- Petőfi kiadatlan költeményei, melyeket Szibériában írt. –
Lelkem barátja, levelet irok,
Bár fogadok, meg meg sem is kapod.
Mert ide jutni az embernek könnyebb,
Mint a levélnek kirepülni innet.
Lassu biz itt a postajárat, Mórom,
Kimondhatatlan táblabirómódon;
S mert Ázsiában volnék már egészen,
Magam itt szinte-szinte otthon érzem.
Amugy is e sik puszta, rajta lágy
Hó és moha: szakasztott Hortobágy;
Télen kivált a kép tökéletes,
Minden hasonlat rá fölösleges,
S melylyel dicsekszik magyar rónaság,
Akadnak itt is farkasok s kutyák
Szép számmal, s még farkcsóválóbb az ember,
A farkas pedig százszor mérgesebb!
Hazánkból is honositnak ide…
De másért kelt barátod levele.
Nem mondani, kérdezni akarok,
S első, hogy áll hazánkkal a dolog?
Ugy-e, már büszke, boldog és szabad.
Mint indult lenni, hogy elhagytalak,
Midőn egy balsorsu csetepatén
Szent öregem* mellől foglyúl esém
Sebekben. De mit én!... Tüzel szemem
Mint nap, e hó közt, ha emlékezem,
Mi férfiasan küzdtek a vitézek,
Kiérdemelni a függetlenséget.
Vitézeink, a honvédek! Bizonynyal
Ha a hármas bércz ezüsttel-aranynyal
Nekik adózna csak, és hölgyeink
Ékszerüket hozzá tennék le mind,
Hogy a honvédek emlékéül öntsék:
Hűn az sem adná vissza nevök fényét!
Mit ők szereztek, a mellett kevés
A dics maga: s ez az önbecsülés!
Irigyelt nemzet, mely ily isteni
Hősöket bir földén ünnepleni,
Kik most, hogy a hon minden katonája
Honvéd, s valóban a hazát szolgálja:
Fogékony ifju keblökbe nekik
A Leonidász lelkét lehelik!...
Félisten volt, s lángész a fővezér,
Isaszegh, Szolnok, s számtalan babér,
Zálog: hogy ha birjuk e Görgeit,
Ellenünkön az ördög se segit.
S a százfából faragott Ausztriának
Melyre gondolni magyarnak utálat,
Kipróbált lába rég végsőt rugott;
Virulnak Bécs helyén dohány-sorok,
Madárijesztők benn az akasztófák,
Mikre a muszkavezetőket húzták.
S midőn e hérosz által oly dicsőn
Megtisztult a hon: a békeidőn
Rendet csinált belül, tudom, Kossuth.
Barátom, nála jobban ki se tud!
A nép lánczát ő, mely három századja
Rágott csontján, egy vágással lecsapta.
S szabadon járni ugy tanult a nemzet,
Hogy első lépésén a föld megrengett.
És ifjaink mily lelkesek, minőek!
Oh! hogyha ezek férfiakká nőnek!
Ily nemzet, ily sas, most mily magasan
Repülhet a nagyság sugáriban!
Erős vagy rá hazám, hogy fönnen szállhass,
Szárnyadnak minden tolla egy király-sas.
Egy Damjanics, Batthyányi s annyian,
Kiknek neve a napba irva van,
Ily férfiak röpitvén a hazát,
A mindenségen bátran szállhat át,
Csak mely vezet, biztos legyen a szem.
S Kossuthot erre méltónak hiszem.
Nagyobb lesz a hon, mint Spárta s Athéne,
Mert Szólon és Lykurg ő egy személybe!
Csak attól tartok, az aggaszt nagyon,
Fáradt taggal attól nem alhatom:
Hahogy talán órjási szelleme
Fenn, az ország vállán megszédüle,
S a csillagok közül a porba vágyba:
A hon első fiából lett – királya!
Ez egy eszme bánt kripták rémekép.
Űzd el, te űzöd el nőm, drága kép,
Kinek emléke tartott melegen,
S volt napom, nyaram e hideg helyen!
Egy fürtöd most is itt, keblem fölött;
Szurony, golyó közt rajt’ ez őrködött;
Halálnál roszabbtól is jól megvédett:
Hogy pillanatra se felejtenélek!
Lásd, férjed néked könnyebb terhet ad:
Kárpótlásul helyettem – ott fiad,
Lelkem virága és szived gyümölcse,
Hogy özvegységed éjét földeritse.
Ő véled!... Ah, e kis félrecsapást,
Oly jól esett! barátom, megbocsásd.
Nőm és fiam nekem oly kedvesek;
Nagyon várnak ugy-é, s szép a gyerek?
Délczeg lett ugy-e, karcsu és szilaj,
Mint apja volt; s lelkében semmi baj.
De mint is lenne! épen virulón,
Néz ki bizonynyal, hisz a jój rokon,
Pál** őrködik fejlődése felett,
Ki uri családoknál is nevelt.
Csak isten egytől őrizze fiam:
Poéta ne legyen valahogyan!
Mert a magyar költő sorsa veszett,
Krumplikapálásnál keservesebb.
Kapás kapálás után lát evéshez,
Hányszor koplaltam én a verseléshez!
Mit használt akkor az nekem, ha már most
Szobor díszíti nevemet s a várost,
Zöld lomb közé fehér márványra bár
A nap sugára csókolózni száll…
De Bölcs Pál mellett, hiszem istenem,
Költő belőle sohase leszen.
Ej, lánczhordtát, mondjak már valamit,
Mi téged is, engem is földivit.
Egygyé lőn hát a megifjult Európa,
Mint a dicső Amerika, azóta?
Hah, szép tavasz, mikor megrázkodék,
Lerázta a rabszolgaság mezét,
Nevét is szebbé változtatta át,
S imádtuk együtt szép Respublicát!
Magát virággal ékitette ki;
Barátom, mi is nyujtottunk neki!
Virágunk a legszebb rózsa vala,
Keblünkön nyilt: a demokráczia!
Jól értők egymást akkoron mi ketten,
Dalunk metszett aczélnál élesebben.
Ujjunk alatt a gunysip és a lant
Versenge, és szólt gunydal, dithyramb.
Míg én csatára tűzzel buzditok
Megverni a rongy népü zsarnokot:
Tréfa szikráit szórja kék szemed,
S a németet még csufabbá teszed.
Versed másodszor is hogy verte szét
Hős Jelasicsot és szerelmesét!
Együtt adtunk lábat a bitoroknak.
De mondd, Európában nem mutogatnak
Királyt már, bódé alatt sem, vásáron?
Ugyan hozz egyet, kérlek, bármi áron.
Hadd bámuljak! De spirituszba tedd,
Meg ne vegye valahogy a hideg.
Ha csak szerezhetsz, hozz egyet csudának.
Ha rajt’ pillantatink bámulva járnak,
S elgondoljuk: volt idő, noha rég,
Hogy ez ellen harczolni kelleték:
Mindketten ekkor a hasunkat fogjuk,
S magunkat rajta halálra kaczagjuk.
(Petropowlowsk, 1867.)
*) Bem
**) Gyulai
Forrás: Bartók Lajos (Don Pedro): Őrtüzek. Költemények 101-106. l. Bp., 1877.
