2016. nov. 2.

Tompa Mihály: A gólyához




(A korabeli helyesírás meghagyásával!)

Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te ujra itt vagy jó gólya-madár;
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza vissza! meg ne csaljanak:
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza vissza! nincs itt kikelet.
Az élet megfagyott, megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóba, vértől áradott;
S toronytetőn keresvén nyughelyet:
Tüzes üszökbe léphetsz, ugy lehet.

Jobb ha házamról elhurczolkodol…!
De mellyiken tudsz fészket rakni, hol
Átkot s kétségbeesést ne hallj alul…
S ne félj az ég istennyiláitul?

Nem nem! csak vissza! dél szigetje vár;
Boldogabb vagy te, mint mi, jó madár!
Két hazát adott néked végzeted;
Nekünk csak egy – volt! az is elveszett!

Repülj repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk;
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!

Sokra sír, sora vak börtön berúl,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van a ki felkél, és sirván megyen
Uj hont keresni túl a tengeren.

A mennyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett;
A vén lelke örömmel eltelik:
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah…! hogy… gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mit tölgy kivágatánk:
A kidőlt fában őrlő szú lakik…
A honfi honfira vádoskodik.

Testvért testvér, apát fiu elad…
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy, ki távol sír e nemzeten:
Megútálni is kénytelen legyen!

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Tóth Kálmán: Honvéd sírja





Falu végén egy dombtető,
Rajta nyugszik a temető…
Lágy fa-kereszt igen alant,
Alantabb az egyszerű hant.

Sok lány kijár a falubul,
S a kedves sírján leborul,
Csak egy barna szomorú lány
Nem térdel senki sírhantján.

Halaványon egyedül áll,
Mint a letört liliomszál,
Vagy mint magános sírhalom,
Melyet emelt a fájdalom.

„Letört virág! gyönyörű lány,
Látom, hogy a kebeled fáj,
Keress írt szűd fájdalmára
Borulj kedvesed sírjára.”

„Leborulnék, de nem lehet.
A sors neki sírt nem emelt;
Mert a honvéd, kit szerettem,
Ott maradt az ütközetben.”

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Orion (Balogh Pál): A katona végbúcsúja




(A korabeli helyesírás megtartásával!)

(Le dernier adieu du soldat)

Rózsi! e jelen levélben
Tudtúl adni akarom:
Hogy seregünk győzedelmes
S hogy ellőtték balkarom.
Mondhatom: sok csatát nyertünk,
Csontom kartács törte át,
Elfogtunk sok ágyut, poggyászt,
Engem két golyó talált.

Most kórházban fekszem, honnan
A halottakhoz megyek,
Itten küldök tiz forintot,
Testem ennyért vették meg.
Gondolám: ha meg kell halnom
S elveszít hű Rózsikám:
Nyugodtabban halok meg, ha
Értékem néki hagyám.

Hogy elhagytam vén anyámat,
Mármár haldoklott szegény;
Reméllem, egészen meghal
Levelem megérkeztén.
Mert ha e jó nő kigyógyult,
Ő érettem ugy remeg,
Hogy halálom hallatára
Rögtön guta üti meg.

Kérlek Rózsikám! kutyámat
Ne feledd, a jó Tiszát,
Főképen, ne mondd meg néki,
Hogy már többé meg nem lát.
Tudom, szörnyen örült volna
Látni káplárbotomat;
S mostan marhaként fog bőgni,
Hallva gyászos sorsomat.

Ha már így van, csak az boszant,
Hogy illy távol ér a vég,
Hon legalább barátimnak
Jó éjszakát mondhatnék;
Templom mögött eltemetve,
Fakereszttel síromon:
Látogatni el ki jőne,
Falum népe a rokon.

Istenvéled! Istenvéled
Rózsi mindörökre hát!
Mert az ezred, mellybe állok,
Szabadságra nem bocsát.
Minden forog körülöttem…
Ah! érzem – már – végemet,
Irják már a marsrutámat,
Rózsikám! Istenveled!

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.

Keled (Liszka Béla): Csalódás




(A korabeli helyesírás megtartásával!)


Mi közhit élt nem régen nemzetünkről?
A többi közt egyik hitünk vala:
Hogy rég lehúnyván a harczfény egünkről,
S föltünvén a míveltség hajnala,
Vitézebb volt a hajdani
Ellenben ez, végetlenül fölebb áll,
Eszély- és országbölcseségre, annál.

Illyen hit élt nem régen nemzetünkről,
De a közel mult viharos napok
Kiforgatának teljesen hitünkből.
Ezer példát mutattak föl azok:
Miként hősebb a hajdani
Magyar sem volt, mint a mai –
Azonban ez, végetlenül alább áll,
Eszély- és országbölcseségre, annál!

Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.