I.
A’ fonókban lányok és legények
Szép Julcsáról még ma is regélnek.
Ő tőn ifju szívekben legtöbb kárt,
Bár a’ házba még hat szép leány járt.
És a’ mit nehéz egy szép leányról
Hinni, azt regélik szép Juláról:
Hogy habár ő sziveket varázsolt,
Minden ifjuszívhez jéghideg volt.
Mégis egy legényke, bár hiába,
Járt Julishoz estekint a’ házba.
Irigyelve néze a’ legényre
Minden szép lány, ohajtván szivére.
Ámde Julcsa bár szivet varázsolt,
Szép szerelmeséhez is hideg volt. –
Egyik este tán csak víg szeszélyből,
Vagy, lehet, talán szerelmi végből:
A’ fonóház’ egyik szép leánya
A’ legény subáját félrerántja.
Hah! Julis legénye termetében
Egy csontvázt lát, ’s megrendüle szivben.
A’ legény magát hamar befedte,
Julcsa bátorságát visszavette.
És titkon fonalt köt a’ subára,
’S úgy megy a’ legény el éjszakára.
Megy, ’s az orsók pörgve egyre fogytak,
Most megáll, ’s az orsók sem mozogtak.
Julcsa felkel, ’s útitársul istent
Híva, bátran a’ fonál után ment.
És a’ szál őt a’ haláltanyához
Vitte egy kápolna ajtajához.
És bekukkant: - hah! de iszonyút lát:
A’ legény mikint nyitá ki sírját,
’S mint nyelé be sírja dörgve őtet.
Még egy dörgés: - ’s a’ szent ház sötét lett.
Föltevé előbb meghalni Julcsa:
Mint kihez bár jönne titka kulcsa. –
Itt okot bizonnyal senki nem lát,
De ki tudja illy csudás sziv útját?
II.
Múlt a’ hét, és jött a’ szombateste;
Julcsát a’ szép ifju megkereste.
’S kérdi: mit látott a’ kápolnában?
Julcsa nem szól, csak mosolyg magában.
„Hogyha nem szólsz, meg fog halni bátyád.”
Julcsa hallgat, bánva kandiságát.
Bátyja meghalt; sok nép vitte őt ki,
Nem siratta ugy mint Julcsa senki.
És kik a’ legényt temetni voltak,
Jó hugáról csak
dicsérve szólta. –
Múlt a’ hét, és
jött a’ szombateste;
Julcsát a’ szép
ifju megkereste:
’S kérdi: mit
látott a’ kápolnában?
Julcsa hallgat
küzdve önmagában.
„Jó anyádrólv edd
hát a’ halálhírt,
Hogyha nem szólsz.”
– Julcsa szólni nem birt.
Anyja meghalt; sok
nép vitte őt ki,
Nem siratta ugy
mint Julcsa senki.
’S kik az özvegyet
temetni voltak,
Jó leányáról
dicsérve szóltak. –
Múlt a’ hét, és
jött a’ szombateste:
Julcsát a’ szép
ifju megkereste.
’S kérdi: mit
látott a’ kápolnában?
Julcsa nem szól, és
nem küzd magában.
„Menj, ha nem
szólsz, jó anyád után te.”
Julcsa a’ jó hirt
örülve vette.
Meghalt; sok nép
vitte sirva őt ki,
Megsiratta volna
bár akárki.
Mert habár
jégszivvel ő magán élt,
Mégis mindig kár
egy szép leányért.
III.
A’ várurfi széles
jó kedvében
Estig elvadászott
a’ cserében.
’S hogy minél előbb
elérje várát
Gyors menéssel ment
a’ temetőn át.
’S im egyik siron
szép holdvilágnál
Tünt szemébe egy
kedves virágszál.
Társát, hogy
letörje néki,- kérte,
Ámde ez hiába mene
értte.
Mert hogy a’
virághoz nyúlni készül,
Az mindenkor
elhajolt kezétül.
Ment az urfi és
letörte tüstént,
És a’ sirból szellő
jött sohajként.
A’ szelid hold is
jobban világolt,
Az ifju is más
lett, mint előbb volt.
Arcza lángol, szive
lelke lágyul.
A’ virágnak kedves
illatátul.
IV.
A’ várurfi alszik;
- egy pohárban
Asztalán előtte a’
virág van.
Jött az éjfél, ’s
lassu lebbenésssel
Az ifjut egy hüs
szellőv eré fel.
’S im a’ részvevő
szép holdvilágnál
Fejledezni kezde a’
virágszál.
’S percz alatt a’
hüs lebelke szárnyán
Fejledett ki a’
virágbul egy lány.
Búskomor lőn hogy meglátta
a’ hold,
A’ lány arcza fény,
ruhája hó volt.
Felszökött az urfi
átölelve
Őt. – „Maradj itt
szép virágom élve!”
Úgy lön; - a’ leány csak
egyre kérte:
Hogy templomba őt ne kényszeritse.
És az urfi mostan érti csak jól,
Keble mért hevült a’ szép virágtól.
V.
Múltak évek, ’s
urfink két szüléje
Házasságban ötven
évet ére.
A’ templomba menni
készülének,
Hálát adni éltök
istenének.
Senki onnan nem
maradhatott el,
’S a’ szép lány is
elmegy sirt szemekkel.
Tudva már, hogy ott
nyer élte véget,
Bár az urfi értte
most is égett.
Bár az urfi mind
hiába lángolt,
Mert a’ lányka
szép, de jéghideg volt. –
Egy subás legény ül
a’ leányhoz
A’ templomban ’s
néki borzadást hoz.
’S kérdi tőle:
„Millyen a’ sir álma?
A’ hideg rög ugy-e
durva párna?”
’S kérdi mit látott
a’ kápolnában?
És a’ szép lány sirva küzd
magában.
„Visszatér anyád, szólj, vissza bátyád!”
’S erre a’ lány elmondá a’ látványt.
’S szive melly e’ perczig fel nem indúlt,
Most az urfiért lobogva felgyúlt.
’S a’ két aggok hogy megesküvének,
Esküvésre nyomban ők menének.
És a’ két szép pár elérve a’ várt,
Rájok ott egy nő ’s egy férfiú várt.
„Julcsa! Isten azt akarta vélünk,
Hogy e’ várba mennyegződre térjünk.”
Szólt az agg nő, hogy meglátta lányát,
Szólt a’ férfi, hogy meglátta húgát.
És a’ várban táncz és vigadás volt,
Melly heted hét országokra elszólt. - -
Higgye máskép a’ ki birja tenni:
Ámde szép leánynak kell szeretni.
Forrás: Magyar Életképek – Szerkeszti Frankenburg Adolf - 1.
kötet – Pest, 1843. – Kiadja Heckenast Gusztáv
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése