I.
Közép-Frankban, a Pegnitz mellett fekszik Bajorország legnagyobb kereskedővárosa: Nürnberg. Minden tekintetben a specialitások városa. Mézeskalácsait csak rövidárui és játékszerei múlják felül. Az építészet, a festészet s a fametszés remekeit még az oly híres germán nemzeti múzeuma sem homályosítja el. A magyar Ajtósról elszármazott Dürer itt élte életének legszebb napjait. Vischer itt alkotta meg remekét, sz. Sebaldusnak bronz síremlékét. Behaim itt állította fel a világ legszebb kútját: a „Szép Kút-at. Az a sziporkázó eszű varga, Hans Sachs itt kedélyeskedett sokat a Bratwurstglöklein-ben csizmafoltozás vagy drámaírásban kifáradva. Itt készítette meg tojásalakban az első zsebórát Hele Péter, világhírt szerezve a nürnbergi tojásnak. Itt találta föl Harsdörfer a híres nürnbergi tölcsért, azt a tanmódszert, mely megkíméli a tanulót minden fáradtságtól s megfosztja minden önállóságától.
Ez a város egy darab modernizált középkor. Erőssége a Hohenzollernek ősi fészke, egy darab a „legsötétebb” középkorból. Ebben a városban a bajor kedélyesség barátságosan tekint az idegenre; játszi, gyermekes örömmel mutogat meg mindent, ami nevezetes és szép; nevetve, tréfálózva beszél régi és új dolgairól s nem gőgös, nem pöffeszkedő, mint az északi német, aki – mint Heine csipkedi – elnyelte azt a botot, mellyel a franciák verték. Ez van a gyomrában, ezért hordja oly fennen a fejét. Egyébként a bajor kedélyességnek is van oly erősítő szere,mely másfelé sem veszti el hatását; az ital. Az az ötmillió-nyolcszázezer főből álló lakosság évente nyolcmillió akó sört fogyaszt. Pedig a gyermekeket, a nőket, a betegeket, az öregeket bizonyos fokig nem szabad számba venni.
A népnek a modora durva, kíméletlen. Hite mély, de babonás. Természete fecsegő, veszekedő, mit iszákossága növel. Családi élete azért boldog s szorgalma példaszerű, mit kifejlett ipara bizonyít. Kedélyhangulata ábrándozó, könnyen hevülő és lelkesedő, sokszor rajongó. Németország ábrándozó poétáinak és utópista államférfiainak legnagyobb része délnémet.
Hazáját szereti kész érte mindenre. Származására, történetére, hatalmi nagyságára büszke. Megbecsül mindent, ami régi történetével összefüggésben van. Elhelyezi múzeumaiban az olyan dolgot is, melyek nem válnak nagy dicsőségére. Szolgálja, táplálja történelmét: fönntartja művelődésének anyagát oly aprólékosságban, amire csak a pepecselő német képes.
II.
Nürnberg középkori művelődésének megkapó emléke az ősi Zollern-fészek, a nürnbergi vár. Magas hegyen épült, melybe fáradt testtel, reszkető inakkal lép a szemlélő s amelyből fáradt lélekkel, tépelődő gondolatokkal jut ki, mert amit ott látott, meglepő, megrázó, izgató, borzasztó.
Itt van összegyűjtve Németország középkori és újkori igazságszolgáltatásának minden emléke, minden eszköze. Itt van a nürnbergi kínzókamara.
Hogy a középkor igazságszolgáltatása durva vala és kegyetlen: tény. Mi sem voltunk galambok vagy bárányok. De hogy a bírói ítélkezések a büntetéseknek csak ily nagy mennyiségű, ily rafinált, ily ördögi eszközeivel tudták szolgálni Jusztícia istenasszonyt, az bámulatba ejtő.
A kisebb vétségek enyhébb büntetésben részesültek ugyan, de céljukat sohasem tévesztették. Nevetségessé tenni a világ előtt a vétkest, hogy mindenki kacagjon fölötte és okuljon maga is, ez volt a rendes eljárás.
A civakodó Xantippékat kivezették a piacra s ott mindenkinek mulattatására egy üres pléhtálat kellett lassankint kikanalazniok csendben, szó nélkül. Ez volt az úgynevezett „nyakhegedű”. Huszonhárom példányban maradt meg. Azok, akik túlságosan cifrálkodtak, kenték-fenték magukat, úgy, hogy az ékszerektől alig látszott ki fülük, nyakuk, kezük: - büntetésből van nyakravalót kaptak s azzal kellett végig sétálniuk a piacon. A büntetéseket pedig ki kellett állania mindenkinek, nem tehette meg senki, hogy otthon marad, elrejtőzik a világ elől.
Vigyáztak arra, hogy minden mesterember tisztességes munkált készítsen. A pék, ha kelleténél kisebb kenyeret sütött, pékcsapdába került. A többi vétkes mesterember vagy szégyenálarcot viselt, vagy köpenyt, rajta reprodukálva a bűnt, amely miatt bűnhődik; vagy pellengértáblát a nyakán. A szenvedélyes kártyások, kockajátékosok és dohányzók játékkártyát, kockát, vagy pipát hordtak nyakukon. A rossz zenészek szégyenflótát.
Mindezt ma már nevetséges, abszurdum. Pedig ebben az időben igen hatásos módszer volt a vétkes nyilvános megbüntetésére, hatásos példa mindenkinek, hogy hasonló vétkektől tartózkodjék. De sokan hordanának ma is ily cifra nyakravalókat s nagyon bajos volna megmondani, melyikből többen?
Az igazi kínzóeszközök, melyekkel rendszerint halálig kínozták az elítéltet, nagy mennyiségben és borzadályt keltő változatosságban maradtak fenn. Szájkosarak vasból, hogy a kínzott ne kiálthasson; hüvelykcsavarok, kengyelek a lábak becsiptetésére és összeszorítására; kézszorítók, vasból való nyelvtépők és szemkitolók; kínzópadok, kínzószékek; az úgynevezett spanyol szamár, melynek hegyes hátára ültették az elítéltet, lábaira pedig igen nehéz súlyokat akasztottak. Egy kínzószék kétezer hegyes szeggel volt kiverve. Az elítéltet erre a székre ültették s hosszabb ideig ezen az ördögi trónuson kínozták. Vagy kínzóbölcsőbe fektették,mely szögekkel volt kiverve s ebben ringatták. Vannak itt „spanyol csizmák” vasból, melyeket csavarokkal szorítottak össze, tönkre tevén a lábikrákat. Kínzófogók a búr s az izmok szétmarcangolására, vasseprők, melyekkel a vétkest ütlegelve kiűzték a városból vagy az országból. Kanalak, szurok és ólomolvasztáshoz, mit fülbe, szája öntöttek; széntartók és fújtatók a fogók izzítására. Kínzóostorok és kínzóövek. Boszorkányégető vasak s azoknak mindennemű varázseszközei. Bárd és pallos a fejvételhez. Van itt egy pallos, amellyel négy bakó nyolcszáz embert fejezett le. Akasztókampók, akasztócsavarok és akasztókötelek; hóhér- és bakókések, melyekkel a kezeket, a lábakat vagy az ujjakat szokták levágni. Két állvány két kerékkel a kerékbe törés rettentő kínjaihoz. Métermázsa nehézségű kínzópáncél; nyakgyűrűk és láncok. Képe a kínzások mindezen nemeinek, arcképek a kínzottaknak, a rablók és gyilkosoknak, az emberiség szörnyeinek, forradalmároknak és merénylőknek.
A legérdekesebb s a legfélelmetesebb kínzóeszköz a „vasszűz”. Emberalakú s nagyságú ketté nyíló burkolat, melynek belseje igen nagyszámú vastag vasszegekkel van kiverve. A fej helyén kélt hatalmas szeg, melyek az áldozat szemét fúrták ki, a többi a testét szurkálta össze, midőn összecsukták két felét. Erre gy tizennyolc lábnyi mélyen fekvő gépbe zuhant, mely testét összeaprítá s egy csatornába dobta, melyen a Pegnitz folyóba jutott. A boltozaton függ a lámpa, mely e rettenetes kivégzéshez gyér világosságot adott. Fekete fatábla arany felírással jelzi a szörnyű hely fontosságát: „Atris patratis sunt atra theatra parata”. A terem egyik sarkában van egy ketrec, az úgynevezett „ágy”, melyben az áldozat utolsó éjszakáját aluvá. Üveg alatt egy írott imádság, „sz. Kálmán áldása”, melyet az elítélt fogásában imádkozott s melynek erejétől megszabadulását reménylé. E sötét emlékű teremben vannak még elhelyezve skarlátpiros színű ruhái a bakónak; rézasztalok a kínzások számára és hóhérszékek.
Egy kisebb fülkében van Nürnberg városa nagy ellenségének, a leghíresebb rablók egyikének fából faragott mellszobra. Neve Eppelein von Gallingen, a nép nyelvén Eppala. Nem ismeretlen a történelemben. Alattomos, bátorságban, vakmerőségben és kegyetlenségben fölülmúlhatatlan. Fövege, ruhája, fegyverzete ugyanaz, melyben gonoszságait végzé.
A régi fegyvereknek, képeknek, iparcikkek és kényelmi cikkeknek egész sorozatát nyújtja még a többi fülke.
Íme egy kis korkép a középkor igazságszolgáltatásából. Íme, sötét emlékű eszközei a kegyetlen Jusztíciának. Ezer számra felhalmozva az ősi Zollern fészekben. Kegyetlen emlék, megdöbbentő látványosság, lélekháborító szórakozás.
De ne vessünk követ Germániára. Így volt ez másutt is. Így volt ez nálunk is. Csakhogy e pokoli dicsőség nem minket illet, hanem azon várszopókat, kik mint Spankau, Kobb, Spork, kivált Karaffa, maguk szegezték a bitóra emléküket, melyről soha senki sem veszi le azt. Az eperjesi vésztörvényszék rémtettei nem ismeretlenek. Nemzeti múzeumunk őrzi Karaffa kegyetlenségeinek egy lajstromát, melyeket Debrecenben követett el. Így Barta Imre városi ügyésznek kilenc kínzás után lábikráit verték le úgy, hogy csak az inak maradtak meg lábain. Szabó Istvánra tüzet szórtak s lassan égették. Szabó Boldizsárnak lábai körmeit feszegették le. Szeli Istvánnak a kézujjait fűrészelték le. Bátori Jánosnak ujjaközeit vasvesszővel hegedülték stb. Az átkos emlékű csejthei Báthory Erzsébet, Nádasdy Ferenc felesége, ki a kínzásban lelte minden gyönyörűségét, háromszáz leányt és asszonyt ölt meg ily válogatott kínzásokkal.
Az igazságszolgáltatás azóta egészen átalakult. A kegyetlen büntetések már csak a múltnak sötét emlékei. A büntetés ma egy: a szabadságvesztés. Vívmánya a humanizmusnak. Csakhogy ez is már a túlzásba esett. Pedig az igazság mindig a középúton halad.
Jászai Rezső dr.
Forrás: Tanulók Lapja 9 évf. 14. szám, 1902. júl. 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése