Gulyás József (1881-1924): A fehér ház

Te mosolygó hajlék, ide hogy tévedtél?
- Kicsi virágos domb, kopár bérczek mellett. -
Körülötted minden fellegekbe szárnyal,
Alacsonyságodat még nem is szégyelled?
Úgy sajog a szívem, fáj lelkem is érted,
Hisz semmivé tesznek a rideg kufárok
S virágos kis kerted össze-vissza verve,
Fölibe építik zord kőpalotájok!

Odavaló vagy te a szabad pusztára,
Hol nem ily zajongó ocezán az élet,
Hanem csöndes patak, melynek kebelében
Elrejtve alusznak rontó szenvedélyek.
Ha kitör is néha, sírva zúdul vissza
És marad után a mondhatatlan bánat…
- Egyszerű lelkeknek oly nehéz a vétek
Vigasztalan az a nagy szó is: bocsánat!

Odavaló vagy te a i városunkba,
Hol társaid állnak mosolygó-fehéren,
Szívesen köszöntik az elfáradt utast,
Enyhítő ölükben megpihenhet szépen.
Nem űzik el,m it itt e nagy óriások,
Melyek rád borítnák az éjszaka árnyát
S kevély pompájukból szent egyszerűséged
Irigyelő szívvel gúnyolva csodálják.

Odavaló vagy te a mi kis itczánkba…
Öreg édes anyám mintha benned látnám:
Levelekt olvas, szomorúk lehetnek,
Könnycseppek peregnek bánatos orczáján…
Azutánkimegyen a virágos kertbe,
Koszorút köt nyugvó két fia sírjára;
a harmadikat meg messze idegenből
Repeső örömmel haza, haza várja!

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 9 szám, 1902. jún. 1.

Oláh Gábor: A sirató asszony

Valahányszor temetésre szól az ének,
Könnye csordúl Maris néni két szemének.
Árva lelke, ő a holtak siratója,
Szemfedőknek sűrű könnyel áztatója.

Ráborúl a koporsóra ősz fejével,
Átöleli hideg fáját két kezével;
Szólítgatja, ébresztgeti, siratgatja,
Olykor-olykor még a föld is sír alatta.

Kis lányokat szólítgatja angyalának,
legényeket: sírba hervadt nagy fiának.
Magafajta öregeknek szánva mondja:
„Hej, csak én is veled mennék nyúgalomba!”

Maris néni, áldja, meg az Isten kendet,
A mért annyi koporsóra könnyest ejtett…
De mondja meg: MÁS halottját mért siratja?
Tán magának sohasem volt még halottja?

„Volt jó uram… mint a gerle, éltünk ketten,
Három évre elvesztettem, sírba tettem.
Valahányszor hasonlatos holtat visznek,
Csak megindúl buzogása szemeimnek…

Maradt egy kis angyalképű szőke árvám,
Alig serdült: elseperte poklos járvány!
Valahányszor hasonló kis angyalt látok:
Tele tudnám sírni ezt a nagy világot!

Van halottam… mindennapos, szép halottam…
Hányan éltek! S mind itt hagytak bánatomban.
Minden könnycsepp imádságom egy betűje:
Csak az Isten én rajtam is könyörülne!”

- Könyörült is… Egy szép őszi délutánon
Maris néni aludt csendben, halaványon.
Koporsóját egy szegény ács rótta össze,
S kenetlen kis szekerére rákötözte.

Úgy vitte ki, siratatlan, papszó nélkül,
Fejfát ütött sírhalmához, jó emlékül.
Bár sajnálta: szégyellt sírni szegény ember,
Annyit mondott: „Nyugodj öreg, kényelemmel.”

Ki mindenkit megsiratott: nem siratta -
Nem siratta soha semmi istenadta!
Csak ha néha szükség vala siratóra:
Mondogatták: „Maris néni be jó volna..”

Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 10. szám, 1902. jún. 8.