„Ellenkezőleg!” Úgy mondják, halálos ágyán ezt a szót mondta ki utoljára.
Egész élete kérlelhetetlen tiltakozás volt minden megalkuvás, élethazugság,
önáltatás ellen.
Henrik Ibsen a norvégiai Skienben született. Családja elszegényedett, s
korán dolgozni kényszerült. Első drámáját (Catilina)
1850-ben írta. Több évig
színházaknál dolgozott mint dramaturg és rendező, s az itt szerzett
tapasztalatok birtokában indulhatott el drámaírói pályáján. Első darabjainak
bukása után ösztöndíjjal Németországba és Olaszországba utazik, s csak 1891-ben
tér haza. Életének utolsó évtizedében jutott fel a siker csúcsára; hazájában és
Európában ünnepelt drámaíró lett.
Első, polgári drámái után a Brand
(1866) és a Peer Gynt (1867), e két
drámai költemény hozza el számára az elismerést. Brand szenvedélyes hittel
ragaszkodik az ideálokhoz, Peer Gynt menekül előlük. A középső korszakában írt
„társadalmi színműveiben” (A társadalom támaszai, 1877; Babaszoba,
1879; Kísértetek, 1881; A vadkacsa, 1884) olyan hősök jelennek meg
előttünk, akik már látják a nagy ideálok megvalósíthatatlanságát, mégis
megpróbálnak síkraszállni értük. Öregkori műveiben (Hedda Gabler, 1890; Solness építőmester, 1892; Ha mi, halottak,
föltámadunk , 1899) a szimbólumok kapnak uralkodó szerepet, amikor az író
már érzékeli a közéleti cselekvés kilátástalanságát.
Ibsen az 1867-ben írt Peer Gynt
című drámai költeményét eredetileg nem is színpadra szánta. Művének anyaga több
síkon mozog egyszerre: a valóságban és a képzeletben; többféle stílus,
szabálytalan verselés jellemzi a szöveget. Falusi életkép és látomás,
szatirikus jelenetek, paródiák követik egymást; a valóságos szereplők mellett
többféleképpen értelmezhető szimbolikus figurák lépnek színre. Mindez nagyon
megnehezíti a színpadra állítást. Mindezek ellenére a Peer Gynt nagy színpadi
karriert futott be. A mű központi problémája az individualizmus, a polgári
világ új parancsa, a „Légy önmagad!”.
Peer Gynt bejárja a világot, s egy életen át igyekszik önmagához eljutni.
Amikor úgy érzi, hogy célba ért, a Nagy Görbe – a konvenciók, a társadalmi
szabályok tömege – mindig kerülő utakra, megalkuvásokra kényszeríti. Mert Peer
mindig visszariad a következetességtől: csak azt vállalja, ahonnan még van
visszaút. Soha nem lett önmaga, s élete végén Solvejg várja a nagy vándorútról
visszatérő, megfáradt öregembert. – Norvégiában 1876-ban mutatták be először. A
műhöz Edvard Grieg írt kísérőzenét, amelynek egyes részletei (Aase halála, Anitra tánca, Solvejg dala)
máig ismerősen csengenek. Első magyar fordítását Erdélyi Károly készítette
1904-ben, és a budapesti Magyar Színház mutatta be először 1920-ban.
Az 1884-ben írt A vadkacsa Ibsen alkotói munkásságának
középső szakaszában keletkezett. A mű alapkérdése: milyen kapcsolat van a
társadalmi valóság és az eszmények között? Lehet-e élni hazugságok nélkül? A mű
főszereplője, Gregers Werle még úgy gondolja, hogy érvényesíthetők az ideális
követelések másokkal szemben. A feltétlen idealizmus híve, Werle tragikomikus
figurává lesz a darabban, mert az eszmények már nem szentek, önmaguk iróniájába
fordultak. A Hjalmar családot Werle nem teheti boldoggá, mert az ideális
követelések Hjalmarék számára már semmit nem jelentenek. Aki megfosztja őket
jótékony élethazugságaiktól, az gazember, az csak romlásba dönti őket. A
padláson fészkelő vadkacsa (talán az élethazugság szimbóluma) életben marad, de
a kis Hedvig elpusztul. Csak a cinikusan erkölcstelen öreg Werle és Sörbyné
valósíthatják meg Gregers eszményeit, mert ők mindent elmondanak egymásnak
múltjukról. Mindezek ellenére Ibsen nem tagadja meg az ideáloktól a szépséget,
amíg azok a magányos ember álmai, szép illúziói. A vadkacsának életben kell
maradnia, hogy Hjalmarék is élhessenek. Erre Hedvig sorsa figyelmeztet. – Ezt a
művet először Gerő Attila fordította le magyarra 1899-ben, az összes dráma
modern fordítását Hajdu Henrik készítette el.
