A német irodalom egyik kiváló egyéniségének hódol e héten a magyar közönség. A kapocs, mely a jeles férfiúhoz csatol minket: a közös haza, de még ennél is több: a magyar haza igaz szeretete. E férfiú Lenau Miklós, a legnagyobb német költő.
Családi neve Niembsch Strehlenau. Magyar földön született a Temes-megyei Csatádon 1802. augusztus hó 15-én. Édesanyja Maygraber Teréz pesti tisztviselőnek a lánya, atyja pedig régi nemesi család sarja, kinek a szép címeren kívül vajmi kevés maradt az ősök vagyonából. Ehhez járult azután a rendetlen életmód, a gyorsan felhevülő, szinte vad természet, mi azután csakhamar romlásba sodorta a jobb időket élt öreg Niembschet.
A lovastiszti rangról leköszönt s felcsapott állami írnoknak. Ez időtől kezdve nemcsak hogy nem törődött családjával, de egyenest éreztette velök a nyomorult helyzetet; nemhogy vigasztalójuk lett volna, de keserű éleivel, nem egyszer durvaságaival még keservesebbekké tette napjaikat.
E szomorú állapot néhány hó múlva még rosszabbra fordult. A Niembsch-család majdnem koldusbotra jutott; de a családapa könnyelműsége nem sokáig tartott – meghalt.
Özvegy Niembschné bánatának tanyáiról elköltözik s feljön Budára. Itt a Vérmezőn vesz ki egy kis lakást, abban a házban, melybe Martinovics és társai holttestét vitték a kivégzés után.
Lenau ekkor már a kegyesrendiek iskolájába járt. Elég nagy volt ahhoz, hogy családja nyomorát megértse s elég költői lélek már, hogy azt át is érezze. Serdülő ifjú sem volt még, mikor az élet árnyoldalait megismerte. A pesszimizmusát szinte beléoltotta az a néhány év Lenauba. Most pedig abban a házban lakik, melyben egy-két évtizeddel ezelőtt a magyarok lánglelkű mártírjai pihentek akkor, mikor a pallos megszakítá mindenikünk fényes életpályáját.
Ismét egy mély benyomás, mely az ifjú lelkében eltörülhetetlen nyomokat hagy s mely mindig a nyíltságra s a szembeszállásra bátorítja.
Anyja időközben másodszor férjhez ment egy derék, jóravaló tokaji orvoshoz, ki megteremté ugyan a családi boldogságot, de az anyagi jólét csak nem akart beköszönteni az annyi nélkülözésen és szenvedésen keresztülment családnál.
Tokajban nincs maradásuk s ismét Budára jönnek fel lakni. Mostani lakhelyük is szomorú tájra vetette őket: egy temető kápolnájába (a mai déli-vasút helyén). Ott éltek a legnyomorúságosabb módon, mindenkitől elhagyatva, mindenkitől elfeledve. Még beszélni is féltek a halotti csöndben, mely folyton körülöttük uralkodott. Ha hangosabb volt a tájék, az sem jelentett jó hírt; utolsó útjára vittek valakit… s ilyenkor a mi serdülő Lenauunk szomorkodva állott a kis kápolna-lakás ajtajában s szőtte, szőtte gondolatait a mulandóság örök kérdéséről, mely később költészetében oly szép hangokra talált.
Az ijú zárkózott, szótlan, búskomor lett. Édesanyja belátta a betegség okát s a fiút el kellett küldeni hazulról.
S most megkezdődött Lenau vándorlása. Legelőbb Stockerauba megy nagyatyjához, ki ezredesi rangot viselt; nem tudjuk mi volt szándéka, de hogy ott nem sok eredményt ért el, azt onnan sejtjük, mivel rövid idő múltán Pozsonyban találkozunk, vele, majd pedig Magyar-Óvárott. Itt beiratkozott a gazdasági akadémiába, de nagyanyja kívánságára elhagyja hazánkat s Bécsbe megy, hol nagyszülei veszik pártfogásukba a fiatal orvostanhallgatót. De mint a gazdászatból nem lett semmi, úgy az orvosi pályát sem fejezte be.
Tanulmányaitól szívesen fordult az irodalom felé s úgy ez a hajlama, valamint egy később viszonya teljesen elvonták a stúdiumtól.
28 éves korában Stuttgartban sajtó alá rendezte első verskötetét s ekkor ismerkedett meg a sváb költők körével is, kikkel szoros baráti frigyet kötött.
Két év múlva leghőbb vágya is teljesül: kimegy az új világba, de nem kincset, vagyont szerezni, hanem megnyugvást keresni az őserdők rejtekében, a természet csodás berkeiben, ligeteiben. De mily nagy volt csalódása! Az üdeség, az élet és vígság helyet komor némaságot és félelmetes vadont talált maga előtt.
Visszatért ismét Németországba, s itt szorgalmas működése ismert nevét csak még jobb hírűvé tette.
De a lelki meghasonlás a sír szélére vitte az élte derekán levő költőt s nagy honfitársával, Széchenyi István gróffal egy födél alatt fejezte be szomorú életpályáját.
*
Lenau Nikolaus lírikus költő volt. Pesszimisztikus versei nem a német érzelgősséget éreztetik, hanem az abból kitörő szenvedélyes hang mindig elibünk állítja a magyart, ki sohasem felejtkezett el hányattatásai helyéről – az ő drága Magyarországáról.
Ő maga így ír szülőföldjéről s ez legjobban jellemzi magyarságát: „A szülőföldem emlékei sohasem mosódnak el. Így volt ez, mikor Amerika erdeiben barangoltam. Láttam ott is tölgyeket, de azok nem az igaziak. Így van ez akkor is, ha Németország erdeiben bolyongok. Itt sem érzem magam úgy, mint otthon.
Bécsben ha magyar paraszttal találkozom, aki szekerén szénát visz, mindig örvendek. Beszívom magamba a széna illatát és újra otthon vagyok ifjúságom zöld virányain.”
„Itt Bécsben szép kis epizódot láttam. Éppen szénát raktak fel a nagy parasztszekérre. Egy magyar gránátos haladt arra. Megállt, elmerengett és szítta magába az illatot. Hirtelen eldobta a fegyverét, levetette kabátját, kezébe vette a vasvillát és édes örömest segített felrakodni. A cifra ruha alatt is fölébredt benne a parasztfiú.”
„Vannak örök elvek. Azon alapszik minden tragikum, hogy van valami, ami bennünket önkéntelenül is ösztönöz arra, amiről lemondani nem tudunk.”
Ő sem tudott lemondani magyarságáról, magyar természetéről, mely legjobban megnyilatkozik szülőföldjére vonatkozó költeményeiben; ezek valósággal sírva vigadó jelleműek. A németek nem is értették meg Lenaut s nem is részesítették abban a méltánylásban, melyet kellőképpen megérdemelt volna.
Lenau lírikus verseiben annyira magyar, hogy bátran elmondhatjuk róla, hogy magyarok számára írt – német nyelven. Petőfivel egy időben írja verseit, melyek a szabadságszeretetről zengenek.
Epikus költeményei jóval hátrább állanak. Savonarola, az Albigensiek című műveinél éppen csak az egyes részek kidolgozása ragadja meg figyelmünket; a cselekvényt igen gyenge szálak tartják össze s a jellemek is nagyon ködösek s elmosódottak. Faust-ja talán a legsikerültebb műve e tekintetben. Hőse a teremtés titkát kutatja, de bármint is buzgólkodik a rejtélyes zár nyitják megtalálni, azt nem leli meg A hős keserves kétségbeesésével, a sikertelen munka fölött érzett fájdalom költői kifejezésével végződik be ez elbeszélő költemény. Faust: Lenau maga s ezt nem is titkolja előttünk a költő. Ha titkolná is, leleplezné őt lírikus természete,mely minduntalan kitör költeményéből. De ha az epika terén nem is szerez maradandó nevet, nálunk biztosította költőnk halhatatlanságát bájos magyar genreképei által, melyek örök dicsőségét hirdetik a legmagyarabb német költőnek.
Ma, a költő születésének százados évfordulóján elgondolkodva önkéntelenül eszünkbe jut annak a sok kitűnő férfiúnak hosszú sora, kiket a sors kiűzött a hazából s többet juttatott nekik a kenyérkereső munkából, mint a költészet berkében való csendes, nyugodalmas életből.
Lenau sírkövére is bátran bevéshetjük s sorokat:
Múzsa kegyelt, nem a sors, a német föld ada otthont
S a haza énnnékem számkivetés vala csak.
Vértes József
Forrás: Tanulók Lapja 9. évf. 19. szám, 1902. aug. 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése