2018. máj. 20.

Székely Jenő: Balog Imre szomorú szüretje


Szüretelők - Pálnagy Zsigmond 1896-1959

Az öreg Balog Imre, miután huszonnégy évig vincelléreskedett egy városi ügyvéd szöllejében, elkerült a somogyi Balaton mellé, ahol pedig egy bank tizenkét holdas szöllejét gondozta. Az a városi ügyvéd volt az oka, hogy huszonnégy évi cselédeskedés után sem a maga szöllejét permetezhette. Mert ő, mikor eladóra kínálták azt a háromholdas darabot a szekszárdi határon, megmondta a gazdájának, hogy amennyit más megkínál, ő is megadja érte. akkor még élt a felesége is, a gyerekek pedig már beálltak, ki marokszedőnek, ki részes aratónak. Összeült a család és tervezgetett. Alkonyattájt meg is kerülték a birtokot. Úgy volt, hogy hamarosan odaköltözik a család. Huszonnégy évi keserves és hűséges szolgálat után előre örvendeztek a maguk birtokának. A pénz is együtt volt már.

Ezért jött el Szekszárdról a Balaton mellé. Mert az ügyvéd a háta mögött odaadta másnak, nem akarta, hogy a maga gazdája legyen az, aki hosszú évekig az ő kenyerét fogyasztotta. Igen, az öreg Balog Imre feldúltan, egy életre megsebzetten menekült hazulról. Megkötötte az egyezséget a bankkal, és mire elindult, az asszonya elmaradt mellőle. A szomszédok mesélték, hogy a nagy bánattól tüdőbajt kapott. Az vitte el.

Így maradt özvegyen még messze a hatvantól Balog Imre bátyánk. De azért tele munkakedvvel jött és az elhanyagolt szöllőből a maga munkájával és Isten segítségével már az első évben több mint háromszáz hektó bort kisajtolt.

De erre jött két terméketlen esztendő. Az első évben elfagytak a rügyek, mivel a bank takarékoskodni akart a betakarásnál és géppel kísérletezett a szétporló balatoni homokban. A következő évben a Pongrác-napi fagy vitte el a termést. Azelőtti este még megkerülte az öreg a szöllőt. Szépen ígérkezett minden, öröm volt nézni. Mikor reggel újra végigjárta a szöllőt, tudta, hogy vége a termésnek. Sírt. A fagy után kisütött a nap és a tegnapi szép hajtások, mint elviselt fekete rongyok ráhullottak az öreg tőkékre. Ekkor már a bank is megszólalt. Miért nem füstölt? Persze ő megírta, hogy elő kellett volna készülni rá, trágya, széna, szurok, meg hogy neki azt mondták, hogy erre nincs fagy. De azért megingott az öreg szöllőkezelői állása.

Még egy évre azért meghagyták. Hiszen az első évben szépen megőrizte, fel is dolgozta a termést. Balog Imre bátyánk tehát nekireménykedett az új esztendőnek. Dolgozott, figyelt, porozott, permetezett. Ha munkát nem kapott és megjött az ideje, maga vette hátára a permetező gépet. Most már nem csak az állása forgott kockán, hanem, egyre csak azt hajtogatta, a becsülete is. Csak az isten segítse, csak valami jégverés el ne pusztítsa a dús ígéreteket.

Ekkor jött a hír hazulról, hogy a János fiú még mindig kehöl, dolgozni se tud, mert mindjárt kifullad. Az öreg ettől a perctől fogva naphosszat váltakozva sírt és örvendezett a fia romlásán és a szöllő izmosodásán. Sokat beszélt Jánosról, csak úgy semmiségeket...

Hogy ő egyszer a télen meghűlt és ágynak esett. Az a János fiú mindig ott sündörgött körülötte. – Édesapám, nem pipál? – Nem. – Akkor baj vaj. Nem kívánja? – Nem. – Hozok szivart, édesapám. – Nem bánom. – Ezzel már hozott is két cigarellót. Rágyújtok, de még a felét se szívtam el, csak letettem, nem kellett. Az a gyerek nem mozdult mellőlem. Nem tudom elfelejteni azt a gyereket, és ha meg találna halni, hát vége, egészen vége az életemnek. Mert azért dolgoztam, hogy a gyerek majd asszonyt hoz a házhoz és öreg napjaimra...

De ekkor már sírt is Balog bátyánk. Csak akkor csendesedett el, amikor elhatározta, hogy a gyereket idehozatja magához. Ez a nagy nap itten talán még meggyógyíthatja a víz mellett. Ráfeküdt erre a gondolatára, egészen belefiatalodott abba, hogy ő most meggyógyítja a fiát. Csak bízzon rá minden nyári munkát az atyafiságra és jöjjön le hozzá.

Endrődi Sándor: Karácsonyi lángok




Befutta sirodat a tiszta téli hó,
Alig-alig látszik fejfád ága ki, -
Mint egy mozdulatlan, fehér oczeánból
Az elmerült sajka törpe roncsai.

Szirt ez a kis halom, melyen szétzuzódott
A jövendők elé hajózó remény;
Itt vagyok, itt állok ütköző ormánál,
Sivatag roncsok közt roncsolt szivvel én.

Szeretet ünnepe, örömök szép napja,
Karácsony, karácsony! gyász lettél nekem:
Liljom-lengésednek, galamb-kaczajodnak
Nem örülhetek már többé, gyermekem!

Nem tudok örülni, szeretni sem tudok
Oly mélyen, oly tisztán, drágám, nélküled:
Azt a más kettőt is csak félve szeretem,
Amióta téged elvesztettelek.

Követelő szóval kérdezgetik otthon,
Váltig tudakolják: Margit hova ment?
Keserves a sürü „hol van?”-ra felelni –
Az égre mutatok s szólok: „Odafent”.

Pedig jól tudom, hogy ott lent vagy a földben
S tompa nyugalomban, mélyen alszol ott,
Nincs többé fájdalmad, nincs többé örömöd,
Nincsenek álmaid, sem karácsonyod.

Mégis, szivem unszolt s titokban kihoztam
Zöld fenyőgalyakból készült koszorum:
Sirhalmod ez estén ne legyen oly árva,
Ormára boritom védőn, szomorun.

S felgyujtom szivemet égő fájdalommal
Koszorudra sirom hű könnyeimet:
Lobogjon fölötted szeretetem gyásza
karácsonyi lángok pompája helyett...

Forrás: Endrődi Sándor összegyűjtött költeményei 1867-1897. II. kötet. Bp. az Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. kiadása 1898.

Endrődi Sándor: Sirodhoz vissza, vissza...




Sirodhoz vissza-visszaüldöz
A bú, a vágy, a szeretet.
Ha nem láthatlak soha többé,
Legalább hadd sejthesselek.

Tavaszom első szép bimbója,
Kedves virág, tört rózsaszál,
Mily boldog, milyen büszke volnék,
Ha nyílanál, virágzanál!

Sötétül. Hull az alkony árnya,
És engemet is éjbe von.
- Lobbanj fel életem sötétén
Még egyszer, alvó csillagom!

A nagy természet összeborzad,
A mélység felnyög, megremeg,
S az őszi szél zokogva zúg át
Neveddel a dúlt táj felett.

Forrás: Endrődi Sándor összegyűjtött költeményei 1867-1897. II. kötet. Bp. az Athenaeum Irod. és Nyomdai R.T. kiadása 1898.

Emily Dickinson (1883-1886): Veled a sivatagban...




Veled a sivatagban,
Veled a szomjuságban,
Veled a tamarind erdőbe -
A leopárd lélegzik - végre!

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)

Emily Dickinson (1830-1886): Egy deszkálért küzd két úszó...




Egy deszkáért küzd két uszó -
Míg virrad a vizen.
Ez partnak fordul boldogan,
A másik! Istenem!

Látják hajókról kémlelők:
Egy arc -
Viszi a víz -
A nyitott szem még esdekel.
Kitárva kér a kéz.

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)


Emily Dickinson (1830-1886): Vízre a szomj tanít...




Vízre a szomj tanít,
Földre: járt Oceán,
Üdvre: beléható,
Békére: harci hír,
Szerelemre: a sír,
Madárra: hó.

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)

Emily Dickinson (1830-1886): Ez időtájt egy-két madár...




Ez időtájt egy-két madár,
Ha gyéren is, még visszajár,
Búcsúzva hátranéz.

Ílyenkor jelmezt ölt az ég,
Június régi köntösét,
Arany-kék tévedést.

Nem téveszt méhet íly csalás,
De íly valóság-másolást
Én majdnem elhiszek.

Míg magok tesznek vallomást,
Megőszült légáramon át
Ijedt levél siet.

Ó, nyárnak Szakramentuma,
Párában Végső Vacsora,
Lásd vendégül fiad.

Hogy legyen lényeg részese,
Megszentelt kenyered egye,
S örök borod igya.

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)


Emily Dickinson (1830-1886): Ország, mit nem láttam sosem...




Ország, mit nem láttam sosem,
És benn az Alpokat,
Miknek kalapja mennybe ér,
Talpuk várost tapod.

Játszik miriád margarét
A szandáljuk alatt.
Melyik Önt, Uram, s melyik én
Egy augusztusi nap?

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)


Emily Dickinson (1830-1886): Mily fogadó...




115.
Míly fogadó
Hol éjszaka
Jönnek különös figurák?
Ki itt a gazda?
Hol a szolgalány?
De furcsák a szobák!
Nem vöröslik a tűzhely itt,
Korsók nem habzanak.
Lélekhívó! Gazda!
Kik azok alant?

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)

Emily Dickinson (1830-1886): Új lábak járják kertemet...




99.
Új lábak járják kertemet,
Más ujj a földbe túr.
A magányt most téveszti meg
Szilfán egy troubadour.

Új gyerekek a pázsiton.
Alant új szender, és
Mégis jő tűnődő tavasz
És pontos hóesés.

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)

Emily Dickinson (1830-1886): Egy tisztesség mindünkre vár...




98.
Egy tisztesség mindünkre vár
Egy mitrás délután,
Nem adhat túl e bíboron
Senki, e koronán.

Ezért batár s lakájhad,
Sír, pompa, csődület,
Harangszó, amint hintónk
Nagyúrin el-lebeg.

Míly fenkölt a kiséret,
Míly szertartás-szavak,
Hogy lendül tisztelettel
Magasba száz kalap!

Dísz, túltesz hermelinen,
Ha szimpla te vagy én
- Szerény pajzsért cserébe -
Rangos halált kiván.

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)

Emily Dickinson (1830-1886): Én választottam őket...




Én választottam őket,
Nem ők akartak engem.
Bátor, tört-szívü mondás
Mondatott Betlehemben.

Nem mondhattam ki én,
Jézus merte csak.
Uram, egy margaréta
Osztja sorsodat.

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)

Emily Dickinson (1830-1886): Életünk Svájc...




Életünk Svájc,
Csöndes, hideg,
Míg furcsa perc akad:
Nyílik az alpi függöny
S mi látunk távolabb.

Túlsó felén Itália,
Őrként kettőnk között,
Komoly Alpok,
Szirén Alpok
Tiltó fala örök.

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)

Emily Dickinson (1830-1886): Szárazföldről való lélek...




76.
Szárazföldről való lélek
Ujjong, ha tengerre kél,
Túl a házon, túl a dombon
A nyílt öröklét ér.

Minket a hegyek neveltek,
Matrózok megérthetik,
Hogy parttól az első mérföld
Mily istenin részegít?

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)

Emily Dickinson (1830-1886): Egy piros hölgy dombok között...




74.
Egy piros hölgy dombok között,
Évenkénti titok.
Egy fehér hölgy szúny a mezőn,
Körül liliomok.

A szellő völgyest, dombokat
Seprűvel sepreget.
Kérdem, szép háziasszonyok,
A vendég ki lehet?

Szomszédok mit se sejtenek,
Erdők kacsintanak.
Gyümölcs, boglárka és madár -
Alig egy pillanat!

Mégis, mily nyugalmas a táj.
A sövény közönyös.
A "feltámadás" mintha
Nem lenne különös!

(Ford.: Károlyi Amy)
(Forrás: Emily Dickinson válogatott írásai - Károlyi Amy fordításai és tanulmányai; Magvető Könyvkiadó, Bp., 1978.)

Lakner Sándor (1822-1847): Kettős halál




Őszutó 12-ke volt. az orvos kétkedve hagyá el Vecséri Lajos szobáját; vele a lépcsőkön találkozám.

„Ha reggelig életben marad – mondá a tisztes öreg elválási üdvözletem után -, úgy tán remélhetünk.”

Aggályos érzettel léptem barátom szobájába, kit szenderegve hívék találhatni.

„Éppen jókor jössz barátom – kezdé csöndesen a beteg -, csak rövid idő még... és szenvedéseim megszüntek.”

„Ne képzelegj” – vigasztalám forró részvéttel, de tekintve síri halvány arcát, melyről minden ifjúsági pír és élénkség eltűnt, még fogamzott eszméim is megsemmisültek, egyedül történhetendő halála foglalkodtatá elmémet.

„Látod azon arcképet – szólt Lajos a zongorája fölötti föstvényre mutatva s bágyadt szemeiben egy boldogabb hajdankor üdvsugára töredezett -, Mari képe az, a legjobb, legszelídebb leányé, milyent az ég viszonos szerelme ad földünknek mátkaajándékul.”

Itt néhány érthetetlen szavat dadogott, pilláit ónsúlyú nehézség fogá el, az ábrándozó betegen édes szender von hatalmat. Ágya mellé települék, s nehogy a gyertyafény vakító ragyogása őt álmában háborítsa, ellenzékkel távolítám tőle a világosságot. Ekkor tekintetem a szobának azon homályos részére vetődék, hol a leány mellképe függött. Ily élethű ecsetlést, mondhatom, sohasem láték. Az ibolyakék szemeket sötét hajfürtök árnyazák be, melyeknek gyászszíne kitűnő ellentétben tetszék hófehér ruhájával. Arcain is mondhatlan nyájasság ömlék el s még a holt vásznon is mosolyogni hívém őt.

E lénynek különös befolyással kellett lenni barátom élettörténetébe, mert ha esetleg az arcképről tudakozódám, rögtöni eltéréssel mást von beszéde tárgyaul; szemei ilyenkor elsötétültek, percekig tartó búskomolyság szomorítá, néha könnyezett is. Ezt tapasztalva, többé a leányról nem kérdezősködém. Most azonban, midőn tán élete végpercéhez közelg; midőn félszázados elválásra nyomom tán ajkaira a baráti búcsúcsókot, egy boldogabb világban egymást újólag látandók: midőn ölelő karjaimból hosszú, mérhetlen hosszú távban szakad: kíváncsiság, neme a tudvágynak fogott el a valót teljes miségében kipuhatolni. – Még egyszer tekinték futólag az arcképre: hideg borzadály futott el, miért? nem tudhatom.

Éji tizenegyet ütött. Barátom ágyvánkosai közül fölemelkedék, körültekintett.

„Ah, ismét csalódás – rebegé metsző gúnnyal -, mily szép álom volt, mily égi látomány!”

Én jobbulása felől kérdezém, ő fejével ellenkezőt inte. Gondolatokba süllyedt; aztán reám tekintve egy eszmecikázat látszék átvonulni agyában.

„Egyedül neked fogom nyilvánítani leélt korom eseményeit, ki oly hűn ragaszkodom hozzám.”

Szólt s bizalomteljesen nyújtá kezét. Hevesen szorítám azt meg: e néma jellel, úgy tetszett, többet eszközlék bármily érzelgő szónoklatnál.

Néhány pillanatig a huzamos szólásra erőt gyűjtve szomorúan kezdé:

„Éppen nyolcéves lehettem, midőn gazdag szülőimet azon gondolat szállá meg, hogy utazásban keressenek szórakozást. Nekem, egyetlen gyermeköknek, oldalukat nem vala szabad elhagynom. Felkészülénk tehát a legszebb tavasz közepén és atyám több napi gondolatmeghagyása után Stájerország havas bércei felé vevők utunkat. A hajnal tiszta volt, midőn kastélyunk falaiból kiköltözénk; egy csillagot láték még a magasban, de a pirosló reggszürkület hamar elhalványítá fénytüzét. Egykedvűleg vonultam a sebesen robogó kocsi szögletébe, hisz még gyermek valék.”

Tárkányi Béla (1821-1886): A szép Julcsa (néprege)




I.
A’ fonókban lányok és legények
Szép Julcsáról még ma is regélnek.

Ő tőn ifju szívekben legtöbb kárt,
Bár a’ házba még hat szép leány járt.

És a’ mit nehéz egy szép leányról
Hinni, azt regélik szép Juláról:

Hogy habár ő sziveket varázsolt,
Minden ifjuszívhez jéghideg volt.

Mégis egy legényke, bár hiába,
Járt Julishoz estekint a’ házba.

Irigyelve néze a’ legényre
Minden szép lány, ohajtván szivére.

Ámde Julcsa bár szivet varázsolt,
Szép szerelmeséhez is hideg volt. –

Egyik este tán csak víg szeszélyből,
Vagy, lehet, talán szerelmi végből:

A’ fonóház’ egyik szép leánya
A’ legény subáját félrerántja.

Hah! Julis legénye termetében
Egy csontvázt lát, ’s megrendüle szivben.

A’ legény magát hamar befedte,
Julcsa bátorságát visszavette.

És titkon fonalt köt a’ subára,
’S úgy megy a’ legény el éjszakára.

Megy, ’s az orsók pörgve egyre fogytak,
Most megáll, ’s az orsók sem mozogtak.

Julcsa felkel, ’s útitársul istent
Híva, bátran a’ fonál után ment.

És a’ szál őt a’ haláltanyához
Vitte egy kápolna ajtajához.

És bekukkant: - hah! de iszonyút lát:
A’ legény mikint nyitá ki sírját,

’S mint nyelé be sírja dörgve őtet.
Még egy dörgés: - ’s a’ szent ház sötét lett.

Föltevé előbb meghalni Julcsa:
Mint kihez bár jönne titka kulcsa. –

Itt okot bizonnyal senki nem lát,
De ki tudja illy csudás sziv útját?

II.
Múlt a’ hét, és jött a’ szombateste;
Julcsát a’ szép ifju megkereste.

’S kérdi: mit látott a’ kápolnában?
Julcsa nem szól, csak mosolyg magában.

„Hogyha nem szólsz, meg fog halni bátyád.”
Julcsa hallgat, bánva kandiságát.

Bátyja meghalt; sok nép vitte őt ki,
Nem siratta ugy mint Julcsa senki.

És kik a’ legényt temetni voltak,
Jó hugáról csak dicsérve szólta. –

Múlt a’ hét, és jött a’ szombateste;
Julcsát a’ szép ifju megkereste:

’S kérdi: mit látott a’ kápolnában?
Julcsa hallgat küzdve önmagában.

„Jó anyádrólv edd hát a’ halálhírt,
Hogyha nem szólsz.” – Julcsa szólni nem birt.

Anyja meghalt; sok nép vitte őt ki,
Nem siratta ugy mint Julcsa senki.

’S kik az özvegyet temetni voltak,
Jó leányáról dicsérve szóltak. –

Múlt a’ hét, és jött a’ szombateste:
Julcsát a’ szép ifju megkereste.

’S kérdi: mit látott a’ kápolnában?
Julcsa nem szól, és nem küzd magában.

„Menj, ha nem szólsz, jó anyád után te.”
Julcsa a’ jó hirt örülve vette.

Meghalt; sok nép vitte sirva őt ki,
Megsiratta volna bár akárki.

Mert habár jégszivvel ő magán élt,
Mégis mindig kár egy szép leányért.

III.
A’ várurfi széles jó kedvében
Estig elvadászott a’ cserében.

’S hogy minél előbb elérje várát
Gyors menéssel ment a’ temetőn át.

’S im egyik siron szép holdvilágnál
Tünt szemébe egy kedves virágszál.

Társát, hogy letörje néki,- kérte,
Ámde ez hiába mene értte.

Mert hogy a’ virághoz nyúlni készül,
Az mindenkor elhajolt kezétül.

Ment az urfi és letörte tüstént,
És a’ sirból szellő jött sohajként.

A’ szelid hold is jobban világolt,
Az ifju is más lett, mint előbb volt.

Arcza lángol, szive lelke lágyul.
A’ virágnak kedves illatátul.

IV.
A’ várurfi alszik; - egy pohárban
Asztalán előtte a’ virág van.

Jött az éjfél, ’s lassu lebbenésssel
Az ifjut egy hüs szellőv eré fel.

’S im a’ részvevő szép holdvilágnál
Fejledezni kezde a’ virágszál.

’S percz alatt a’ hüs lebelke szárnyán
Fejledett ki a’ virágbul egy lány.

Búskomor lőn hogy meglátta a’ hold,
A’ lány arcza fény, ruhája hó volt.

Felszökött az urfi átölelve
Őt. – „Maradj itt szép virágom élve!”

Úgy lön; - a’ leány csak egyre kérte:
Hogy templomba őt ne kényszeritse.

És az urfi mostan érti csak jól,
Keble mért hevült a’ szép virágtól.

V.
Múltak évek, ’s urfink két szüléje
Házasságban ötven évet ére.

A’ templomba menni készülének,
Hálát adni éltök istenének.

Senki onnan nem maradhatott el,
’S a’ szép lány is elmegy sirt szemekkel.

Tudva már, hogy ott nyer élte véget,
Bár az urfi értte most is égett.

Bár az urfi mind hiába lángolt,
Mert a’ lányka szép, de jéghideg volt. –

Egy subás legény ül a’ leányhoz
A’ templomban ’s néki borzadást hoz.

’S kérdi tőle: „Millyen a’ sir álma?
A’ hideg rög ugy-e durva párna?”

’S kérdi mit látott a’ kápolnában?
És a’ szép lány sirva küzd magában.

„Visszatér anyád, szólj, vissza bátyád!”
’S erre a’ lány elmondá a’ látványt.

’S szive melly e’ perczig fel nem indúlt,
Most az urfiért lobogva felgyúlt.

’S a’ két aggok hogy megesküvének,
Esküvésre nyomban ők menének.

És a’ két szép pár elérve a’ várt,
Rájok ott egy nő ’s egy férfiú várt.

„Julcsa! Isten azt akarta vélünk,
Hogy e’ várba mennyegződre térjünk.”

Szólt az agg nő, hogy meglátta lányát,
Szólt a’ férfi, hogy meglátta húgát.

És a’ várban táncz és vigadás volt,
Melly heted hét országokra elszólt. - -

Higgye máskép a’ ki birja tenni:
Ámde szép leánynak kell szeretni.

Forrás: Magyar Életképek – Szerkeszti Frankenburg Adolf - 1. kötet – Pest, 1843. – Kiadja Heckenast Gusztáv