Lenau Nikolaus (1802-1850): A pillangó*

 

A tengeren, eltévelyedve,
a háborgó habok fölött,
Repül egy lankadt szárnyú lepke
Halálos félelem között.

Meghitt virágos partvidékről
A vágy kiűzte messzire,
A tavasz kedves szellejéből
A rideg tenger vészibe.

A tenger zöld síksága csalta
A sima víz-tükörre ki,
A partnál tágasabb és ékesb
Mezőt mutatva ott neki.

Megunta már a sok virágot,
Bennök kedvét már nem lelé,
Merészebb szárnyalásra vágyott
A távol messzeség felé.

De alig hagyta el a partot
A tavasz röpke gyermeke,
Gyönyöre épp csak addig tartott,
Mert már rohan a szél vele.

S mikor a szél tovább ragadja
örömmel visszatérne már,
de, ó, ereje cserbe’ hagyja
S hiába küzd a csapodár.

Hajósok szánakozva nézik
Hajójukról, a mint siet,
A szegény pillangócska végit,
Mely a habok prédája lett.

Ó Faust, ó Faust, s sorsod átok,
e vagy e szegény lepke, te!
Alattad örvény sodra tátog,
s bizton leszédülsz mélyibe.

Vágyad viharja szárnyra kapva,
A szellemtengerre kifútt;
Elpusztulsz ott a sivatagba’
A honnan vissza nincsen út.

És bár e szellemek csoportja
Szánalmasan tekint reád,
Az ár hajójuk elsodorja,
Tovább az örökléten át.

Ford.: Szomory Károly
(* A Faust bevezető sorai.)
Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 19. szám, 1902. aug. 10.