2026. nov. 21.

Alexandre Petőfi - ET LA RÉVOLUTION HONGROISE

 


    Ha nem ösmernek bennünket a franciák úgy, mint mi szeretnők, azt legalább nem fogja tagadni senki, hogy érdeklődnek irántunk. Hiszen e lovagias nagy nemzet felhasznál minden kínálkozó alkalmat, hogy Magyarország iránti rokonszenvét bizonyíthassa – Ha igazságosak akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy az utolsó években nagyon sok történt Magyarország külföldön való megismertetése céljából. Három év lefolyta óta nemcsak Tissot hívta föl a franciák figyelmét a magyar csikósokra és cigányokra, hanem írtak azonkívül Mabeau, Ollivier, Proth, Adamné az élő, haladó Magyarországról, és mindegyike e hírneves francia íróknak nem kis mértékben járult ahhoz, hogy  a külföld velünk mindjobban foglalkozni kezd.
    Sajátságos véletlennek köszönhető, hogy a franciák felfrissítették egy elfelejtett jeles költő emlékét, kivel a párizsi sajtó az utolsó hetekben sokat foglalkozott; mi magyarok pedig azon szerencsében részesülünk, hogy a rokonszenv legmelegebb hangján írt és a nagy magyar költ emlékéhez méltó Petőfi-tanulmányt üdvözölhetünk a francia könyvpiacon.
    Richard Jaques (1841-1861) húsz éves fiatalember egy dél-franciaországi városban folytatta tanulmányait s mint sok száz titkos poéta, verseket írt, melyek közül csak egynéhány jelent meg valamely vidéki lap hasábjain; a fővárosi szépirodalmi folyóiratokhoz intézett versei pedig majdnem kivétel nélkül a soha ki nem elégíthető papírkosárba vándoroltak. Richard mindazonáltal nem vesztette el munkakedvét és minél gyakrabban visszautasították a költői hévtől sugalmazott verseit, annál jobban kívánkozott a francia főváros után, hol barátjai előtt már megnyíltak a „La jeune France” hasábjai. 1861. június 5-ikén Patayból egy ismerőséhez intézett hosszabb levelet, melyben költői lelke egész melegével kifejezést adott ez óhajának. Öt hónappal ezután ugyanazon ismerőse már csak atyjától kapott levelet, melyben szomorú szívvel jelenti fia kora halálát.
    Azóta elmúlt húsz esztendő, a szegény Richardra nem emlékezett senki, s barátjai is elfelejtették a tehetséges, szerencsétlen fiatal költőt. A téli idényben a Théatre francais egy művészet egy előkelő párizsi szalonban elszavalta a véletlenül kezébe került Richard „Ode á la jeunesse” című költeményét.
Et toi, Jeunesse, toi que chaque jour je pleure
Comme la blonde enfant, bientot, quand viendra l’ heure,
Tu te reveilleras;
Et puisqu’il fant gu’un Dieu descende en ta nuit noire,
N’est-ce pas o mon Christ, que du haut de ta gloire
Alors tu descendras?
    A gyönyörű óda oly nagy hatást idézett elő, hogy a rá következő napokban az összes sajtó kezdett foglalkozni Richarddal, a Charpentier et Cie híres könyvkiadó cég pedig megbízta Dietrich Auguste hírneves francia írót, hogy Richard verseit gyűjtse össze.
A nagybecsű kötete napokban, tehát húsz évvel a költő halála után hagyta el a sajtót, s Richard összes feltalálható költeményei bennfoglaltatnak. A kötetnek jeligéül Petőfi e híres versszaka szolgál, Richard francia fordításában!
La liberté l’amour! Mon áme avec envie
A pour ces deux trésors palpité tour a tour.
Pour mon amour je donne et mon sang et ma vie,
Et pour la Liberté je donne mon amour!
melyről Dietrich úr a munkát megelőző tanulmányában azt mondja, „lehetetlen, hogy Petőfi azt szebben vagy meghatóbban fejezte ki magyarul.”
    Tudvalevő dolog, hogy Chassin a hatvanas években Párizsban tartózkodó magyarok segítségével lefordította Petőfi összes költeményeit rím nélküli versekben. – E munkált használta fel Richard s egynéhány költeményt fordított rímes versszakokban franciára. Chant de guerre hongrois (magyar harci dal) Étoiles et fleurs (Csillagok és virágok), Vivre avec toi (veled élni), Amour et liberté (szerelem és szabadság), L’Europe est tranquille (Európa csendes, újra csendes), Comment je vondrais mourir (Hogy akarnék meghalni) stb. Richard szabadon fordította Petőfit,  ami a következő kélt versszak összehasonlításából legjobban kitűnik:
La lache Europa Cabandonne
Génereux peuple magyar!
A leurs bras la chaine résonne
Qu’aux tiens résonne le p oignard!
Fant il donc que tu desespéres,
Que tu t’affaisses sous la peur?
Non mon pays! Non, non mes fréres
Mais plutot redoublez de coeur!

„Magára hagyták egy magára
A gyáva népek a magyart:
Láncz csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
De hát kétségbe kell-e esnünk,
Hát busuljunk-e e miatt?
Ellenkezőleg, oh hon, inkább
Ez legyen a mi lelket ad).
    De hogy mily nagyra becsülte Richard Petőfit, kitűnik „Alexandre Petőfi et la révolution hongroise” című tanulmányából, melynek elején felálltja az elvet, hogy tulajdonképpen csak igazságszerető, lelkesülni tudó, nemes lelkű ember lehet költő; úgy látszik ezt csak azért teszi, hogy annál jobban kimutathassa, Petőfi mennyire egyesítette magában e nemes kellékeket, mert mindjárt után teszi, hogy soha költ jobban magában nem egyesítette e tulajdonságokat, mint Petőfi „cette honnéteté indomptable”. Nem akarja untatni az olvasót Petőfi életrajzával, s csak röviden megemlíti, hogy a gimnáziumból megszökött, hogy egy utazó színésztársulathoz szegődjék; látva, hogy nagyobb szerepet nem bíznak rá, a társulatot is ott hagyta és katona lett. Richard ez állhatatlanságot a költő függetlenség iránti vágyából, magyarázza, mely sohase engedte, hogy akaratát mások kívánságának alávesse. Már gyermekkorában is eréllyel kikelt mindazok ellen, kik szabadságát korlátozni akarták.
    Párhuzamot von Lamartine s Petőfi közt. A francia költő is kalandos életet élt, de milyen különbség  van a két természetindító oka közt. Az egyik a líceum jókedvű tanulótársai körében elhagyatottnak érezi magát, mert nincs senkije, kit szeresen, kit kedveljen; gondol Millyre, szerető anyja csókjaira, míg az elhatározás megérlelődik benne, hogy megszökik az intézetből, hogy felkereshesse mind e kedves emlékeket. Petőfi kevésbé gondolt a csárdára, hol született. Őt vágyai és álmai egy meg nem határozott bizonytalan jövő felé ösztönözték hol majd szabadságát nem lesz kénytelen mások akaratának alávetnie. Megfoghatatlan csak az, hogy szabadságszerető, vasakaratú lévén, miképpen határozhatta el magát a színművészeti pályára s katonai életre. Nem is maradt soká e pályán, huszonnégy éves korában a költi lángész kezd utat törni.
    Richard hosszasabban beszéli el Petőfi debreceni és pesti tartózkodását, valamint a szőke Etelka iránti szerelmét és mikor Etelka halála szomorítja a fiatal költőt, megkapó búbánattal írta:
Les étoiles tombent des cieux
Et les pleurs tombent de mes yeux,
Pour qui tombez vous de la sorte,
Pleurs, étioles? Pour une morte
Au vent de mes saintes douleures
Tombez, tombez, étoiles, pleurs!

(Le az égről hull a csillag,
Szemeimbőm könnyek hullnak,
Nem tudom mért hull a csillag;
Könnyeim halottért hullnak.
Csak hullj, csak hullj könny és csillag!
Egyre hullnak, még sem fogynak.)
    A francia költő most a magyar szabadságharc előzményeit s indító okait tárgyalja. Március 15-én 1848-ban Jókai és Petőfi óriási néptömeg által követve felkeresik a Landener (!) nyomádt s kihirdetik a szabadsajtó jogát. Jókai, mint népszónok, Desmonlins Camillera, Petőfi Rouget de Lislere emlékeztetik. A forradalom kitört, a lelkes ifjúság ezrével sietett a sorozási bizottság elé, mintha érezte volna, hogy kezében van a haza sorsa, homlokaikon olvasható volt: „Jusqu’ á la victoire!”
    Következik az 1849-iki gyásznapok megindító leírása: - az Ausztria felett győzedelmeskedő Magyarország a „gyáva Európa” láttára összeroskad az orosz-osztrák szövetség alatt; s a magyar ifjak mégsem rettennek vissza a katonaságtól, tömegesen sietnek a sorozási bizottsághoz, de homlokukon már nem olvasható „jusqu’ a la victoire”, hanem „jusqu’ a la mort”.
    Ily lelkes rokonszenvvel kíséri végig Richard a magyar szabadságharcot a segesvári ütközetig, hol Petőfi meghalt. Pillanatnyilag kételkedik, vajon a nagy magyar költő nincs-e az élők közt valahol elrejtve, elfogva vagy rabszolgaságban? De mindjárt felel rá:
’    „Nem! Petőfinek nincs szüksége ily legendára, valódi nagy költő ő. Petőfi meghalt híven jeligéjéhez, szabadságáért odaadta életét s szerelmét.”
    „Nagy költő volt ő s bámulatraméltó hős. Valakivel összehasonlítani őt, annyit tenne, mint elvenni dicsőségéből. S mégis voltak sokan, kik őt Berangerrel akarták összehasonlítani, de határozottan tiltakozom. Az ellen. MI párhuzam vonható a polgárköltő közt, kinek hosszú és bölcs élete önző nyugalomban végződött és a Segesváron az osztrák kardcsapások alatt elvérzett hős közt? Az egyik mindenekelőtt saját érdekét, szerencséjét tartotta szem előtt, a másik hazája nagyságát s függetlenségét! Távol legyen tőlem az a gondolat is, mintha én Beranger még meleg hantját ócsárolnám, ellenkezőleg, becsülöm benne az embert, ki elveiért a fogságot és tűre, de nem vagyok elég gyenge, hogy megbocsássam neki erkölcstelenségét.
    Ez kis magyarázatra szorul, nem vetem neki szemére könnyelmű dalait, hanem inkább költészete ihletét. Becsvágyból hízelgett a nép ösztönének s hiúságának, ahelyett, hogy a szerelem s szabadság nemes érzetét becsöpögtette volna a szívébe; ez volt bűne s halálát nem fogja ezt neki megbocsátani soha.”
    Ily nagyra becsülte Richard Petőfit; lehet-e melegebben s rokonszenvesebben írni valakiről, mint azt a fiatal francia költő tette? Eltekintve a magyar szabadságharcra s Petőfi életére vonatkozó egyes adatai hamisságától, különösen meglepő a bátorság, mellyel Richard nézeteket kockáztatni s elveket felállítani mert. De mi mindent nem bocsátunk meg szívesen hegy húsz éves tehetséges költőnek, ki nyomorban, ismeretlenül, csak önérzete tudatában hal meg?

    Arányi Miklós

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 16.szám,1885.

Bethlen Anna (erdélyi népballada)


Udvarhelyen véges-végig
Még a tyukok is beszélik:
Bethlen uram Anna lánya
Bezzeg, nem jár iskolába,
A helyett jár istállóba.

Bethlen uram, Máttyus uram
Együtt ültek beszélgettek
A nagy kerek asztal mellett.
Szóval mondja Máttyus uram:
„Kedves komám, Bethlen uram!
A kigyelmöd Anna lánya
Kitanult a jámborságból,
El-elmeneget a háztól,
Kimegyen az istállóba,
Kocsisomat szeretgeti,
Pej paripám ijesztgeti.”

Szóval mondja Bethlen uram:
„”Mende-monda, Máttyus uram!
Jámbor leány a leányom,
El nem felejti a misét,
Megtartja a péntek naot,
Mende-monda Máttyus uram!””
„Halljon ide Bethlen komám!
Ha nem hiszi megnézheti;
Huzódjék meg alkonyatkor
Az istálló szögletébe.”

El is méne Bethlen uram
Estére az istállóba,
A hogy Máttyus uram mondta;
hát csak ott van a leánya,
A kocsissal csókolódik,
Pej paripa ágaskodik.

Bethlen uram, hogy meglátta,
A könnye is kicsordula,
Kard a kezén megfordula
S a kocsisnak vére hulla…
A leánynak nem is szóla.

„Apám, apám édes apám,
Be nagy csapást mérték te rám!
Mikor mással eljegyzettél,
Akkor bizony nem szerettél.
Én csak a kocsist szerettem,
Igaz szeretője lettem,
Hogy ő csak egy szegény szolga
Nem tehetett a szív róla!
Most már ölj meg engemet is,
Ne is tudjon senki róla,
Miért halt meg Bethlen Anna.
(Oláhfalu, Udvarhely-megye)

(Benedek E. és Sebesi F. gyűjtéséből)
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 16.szám,1885.

Kisteleki Ede (1861-1931): Tél vége!

 

Tél vége! Melyben már tavasz is fogamzik.
A nappal nőtt szintén kis kézzel arasznyit,
De azért zúzból van fákon a lombozat,
Meztelen tagjait takarni tőn olyat;
A föld egy lepedőt kapott fel magára.
*
Túljárok falunkon, az égre tekintek,
Elborult hajlata fekete nagy tábla,
Mezőkön írmaguk hire sincs semminek,
A puszta közepén egyedül egy nyárfa
Kiáltó jelképen fehér lap papíron!
*
Óriás ha volnék, ezt a fát kitépném,
Hogy vele írhassak ama nagy táblára.
Keresztet két felől az é gnek két szélén
Egy szót meg közéjük, Kegyesen számára:
Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 15.szám,1885.

Petri Mór (1843-1945): Elbucsuzom*

 

Elbucsuzom, öreg akáczfák!
Szememben égő köny remeg.
Azt sem tudom: hová visz útam?
De itt kell hagynom titeket.

Itt ez a békés, drága hajlék
Szeretettel, hévvel teli.
De vágyamnak már nem elég ez;
A szeretet kevés neki.

Első ábrándjaim szülői,
Te tarka rét, te zöld halom!
- Mind, a i kedves volt előttem
Most eldobom, most elhagyom.

Ti ringattátok gyermekálmom,
Őrködtetek szívem felett.
És én is, én is úgy teszek most,
Mint a hálátlan emberek:

Megyek egy távol más világba,
Hol nincs egy hű kebel talán.
Szivem tán sértik, meg nem értik,
S nem lesz, ki szánva nézve rám.

És mégis elviszem a szívem.
Ki tudja, hogy hová vetem?
Az ismerős boldog hazából
Oda, hol minden idegen.

Rideg kezek játéka lesz majd,
Dobálják, jól tudom, szegényt:
- Gyermekkoromnak enyhe fészke,
Beh sokszor jutsz eszembe még!


(* A fiatal költő eddig Petrikás néven írt.)
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 14.szám,1885.

Varsányi Gyula (1863-1908): Egy csók varázsa


A vén mohos kőpadra ültünk.
Öleltelek, csókoltalak,
Szép, nyári, csöndes éjszakákon,
A susogó akácz alatt.

Mig vállad égető havára
Hajtottam izzó homlokom;
A méla hold rezgő sugára
Átszűrődött a lombokon;

Lágyan nyögött az éji szellő;
A szende fényű csillagok
Hullottak a tikkadt virágra
Üditő édes harmatot.

Mogorva lett a menny azóta,
Zúgó vihar a fuvalom,
Fagy vette meg szegény akáczfát,
S te könnyezel, szép angyalom.

Te sirsz, mert engem nemsokára
Az örök éjszaka befed,
Ne sírj! Kínom is kéjre válik;
Édes szemed ha rám nevet.

Ne sírj! Ha megfagy forró szívem,
Hajolj le hozzám csöndesen,
Lehelj hűlt ajkaimra csókot,
Elsőt, utolsót kedvesem!

Szivd hosszan a halottnak ajkát!
Meglásd: hült szive feldobog,
Csókodra visszaér a lélek,
Engednek a dermedt tagok.

De jaj! Ha csókod föl nem ébreszt:
Sird fénytelenre szép szemed’!
A végitélet harsonája
Se költ életre engemet!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 13.szám,1885.

Bulla János (1840-1915): Vizió

 
Kedvesemnek ültem oldalánál
Ég alatt, víz partján, napkeléskor;
S oly sötétkék volt az ég derűje,
S oly fehér a tajtékhabzó tenger,
S oly piros a hajnal ragyogása,
Hogy kedvesem szeme volt csak kékebb,
Hogy csak karja, válla volt fehérebb,
Hogy csak égő arcza volt pirosb még;
Vad rengeteg sötétlett mögöttünk,
Hallók onnan üldözők „hahó”-ját,
És a kiket kerestek – mi voltunk...


És mi ülénk szomorun a parton,
Kimerülten, mint a lerogyott vad,
Kit félelem s kétség már elfást,
Hallva hátul durva vészt nyomunkon,
Látja elől a tenger haragját.
- Óh mert hölgyem másnak nője volt már,
S titkon nyiló szűz virág szerelmünk,
Csak lemondás árnyán rejlőn eddig:
De napfényre, ég alá buvék most,
Oda hoztuk őt az éj oltalmán,
S elsugók, hogy ellopóztunk véle:
Elültetjük majd egy másik földbe,
Isten elé nyúl viránya ottan!
Hadd maradjon a világ magának,
Hadd maradjunk mi magunknak ketten,
A világnak minden boldogsága
Csak szegény lesz a mienkhez képest!
- Igy mosolyga a jövő elénkbe,
De a jelen hajh sötét felhőt vet:
Üldvözőink zaja már közelget
És előttünk a tenger haragja…

S ahogy ültem hölgyem oldalánál,
Nézve hogyan nő a tenger hozzánk:
Megpillantám szél szabadján feltünt
Galambtollnyi lábát, ama szinben, 
Mely hó-testen csók után hajnallik,
Mit csak rózsa s liljom együtt szülne,
Gyönge formát lágy homokba nyomva,
És sohajtva és mosolyga szólék:
Óh szép kedves! Hátul ellenségink!
S itt meg im a háborgó ár tiltja,
hogy, habár egy mentő szálra szálljunk.
Ám tudod mért háborg úgy a tenger?
Lásd: fehér kis lábad engedéd te
Látni néki sohse látott szépül,
És szerelmes, őrült lőn belé, mint
Én hugába, kis kezedbe egykor,
Habjaival azt akarná egyre
Érni, fogni, megfürösztni csókkal!
Csak ezért van az, hogy így viharzik.

Elpirulva néze kedvesem föl,
Lába hava ruhájába olvadt,
S most fölsittak üldözőink immár,
És előttünk csöndes lőn a tenger…

Ugy van, csöndes, mint az ég fölöttünk,
Pillanatban elmult háborgása,
- Boldog tenger! Ki szerelmes vágyát
Oly hamar, oly könnyen elfeledhedd! -
S a hullámok, mintha láthatatlan
Tündérkézből szállott volna rájok,
- Mint ha gyermek tesz dióhéjt érre, -
Lábainknál sajkát ringatának.
S mi beléje léptünk. És a víz ár
Tükörré lett, halvány-zöld tükörré,
Benne nézelődve a piros nap,
És a kék ég egy-egy fürtfelhője,
Sajkánk árnyán látók csak haladtunk,
Mert alatta,- csúf rém eleinte,
De olyan szép másik pillantásra, -
Szelid delfin, az vitt szárnyalt hátán,
- Rém először, hogy oly nem látott rút,
S szép azután, - hiszen jó volt hozzánk!…

S ültem kedvesemnek oldalánál,
Messze-messze már a rossz világtól,
És szeretve sugdosám fülébe,
Hogy milyen bús, mi fájó volt multunk,
s hogy milyen örök kéj lesz jövőnk majd!
Elmondám, mi sokat szenvedék át,
A midőn úgy kelle tőle válnom
Egy búcsuszó, kézszorítás nélkül,
A midőn egy dúlt percz vajudásán
Született szerelmünk, hogy megöljék,
Azt, mi kettőnk álmában fogamzék.
- Hogyan zártam azután el szivembe,
Hogy ez örök sírja legyen annak,
De fájdalmam kínja visszahajtott,
Mintha felsőbb bíró hangja kelne
„Kóróé a rózsa, melyhez kötve,
Vagy a róla zengő csalogányé?”…
Visszajöttem, szerelmünk fölfejtők,
S íme ujra él az és mosolyg már!
- Mondtam volna azt is, mit most érzek,
Óh de erre szókat nem lelék már!
- S ő is szóla kedvesem, sokat szólt,
Szeme, arcza és a tiszta homlok,
Pillantása, hozzám simulása,
Mind beszélt – csak ajki voltak némák,
S nem vevém bár: féltem kérni hangját,
Félve:belé szeret majd a tenger,
S felfordítja érte még a sajkát, -
Üldözőnek hire hamva sincs már,
s én elénk a tenger vészét keltsem?

S ring a sajka és szeliden ringa,
Ringatón az óczeán hig selymén,
Melyet kékre feste ég azurja,
És az ég s a tenger közt mi voltunk
Egyedüli élő s érző lények,
élvezően egymás közellétét
Én sugó, ő néma szerelemben.
És e kéjes út oly mámoros volt,
Mintha ezer ábrándkép vonulna
Lelkemen át, játszva űzve egymást,
Vagy éveknek boldogságát vonná
Szép varázs egy kurta perczbe össze,
- De mint vándor mind ohajtja, várja,
Bármilyen szép virágos is útja,
Hogy elérje megnyugasztó czélját,
Megpihenni – azt se tudva: hol? Még
Csak azt tudva: édes nyugovásom
Százszor édesb lesz, mint milyen útja!

S ím a messze-messze óczeánból
Lassan egy kis zöld szegélyke bútt föl,
De megtarkult zöldje, hogy kizelb ért,
s fás, virágos bokor-vert liget lett.
Nem is földnek, sem szigetnek látszék,
Csak a színen úszó csodakertül,
Mert midőn lágy pázsitára szöktünk
A mi még tán emberekhez kötne:
Akkor látók, hogy kis édenünkben
Csak virány él s nincsen tüske, sem gaz,
Mert nem egy év, nem egy égalj bűve,
Minden táj és évszak jára itten,
Hogy legszebbjét lenne visszahagyja,
- Itt sötét gyep, mely harmattól gyöngyös,
ott lugaska suttogó bokorból,
Hattyus tó itt, arany a halától,
Ott kis erdő, hol a gerle bujdos.
S volt virágos kert is az j földön,
Belé út se férve a virágtól,
Vad borágból hűs buvóka benne.
Melyben ülést gyopár pamlag kinált.
- Rég nem járhatott itt senki, mert, lám,
Ibolyák foglalták el az ülést!
És egy kunyhó is volt a szigetkén,
Korhadt fából, száraz ágból rakva,
Venyigével, vadkomlóval fedve,
Roskatagos, árva, elhagyott lak.
S kérdezém, hát: kedvesem! Akarsz-e
Benne vélem s szerelmünkkel lakni?
Kis madárnak kis fészek való csak,
De hol egy fér: elfér ottan kettő!
Némán inte ő „igen”-t s beléptünk,
És midőn beléptünk, akkor láttuk,
Hol vagyunk: egy tündérpalotában!
Hol a márvány játszott az arannyal,
Oszlopokra a virágok kúsznak.
S végtelenbe nyilnak hívő termek.
Melyek ablakit a nyugovó nap
Belobogta végső sugarával…

Kisiettünk búcsuzását látni.
Némán néztük. Mit is szóltunk volna?
Mit a szó kimondhat: im elérők,
Mi még érhető: az mondhatatlan.

És alkony lett, s este lett, és éj lett.
Nem oly félős, rejtelmes, mint máshol;
Mert csodás vagy óh éj! Benned alszik
Minden, a mi jó, a rossz meg virraszt:
Alszik a virág és mézén pók lep,
Alszik a madár s les a kígyó,
Alszik a bárány s a farkas rá csap,
Alszik a polgár s a tolvaj zárt nyit,
Alszik a város s az ellen támad, -
Minden alvék ám a kis szigetkén,
Hol csak jó volt s a rossz nem talált helyt.
És midőn már minden elhalt, minden,
Kedvesem im mostan kezde élni,
Mint ki eddig ébren álmodék csak,
Mint virág,mely összezárul nappal,
S csak az éjnek nyitja meg szűz kelyhét.
És amint gy egy mosolyra rezzent,
Kedvesem csak százszor kedvesebb lett,
Keze gyönge érintése forróbb,
Kék szemének sugárzása égőbb,
Illat-édes lágy lehét úgy érzém,
Mint a déli övnek izzó lángját;
S mintha lelke százszor szép világa
- Istenéért a szerelmért vágyva -
Ugy emelné hozzá hő fohászát:
Halk sohajjal, reszkető ajakkal,
Suttogássá olvadt hangon szóla, -
Ama hangon, mely csak egyszer zendül,
Azon órán, min szerelmet vallunk: -
„Éj van. És te nappal úgy szerettél
És te most már nem szeretsz, hogy éj van?”

- - - És e szón a megfeketült égből
Egy vakító villámlás szakadt ki,
S rá chaoszi hangok menydörgése, -
és a vizió legottan eltünt…

- Nem! Nem ő az, a kit én szerettem!
Az a nő, a kit én úgy szerettem,
Nem vallá be énnekem szerelmét,
Nem hagyá el tiszta szenvedését,
Hogy a bűnös boldogságba jöjjön.
Csókját is csak elrabolni hagyná,
Hogy azután ne szeressen többé…

Angyaloknál tisztább volt ez asszony,
itt nem ő hát, nem lehet valóság, -
Szemfényvesztés, ábránd, álom, semmi…
- Ez villámlott, menydörgött szivembe -
És eltünt a vizió örökre! -

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 12.szám,1885.

Ábrányi Emil (1850-1920): A magyar nyelv

Az 1910-es évek elején (Székely Aladár felvétele)

Itt járt, révedeze
Félénken dadogva,
E hatalmas vár alatt
Nagy időktől fogva;
Itt járt könyörögve,
Panaszos sóhajjal,
Mint elvesztett édenét
Kereső kis angyal.

Elhagyatva itt járt,
BE soká bolyongott!
Kóbor szél a kóboron
Lengette a rongyot
A mit itt ott részvét
Aggatott vállára,
Hogy ne fagyjon meg szegény
Kitaszított árva!

Fejedelmi vérnek
Volt pedig szülötte,
Bölcsődalt a Kaspi tó
Suttogott fölötte;
Daliákat szülő
Asszonyok gondozták,
Hadverő hős bajnokok
Karjaikon hozták!

Ah! de elhalványult
A nagy ősök fénye,
S lőn hazátlan magzatok
A világ szegénye!
Szenvedés, gond, börtön
Összedúlta báját.
Hosszu, kinos bujdosás
Megtépte ruháját…!

Hát mi tette mégis
Hogy megismertétek?
Mert ifjui homlokán
Az a csillag égett,
Mely mosolygó nemtőt
Rongy közt is elárul…!
Isten tűzi azt oda
Halhatatlanságul…!

S ajtó zára pattant
S íme kézen fogva
Vittétek a jövevényt
Csöndes házatokba;
És a mint megszólalt,
Lett öröm a házban,
Éreztétek, hogy e szép
Gyermekben varázs van…!

Szava bűvös bájos,
Mondhatatlanul édes,
Mindent, a miről beszél,
Szebbé, könnyebbé tesz,
Hangján elcsitúlnak
Gondok és keservek -
S nem volt többé idegen
Az a kedves gyermek!

S most lángoltok érte,
A ki fényt hoz rátok,
A világon semmiért
Oda nem adnátok…!
Ott él házatokban,
ott nő mindig szebben,
Jobb helyen már nem lehet -:
Benn van – szivetekben!
*
Oh! szép magyar nyelv! A ki egyszer téged
Ajkára vőn, többé nem dobhat el,
Szentség gyanánt hogy befogadja éked,
Őrző oltárrá válik a kebel.

Pajzán, derűs vagy, mint nőink szeme,
S erős, szilárd, mint hősök jelleme,
Gyöngéd vagy és lágy, mint mennybolti kék,
S dörögni úgy tudsz, mint villámos ég.

Minden, mi fejben vagy szívben fakad,
Tőled nyer pompát, színdús szavakat;
Nagy eszme, érzés oly ragyogva hord,
Mint egy király az ünneplő bíbort!
*
Bír-e más nyelv úgy epedni,
Annyi bájjal, annyi kéjjel?
Olvadóbb, mint lant zenéje
Holdvilágos, langyos éjjel,
Mely virágot s dalt terem,
Mikor ébren semmi sincs más,
Csak a fák sötét bogán:
Hangos boldog csalogány
S boldog, néma szerelem…

Hát a csapongó
Gyors szavu tréfák
Játszi szökését,
Festi-e más nyelv
Oly remekül?
Pattog a vig élcz,
Ám sebe nem fáj,
Mert csak enyelgés,
Tarka bohóság
Volt az egész…!

Magasztos gyásznak bánat-dúlta hangja
Úgy zendül benne, mint egyház harangja
Mely messze hinti mély, komor szavát;
Búg, mint a gyászdal, mint sír-fáklya lobban
S mint súlyos léptek kripta-csarnokokban,
Úgy döng minden szó a kedélyen át…!

Ciklops pörölye, hogyha csatát fest,
Csatakürtök bősz riadása!
Halld! Halld!
Száguldva, vihogva, kapálva
Dölyfös paripák robbannak elő,
Százak keze vág, százak keze lő,
Nem szárnyal a vér-ködös égre más,
Csak ágyudörej, szitok és zuhanás!
Rázkódik a föld, iszonyodva reng
A merre a kartács vad táncza kereng…
Dúl a szilaj kéz, csattog a kard,
Sebet osztva süvölti ne bántsd a magyart!
-    -    -    -    -    -
Hatalmas, szép nyelv, 
Magyarnak nyelve!
Maradj örökké
Nagy és virágzó!
Kisérjen áldás,
A míg világ áll!

S legyen megáldott
Az is, ki téged
Ajkára vesz majd:
Elsőt rebegve.
Végsőt sóhajtva!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 9. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Fülöp Áron (1861-1920): Székelyföldön



Üldözve a gondtól, bútól,
Megjöttem a hosszu utról,
S pihenhetek kebleden
Fenyves erdők hegyi tája,
Bérczes Erdély koronája,
Szülőföldem, mindenem!

Miért bámulsz? Nem ismersz rám?
Nem én vagyok, kétkedel tán?
Hjah, rég láttál, nem csoda!
Mig feletted egy és örök
a sors keze, fiad fölött
Változóan mostoha.

Lám feletted bár gyakorta
Járt a vihar dúlva, rontva,
Mégis, - mégis nyomtalan;
Fiadat egy kis vész érte,
S egy haragos lebbenésre
Minden, - minden oda van!

Egy maradt csak a mi régi,
hangja tiszta, lángja égi -
Mint mikor elhagytalak!
Szivem ma is a tietek:
Zugó csermely, büszke hegyek,
S madárdal a lomb alatt4

ismerj rám hát, fogadj bé te
Fájó lelkem menedéke
Bérczes, erdős, hegyi táj!
Végy karodra, ringass lágyon
Régi ábránd, régi álom,
S üdv lesz tán mind a mi fáj!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 9. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Szmrecsányi Paula (1839-1901): Háztartásom*


VÉKE 1880.

Alig hogy a hajnal az éjt elűzi,
S szép rózsáit a kék égre feltűzi;
A nagy kakas ülőhelyét elhagyva,
Kukorikol – s lerepül az udvarra.

A cselégház közelében meg-megáll,
S körülötte addig-addig kiabál,
A míg végre a sok alvó felébred,
Egytől-egyig felkölti a cselédet.

A hajnali harang csengő szavára,
Összeteszi ki ki kezét imára;
S mire aztán az óra már ötöt üt,
Sürög-forog a ház-népe mindenütt.

Ki-ki tudja dolgát s vigan kezdi meg,
A szolgálók közül egyik fejni megy;
Másik nyitja a tyúkólnak ajtaját,
s a sok éhes baromfinak enni ád.

Iszonyatos rubaj támad ott belül,
Egy csomóban egész sereg kirepül;
Kis mag okoz néha egész háborút,
Megsebesül a sok kakas, pulyka, lúd.

Nagy közönnyel nézi ezt a ruczahad,
Párosan a tóra vaczog azalatt;
- Torony iránt, a virágos kerten át,
A tó vizén csapva zsíros lakomát.

Uj zsibaj van! Im a csordás kürtje szól,
Kiürül a nagy istálló s minden ól;
Néhány borjú és kis malacz hon marad,
Anyjok tejét pótolja a árpa, zab.

Sorra kerül a mosóház, akonyha,
Mi útban áll, az helyére lesz hordva;
Tej elszűrve, kiszakasztva a kenyér;
(Rozslisztből sül, nem szeretjük, ha fehér.)

„Jő az asszony!” kívül most ezt hallani:
- Általános szemlét szoktam tartani;
Félnek ettől, és ez nagyon sokat ér,
-Rend csak ott van, hol szigoru a vezér.

Hadvezéri pálczám: nagy kulcs, kezemben,
Haditervem: az ebéd, van eszemben.
Elkészitem egészen az étlapot,
A kamrába megyek s onnan kiadok.

Alig vagyok ott, előáll ez, amaz,
Ahány cseléd, annyi kérés és panasz;
Megtörténik, hogy van köztük per, zavar,
De vesztes fél lenni egyik sem akar.

Ezt a kényes ügyet alig végzem el,
Megszólal a szakácsné, hogy még mi kell:
Itt zsír, ott liszt, vaj, szalonna meg egyéb,
Hogy hiányos ne legyen majd az ebéd.

Nagy tanács van: mi legyen a pecsenye,
Liba, pulyka, kappan, csirke legyen-e?
Szegény párák! Éltök felett ítélek,
S nincsen oly nap, hol nincs véres ítélet.

Egy jelenti, hogy pár csibe ép kiköt,
Másik hozza elémbe a köpülőt;
Nagymosáshoz szappant kér a harmadik,
- Majd kivisznek, majd behoznak valamit.

Nagy zuhanás! Mi az? Jaj mi? A macska,
A tojással teli kosárt lecsapta!
Mennyi, mennyi kár egyszerre! Ki vele!
ind ahányan vagyunk űzzük kifele.

Gyermekeim beszaladnak az alatt,
Ostromolnak, hogy enniök mit szabad?
Neki esnek a gyümölcsnek, kalácsnak,
pajkoskodva körülöttem czikáznak.

És ez így megy, bármeddig is álljak ott,
Meg nem szűnik a nagy ostromállapot;
S nincs segítve mindaddig e helyzeten,
Míg a várat zár alá nem helyezem.

Még a pinczét, padlást, kertet bejárom,
s hátra van a fehérnemű almárjom;
Járás-kelés! Lótás-futás! Jaj nekem!
Azt sem tudom néha, hol áll a fejem.

Hja bizony a háztartás sok gondot ad,
Bosszankodni, tépelődni kell sokat: -
Mégis, mikor szép rendben van kis köröm,
Nem tagadom, hogy van abban sok öröm.

Végül, nyájas olvasó, csak egyet még:
Alkalmilag térj be hozzánk, mint vendég;
Üdvözöllek régi magyar szokással:
S jól tartalak majd „tyúkkal és kaláccsal."


(* Felolvasta Komócsy József a Petőfi-Társaság f. hó 15-ki ülésén.)
Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 8. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

A „CASA DELL’ONGARO” és egy Petőfi-mítosz Meran mellett



    Nemcsak az ókorban támadtak mítoszok, melyek egy-egy kiváló alak nevéhez kapcsolódva megváltoztatták vagy módosították a közvéleménynek az illető személyről táplált nézetét: folyton-folyvást megtörténik ez ma is és a mítoszok úton-útfélen épp úgy teremnek, mint a szellemes mendemonda a szalonban és a becsületben gázoló fadesse a kávéasztal mellett. És legkivált a költészetnek érdekes sorsú művelői és a politikai élet kimagasló alakjai azok, kiknek nyomában kihajt a mondák ezerszínű virága. Petőfi is ezek közé tartozik, Hasztalan mondták el azt százszor meg százszor, versben és prózában, hogy hiába: meghalt, eltűnt, elveszett, sohasem jön többé vissza, a néphit nem foghatja meg; amit az ész hihetne, tagadja a szív és csinál magának mondákat, mikben felelet van mindenre és melyek, mint az ókor rejtelmes erdői, azt felelik, amit az ember belekiált, amit a szív kíván és óhajt.
    Azok, kikhez Petőfi géniusza közvetlenül vagy akár csak közvetve is elhatolt, nem akarják azt elhinni, hogy lehetnek olyan halottak is, akiknek sírdombjához nem járhat el zarándokolni az utókor, kiknek fejfájára nem tűzhet koszorút szerette nemzete, nem barátkozhatnak meg a költő titokzatos elköltözésével, hanem keresik, kutatják s ahol alkalom kínálkozik, szeretik úgy feltüntetni, mintha még mindig élne és a távolból kísérné népét, amely nem feledte el, de mégis „eldobta az özvegyi fátyolt” és amelynek legújabb történelméhez megfelelő hang nem lakik az eltörött kobozban.
    Ilyen nyugtalan, ilyen bujdosó költőnek festi Petőfit egy lokális hagyomány, mely MERÁN környékén él a nép között E hagyomány szerint Petőfi az ötvenes években ott bujdosott Merán körül és egy a városhoz közel fekvő rozzant kunyhóban lakott. Mielőtt e mítosznak természetes magyarázatát megadnók, tekintsük meg a helyszínét.
    Maran tudvalevőleg két részből áll: a tulajdonképpen Meránból és a gyógyhelyből, melynek MAIS a neve. Az előbbitől északra kell haladnunk, hogy a két oldalt szőlőültetvényekkel szegélyzett úton elérjük a „Casa del’ Ongaro”-nak (magyar ember kunyhója) nevezett kunyhót. Utunkban a szőlők folytonos lugasokat képeznek és ahol valami nagyobb fát látunk: az biztosan gesztenye, melynek gyümölcsétől Petőfi annyira idegenkedett.
    Először a regényes fekvésű „Kuchelberg”-et kell meghágnunk, de ez nem esik nehezünkre, miután az út folytonosan, de szelíden emelkedik. Azután egy kis fennsík terül el lábunk alatt, melyen túl a harmadfélezer lábnyi „Hoch-Mut” tartja vállain a felhőket s ezen a fennsíkon áll a kis kunyhó, melyben a monda szerint Petőfi lakott.
    Egyszerű kis viskó, melynek meszelt falai és zsindelyes fedele semmiben sem különböznek a környékbeli parasztházaktól, csak imitt-amott mutatja a turisták neveitől tarkálló sajátszerű mozaik, hogy nem közönséges parasztfalak merednek ránk. És bár nézetünk szerint az egész mítosz csupán valami pajkos turistától elterjesztett tréfán alapszik,mégis van jelentősége. Mert legtöbb esetben a tárgyak valódisága nem azokban rejlő benső érték, hanem hozzájuk kötött külső bizalmon alapszik s így ez az egész kunyhó is csak Petőfi világhíre mellett bizonyít, nem pedig amellett, mintha a nagy költő bujdotában valósággal ott lakott volna.
    Tény az, hogy az ötvenes években egy katonaviselt ember lakott a kunyhóban, de ennek különcködései inkább emlékeztetnek valami spleenes angol lordra, mint a  természet költőjére, ki magát vadvirágnak nevezgette.
    S így a „casa dell’ongaro” egy kategóriába esik a Virgil barlangjával Nápoly mellett és Ovid tornyával az Al-Duna mentén s csupán azok örülnek neki, kik Petőfit minél népszerűbbnek szeretik látni.*

Latkóczy Mihály

(* Az datokat Lónyay Andrástól, „Erdély legszebb asszonyának” rokonától kaptam.)

Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Bartók Lajos (1851-1902): Idegen csillagok

1886-ban (Ellinger Ede felvétele) 

Ez a határhegy… túlnan átragyognak
Sugárai nem ismert csillagoknak.
Sok szép csillag csábitgat bár tüzével:
Idegen a föl, mely felé vezérel!

Uj csillagok, miket nem lát a róna
Néznek reám s ez ős határomra,
S úgy vonzódom, szokatlan vágytul égve,
Mint kinek lány először néz szemébe.

Oly közel jönnek a kék őszi égen,
Hogy csak kezem nyujtsam ki és elérem,
S mosolyganak, hogy völgyeikbe szálljak,
Ott szebb az ég, és virulóbb hazát ad.

Szép csillagok, hiába int mosolytok,
Hazátlan lelkem ott nem lenne boldog:
Csak eddig tart hazánk, eddig világunk,
Azontul mennyet égben sem találunk!

Oh csillagok! Merüljetek homályba.
Szivem követne, de örökre fájna.
Szállnék a fényes ösvényen, de arczát
Hazám földének felhők eltakarnák!

Maradj, szív! Bár iránytűként vezetne
Fényök szebb honba, távol tengerekre,
Ophirt, kincsével, megtalálnád ismét:
Szegény beteg hazádat elveszítnéd!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 6.szám,1885.

Ábrányi Emil (1850-1920): Kaas Ivornak

Az 1910-es évek elején (Székely Aladár felvétele)

Te fölkaroltad a síró nyomort,
Mely bús inséget roskadozva hord;
Te koldusok tanyáját fölkerested,
S levetted róluk a súlyos keresztet,
Mit a hatalmas nábob ott hagyott!
Ennek palástján más kereszt ragyog,
S ideje sincs -: nagyon kegyét vadássza!
Előre űzi gőgje, hiu láza,
S mohóságában hogy’ láthatna meg
Aljas szegényt, ki koldúl, sír, remeg
S a kit legfeljebb – ha utjába hoz
Rosz sors ilyet – lovával letapos.

Sok gazdag tán szív nélkül születik!
Mért oly hideg, mint pénze? Oh! Pedig
Kitől fakadjon e földön segély,
Ha tőle nem ki oly bőségben él,
Hogy asztalának dús fölöslegén
Lakmározhatna egy tábor szegény!
Rakott tál mellől egyszer állna fel
Megnézni: künn mily árva esdekel,
Ki az, kit lökdös, rugdos a lakáj?
Csak egyszer látná, mily szörnyű a száj
Mely éhtől, fagytól elkékülve kér,
És összes vágya egy falat kenyér,
- Ha száraz is – meg az a csont darab,
Mit már a kedvencz, elpuhult agár,
Mely a termekben büszkén ki s be jár,
Nagyúrilag, kelletlenül harap.
Csak egyszer lökné félre a garázda
Cselédet s vinné a szegényt a házba,
Mondván, a míg részvétnek könnye kél
Sivár szemében: Nos, Lázár, egyél!
Legyen megáldva, a ki felsohajt ott,
Hol szenvedést lát…! Koldusok barátja,
Ki rongyok közt is csak az embert látja,
Az ember testét, a mit isten alkot!
Az ember testét, mely személyben retteg,
Éhezve: sorvad, ütlegelve: fáj,
A melybe isten egyforma szivet tett,
Hordozza bár rongygyűjtő, vagy király.

Szived nemes volt és igaz
Oh! menj! S szárítván könnyeket, fakassz
Uj könnyeket, Mózesként, kő-szívekben!
Fakaszd, szökeltesd – járván szerteszét -
Harmatnál szentebb, áldottabb vizét
Az irgalomnak, mely a hol le cseppen
Nyomában üdv kél!…

Bűvös volt a bot
Mit Mózes a legfensőbbtől kapott
S melynek csodája ezredekre szól,
Megnyitván néki szirtkeblét a hegy;
A te kezedben nincsen más, csak egy
Vékonyka jószág… egy parányi toll!…

Maradjon mindig – áldás lengjen rája -
Az árvák véle és a jog dárdája!


Forrás: Koszoru – A Petőfi-Társaság Heti Közlönye. Szerkeszti Ábrányi Emil. 7. évf. 1. kötet, 5.szám,1885.