Székely Jenő: Balog Imre szomorú szüretje

Szüretelők - Pálnagy Zsigmond 1896-1959

Az öreg Balog Imre, miután huszonnégy évig vincelléreskedett egy városi ügyvéd szöllejében, elkerült a somogyi Balaton mellé, ahol pedig egy bank tizenkét holdas szöllejét gondozta. Az a városi ügyvéd volt az oka, hogy huszonnégy évi cselédeskedés után sem a maga szöllejét permetezhette. Mert ő, mikor eladóra kínálták azt a háromholdas darabot a szekszárdi határon, megmondta a gazdájának, hogy amennyit más megkínál, ő is megadja érte. akkor még élt a felesége is, a gyerekek pedig már beálltak, ki marokszedőnek, ki részes aratónak. Összeült a család és tervezgetett. Alkonyattájt meg is kerülték a birtokot. Úgy volt, hogy hamarosan odaköltözik a család. Huszonnégy évi keserves és hűséges szolgálat után előre örvendeztek a maguk birtokának. A pénz is együtt volt már.

Ezért jött el Szekszárdról a Balaton mellé. Mert az ügyvéd a háta mögött odaadta másnak, nem akarta, hogy a maga gazdája legyen az, aki hosszú évekig az ő kenyerét fogyasztotta. Igen, az öreg Balog Imre feldúltan, egy életre megsebzetten menekült hazulról. Megkötötte az egyezséget a bankkal, és mire elindult, az asszonya elmaradt mellőle. A szomszédok mesélték, hogy a nagy bánattól tüdőbajt kapott. Az vitte el.

Így maradt özvegyen még messze a hatvantól Balog Imre bátyánk. De azért tele munkakedvvel jött és az elhanyagolt szöllőből a maga munkájával és Isten segítségével már az első évben több mint háromszáz hektó bort kisajtolt.

De erre jött két terméketlen esztendő. Az első évben elfagytak a rügyek, mivel a bank takarékoskodni akart a betakarásnál és géppel kísérletezett a szétporló balatoni homokban. A következő évben a Pongrác-napi fagy vitte el a termést. Azelőtti este még megkerülte az öreg a szöllőt. Szépen ígérkezett minden, öröm volt nézni. Mikor reggel újra végigjárta a szöllőt, tudta, hogy vége a termésnek. Sírt. A fagy után kisütött a nap és a tegnapi szép hajtások, mint elviselt fekete rongyok ráhullottak az öreg tőkékre. Ekkor már a bank is megszólalt. Miért nem füstölt? Persze ő megírta, hogy elő kellett volna készülni rá, trágya, széna, szurok, meg hogy neki azt mondták, hogy erre nincs fagy. De azért megingott az öreg szöllőkezelői állása.

Még egy évre azért meghagyták. Hiszen az első évben szépen megőrizte, fel is dolgozta a termést. Balog Imre bátyánk tehát nekireménykedett az új esztendőnek. Dolgozott, figyelt, porozott, permetezett. Ha munkát nem kapott és megjött az ideje, maga vette hátára a permetező gépet. Most már nem csak az állása forgott kockán, hanem, egyre csak azt hajtogatta, a becsülete is. Csak az isten segítse, csak valami jégverés el ne pusztítsa a dús ígéreteket.

Ekkor jött a hír hazulról, hogy a János fiú még mindig kehöl, dolgozni se tud, mert mindjárt kifullad. Az öreg ettől a perctől fogva naphosszat váltakozva sírt és örvendezett a fia romlásán és a szöllő izmosodásán. Sokat beszélt Jánosról, csak úgy semmiségeket...

Hogy ő egyszer a télen meghűlt és ágynak esett. Az a János fiú mindig ott sündörgött körülötte. – Édesapám, nem pipál? – Nem. – Akkor baj vaj. Nem kívánja? – Nem. – Hozok szivart, édesapám. – Nem bánom. – Ezzel már hozott is két cigarellót. Rágyújtok, de még a felét se szívtam el, csak letettem, nem kellett. Az a gyerek nem mozdult mellőlem. Nem tudom elfelejteni azt a gyereket, és ha meg találna halni, hát vége, egészen vége az életemnek. Mert azért dolgoztam, hogy a gyerek majd asszonyt hoz a házhoz és öreg napjaimra...

De ekkor már sírt is Balog bátyánk. Csak akkor csendesedett el, amikor elhatározta, hogy a gyereket idehozatja magához. Ez a nagy nap itten talán még meggyógyíthatja a víz mellett. Ráfeküdt erre a gondolatára, egészen belefiatalodott abba, hogy ő most meggyógyítja a fiát. Csak bízzon rá minden nyári munkát az atyafiságra és jöjjön le hozzá.

A szöllőszemek pedig teltek, kövéredtek, lefelé súlyosodtak. János is megjött. Habzsolta a napot és a tejet. Az öreg egészen megnyugodott, mióta maga mellett tudta a fiát. Nem lesz ennek semmi baja, nem olyan fajta ez.

Reggeltől estig künn járt a szöllőben, rafiával a dereka körül járta az utakat és utána igazította, amit a kötözőleányok elfelejtettek. Később, amikor már csak a bőségesen áradó nap volt egyetlen munkatársa, örvendezett a sárguló, pirosodó gerezdeknek. Augusztus elején már a termést is számolgatta. Úgy gondolta, hogy az idén nem sok híja lesz a négyszáz hektónak. Most aztán láthatja a bank, hogy amit az ő két munkás keze és hozzáértése meg tud őrizni, ott nem történhetik semmi baj. De jó is az Isten, hogy az idén legalább idáig ne rontotta el az ő százfelé tekintgető gondosságát. Megáll, ránevet a színesedő fürtökre és a pirosló, sárgálló szöllőszemek visszamosolyognak az öreg vincellérre. Balog bátyánk ujjongó szemei még a forró napnak is segítenek, hogy csak teljen, érjen, édesedjen a jól megszolgált termés. No, most már láthatják, mit tud az öreg Balog Imre, ha ég és föld össze nem fognak ellene. Lesz itt olyan szüret az idén, hogy még a vén Balaton is elcsodálkozik rajta.

János pedig kifeküdt a akácosba, lehevert a földre és a sűrű lombok között fölnézett az égre. A nap azért megfogta, lebarnította a vékonyuló arcot... Hej, nap és fönn a magasságos napban Balog Imre két mosolygó, szöllőérlelő szeme, tűzz ide erre a huszonhárom éves legényemberre, és amit elköhögött szegény a tüdejéből, ragyogd be fénnyel, fénnyel, mindent kitöltő, megérlelő, édesedő szeretettel.

Voltak percek, amikor az öreg ránézett a fiára, ránézett és valamit látott, valamit hirtelen meglátott a szemében, amitől nagyon megijedt. Irtózatos félelem feküdt a mellére, fojtogatta és az a rémült gondolata támadt, hogy egy szörnyű óriás, gyűlölködő szemű rém kaszával jár a dúsan ígérkező szöllőben és ordító röhejjel pusztítja a vigasztaló gerezdeket. Ilyenkor futott, menekült a fia elől. Ki a szöllőbe. Hadd lássuk, ki meri bántani, amit már Isten is meghagyott. jaj, milyen jó volt ott járni, megint csak nézni és örvendezni mindennek. Rosszat álmodott, de jó, hogy rá tudott ébredni erre, ami itt van. Nő, érik, telik, pirosodik, szagos lesz, édesedik minden.

Künn annyira megenyhült a lelke, hogy már Jánost sem látta olyan pusztuló betegnek. Nem vette észre, hogy a fia arcára is rásütnek boldoggá hízott szemei és nem is a fiát látja már, hanem a minden jóval, széppel, szagos, színes édességgel megáldott szöllőt és a maga örvendező lelkét, igen, még ott is, még a János hervadó, sárguló, halálba keseredő arcán is.

János meg azt gondolta, hogy mégiscsak meg fog ő gyógyulni. Lám, az apja egészen megfiatalodott körülötte. Ha szomorúan is ébred, estélig úgy megtelik minden örömmel, bor nélkül is úgy kicsillognak a szemei, hogy már csak azért is be kell állni az egészsége tartós javulásának. Mert ha az idén ki is maradt a sorból, jövőre ő is beáll a permetezők és aratók közé. Mikor ezt elgondolta, az apja mögött baktatott a szöllő között és egyszerre, mint erőtlen állati ordítás, kitört belőle a köhögés.

Az öreg éppen azt számolgatta, hogy a szlankából és a kövi dinkából külön-külön mennyi borra lehet számítani és hány maligános mustra lehet kilátása az egyikből és a másikból is. De a fiú kínlódó köhögése megállította és odafordította feléje. A dús termés reménységétől fénylő szeme a szöllőről a fiára rémült és onnan újra vissza, - és ekkor történt, hogy halálosan megborzasztotta az a véres szöllőgerezd, amelyet a János tüdejének piros vére permetezett be. Csak állt a megcsúfolt tőke előtt és mardosó fájdalommal gondolt a fiára. Félt megmozdulni, másfelé nézni, hátat fordított a hatalmas rizlingtáblának, behunyta szemét a szagosan sárgálló muskotály előtt, nehogy minden szöllőszemen megborzadjon a János kiköhögött vérétől. Csak állt és nem tudta, mit csináljon. Az az egy véres fürt pedig nőtt, egyre nőtt és már maga előtt látta a borzalmas szüretre érett fürtök. De az az egy fürt nem volt ott. Szinte ordító űr tátongott. De hirtelen kihúzta magát, vadul utána kapott és leszakította azt a meggyalázott gerezdet. Megnézte és émelygős utálattal dobta maga elé. Ledobta és papucsos lábával taposta, tiporta széjjel, míg végre a vér és a must összekeveredett a termő anyafölddel. A gondos vincellér, mint egy ocsmány és ártalmas hernyót, halálra ítélte a vérrel bemocskolt szemeket. Utána megnyugodott kissé.

János még ott görnyedezett mögötte, napégette arcán átizzott a láz pirossága. Balog Imre bátyánk a vállára tette kezét. – Szép szüretünk lesz az idén, fiam. – Nagyon szépen ígérkezik, édesapám. – A szlanka különösen szépen ígér, nézd meg csak azt a tőkét!

Ezzel megemelte a takaró leveleket, melyek alatt ott lógtak a nemsokára szüretre érett fürtök. De az az egy fürt nem volt ott. Szinte ordító űr tátongott, mint a frissen kiráncigált fogak helye a foghíjas ember szájában. Erre azután mind a ketten lehajtották a fejüket és szomorkásan, talán kis szégyenkezéssel is ballagtak a présház felé. Aznap estig nem is igen beszélgettek többet egymással.

De másnap már nem engedte az öreg a szöllőbe a fiát. Minek mászkál annyit? Ott a pokróc, terítse le az akácosba és heverjen rá. Pedig, talán maga sem tudott róla, titokban a szöllőt féltette a fia beteg, véresen kehölő tüdejétől. Az egészséges föld áldását, a duzzadó termést szegény János pusztuló életétől. És volt úgy is, hogy olyasmit gondolt, hogy ő maga, Balog Imre hatvanéves szöllőkezelő, igen, ő maga az egészséges termő anyaföld és nem tudta megérteni, hogy az ő vére, az ő tulajdon gyereke hogyan is nőhetett ki ebből a hibátlan, mindig csak teremő talajból.

Máskor meg bizakodott újra. Ó, hiszen a szöllő csupa szeretet, csupa meleg baráti ölelés volt akkortájban. És mit tudhatja azt más emberfia, hogy micsoda szerelmetes szavakat tud súgni a sajtó alá édesedett szüllő egy fiát sirató és mégis boldog-boldog, öreg vincellérnek. Megtörtént, hogy napokon keresztül észre se vette a fiát. Nem is gondolt a betegségére.

Később azután, mikor markos somogyi legények hordták be a présházba a szöllőtől terhes puttonyokat és kisajtolták a szöllő édes levét, Balog Imre bátyánk megmárosodott a bőséges szürettől. Pedig a János gyerek ekkor kezdett el igazán pusztulni. A hangos, vidám szüretre Jánost is puttonyba rakta az élet és vitte, cipelte a halál sajtója alá. Csak a szüret végét akarta megvárni. Azután még nehány napot legalább, míg forrni kezd a must. Az első pohár murciig, amelyből még egyszer örvendezhet huszonhárom éves, beesett mellű évei legjobb ízének és annyi szép boros mámorának. Elhatározta, hogy nem hal meg addig és a nagyszemű, csont-bőr test ott is maradt az ágyon és várt.

- Isten áldja meg édesapám, csak őrizze meg a termést, mert szépen hozott.

Kiitta a forrásban levő mustot és a pohár kihullott a kezéből. Nem is beszélt többet. Csak úgy elfeküdt még egy darabig, mielőtt örökre elcsöndesedett.

Balog Imre bátyánk pedig megtöltötte a poharát, egy keveset ivott belőle, azután ránézett a lehunyt szemű elnyúlt halottra. Először csak csöndesen sírdogált, későbben már rázta, rengette a zokogás és az elnyűtt vaságy mellett majdnem porig alázkodott a fia előtt.

- Hiszen tudom én az, hogy nem ez a dolog rendje, de mit tegyek, ha így rendeltetett. Csak menj nyugodtan János, a termés meg fog forrni, ki fog tisztulni, hiszen mikor te születtél, én már vincellér voltam.

Ezzel kiment az őszi szöllőbe, nézte a megkopasztott tőkéket, a fiára gondolt, a jövő esztendei szüretre és arra, hogy ő, Balog Imre, hányszor szüretelhet még ezen a földön. De olyan erősnek érezte magát, hogy az áldott őszi nap alatt, bánattal sújtott apai szívével azt a szegény árva János gyereket egészséges zokogással még egyszer el tudta siratni.

Forrás: Erdélyi Helikon II. évf. 1. kötet, 1929.