Harcra kelt ő a
veszélyben,
nem volt vénsége
erőtlen.
Ossián
Borulj el, borulj el búzavirágszín ég,
Melyen a nagy isten orcája: a nap ég!
Öltözz gyászpalástba, fekete felhőbe,
Fergeteghárfával zivatarkezedbe…
Írd be villámdallal a levegőeget,
Hogy megrázkódtassa sarkában a földet.
Alaktalan éjfél legyen röpülésed,
Szélvész vad nyögése tompa éneklésed.
Vegyíts hangjaidba golyók fütyölését,
Olykor-olykor ágyúk döbbentő dörgését…
Rohanj át a földön, bérce, rónaságon,
Hol kopott avar leng kisült pusztaságon,
És ahol meglátod halovány orcámat,
Keblemre csapkodván fürteimet szárnyad:
Kettőztesd meg szilaj mennydörgő éneked
Én is, én is, én is énekelek veled…
Mert e jegytelen hely hősnek temetője –
Én meg a temető-országnak költője. - -
**
Megkondult Magyarhon félrevert harangja,
Ifjút, aggot gyűjtött össze rémes hangja.
Aggott férfiak közt, miként egy szálas cser,
Mit égi háború megtép, de le nem ver,
Ezüsthajszálakkal, fuvatag-szakállal
Egy hatvanéves hős bajlódik kardjával.
Vélnéd, ha ránézesz piros orcájára,
Piros orcájáról őszült bajuszára –
Vélnéd, hogy egy szikla s hó van esve rája…
Melyet pirosra fest az alkony sugára.
Körülötte vidám ifiak serege,
Merengnek reája félve és örülve;
Örülve, hogy ott
van; félve, hogy elesik…
Mert öreg emberrel
az könnyen megesik. –
De az öreg cserfa,
ha zivatar támad
S látja körülötte a
csemetefákat:
Nehogy társait a
veszély megalázza –
Odafenn magasan
lombos fejét rázza.
A hatvanéves hős is
imígy cselekszik.
Hasztalan vagyon
szív, mely rajta megesik…
Öreg felesége, mint
egy téli estve,
Mely a holdvilágtól
bágyadtra van festve;
Virágzó ifjú szép,
szerető leánya,
Téli napjainak
egyetlen rózsája:
Hasztalan
marasztják, hasztalan esdeklik –
Az öreg leventét
lovára segítik…
Hogy ne mennék,
hogy ne? – ilyenképpen szólott
Ha baj hí hazádért
– édesanyád szól ott.
S harcos vitézek
közt méne, mendegéle,
Könnybe lábadt
szemmel vissza-visszanéze…
Még egyszer érinté
gránátszín csákóját,
Ringatta a szellő
rengő bokrétáját…
S intett búcsúzóra
végsőt jobb kezével,
Lelkét küldvén
vissza fehér kendőjével.
Aztán elfödé a
messzeségnek szárnya - -
Sóhajtott agg nője,
siratta leánya.
Hol volt a
nemzetnek legelső csatája?!
Felelj meg reája
Bánát sík határja! –
És te süvöltő vész
e jegyetlen síron,
Kitől elkapkodott
hangjaimat írom:
Beszéld el röviden,
rövid dicsőségét –
Itt aratá hősöm
első győzedelmét,
Mint egy parlagi
sas csendesen csatázott,
De karjai előtt
senki meg nem állott.
S ha nehéz munkáját
emberül végezte,
Csendesen szó
nélkül társaihoz tére. –
Ilyen a valódi
nagyságnak szokása…
Ritkán ha zajos is,
de soh’sem lármás a. –
Eltöltött egy
nyarat, eltöltött egy telet,
Számos csatáiban
sohasem volt szünet.
Nem tudni, melyik
volt számosabb: sebe-e?
Vagy melyet
aratott, koszorúlevele?
Koszorúi számát
soha nem mutatta,
Sebeinek helyét
mindig eltakarta,
Egyszerűségéből
csak akkor tűne ki,
Ha a harcveszélyben
látható valaki. -
Ismét megérkezett a
lombos kikelet,
Bátor szellőivel
elűzé a telet.
Virágot a földnek,
füvet az avarnak,
Fényes győzelmeket
hozott a magyarnak.
A bajnok hadastyán
érzett nagy örömet,
Örömet a közös
örömből merített…
Mint egy csengő
patak sullogó folyása,
Melynek agg
sziklából vagyon áradása –
Megeredt szemének
rég nem foly könnyűje…
S hálákat rebegett
ritkán szóló nyelve. –
Gondolt öregére,
gondolt leányára…
Meglátom, meglátom,
mondván, nemsokára;
Végső győzedelme közelg nemzetemnek - -
Hadd éljek azután kedves enyéimnek!
… Ilyenképp merengett támaszkodva kardján
Hamar-lova mellett a küzdő hadastyán,
S érte nemsokára fülét trombitaszó,
Villámló csatára a hadnak jelt adó.
Csatázott az öreg mit egy tölgyfa-erdő,
Melyre szélszárnyakon bömbölő vihar jó…
Csatáján dicsőség, kardján vér sugárzott –
Negyvenkilencedik ízben most csatázott.
- Változik a világ, változik magába…
S ennek változni kell szüntelen dolgába.
Tenéked is napod magyarok hazája!
Változott csakhamar setét éjszakára.
Éjszaki ellenség sáskaseregével
Összecsatlakozván magyar hűtlenséggel…
Dicstelen halállal kellett elesned! –
Sírba szállott véled hősi becsületed! –
A hadastyán szíve nagy baj hallatára
Kettőztetett lánggal égett a csatára.
Dicsőség vagy halál. Előtte két út van
S ezekre biztatá társait untalan –
De reményi lombját csalódása férge
Csakhamar lefosztá, korán lemetélte!
Hallván Világosnak hitvány történetét - -
Tengerharag önté el széles kebelét.
Felállt mint egy gránit, mit az óceán ver,
Azt vélnéd, ha nézed, tűzoszlop, nem ember.
Felállt és csatázott száz helyt egy nap alatt,
Gyakorta eldöntött egymaga fél hadat.
Kereste a halált,… gondolván sorsára:
Rabláncokról nézzen elnyomott honára?!...
Ment mint az üstökös, ment mint a vészmadár,
Mely orkánpalástban rettentő úton jár…
S előtte pusztulat, halál minden nyomon,
Kivel még csatázhat, csak egy élő vagyon…
Ezt is megpillantja… egyetlen reménye
Ki által enyhülhet égő érzeménye…
S ingerli csatára, vágtat felé, vágtat,
Fordít hasztalanul ellensége hátat…
elejébe nyargal csörgve mint a zápor,
Biztatja bajfelét: küzdjél és légy bátor!
Fölemelt szablyával, kinyitott kebellel,
Játszik ellenével mit egy gallylevellel…
És nyer csapásokat… bátorodik társa…
A hatvanéves hős készti bajvívásra…
Foly a tusakodás… Gondol a hadastyán…
S végigpillant kardján, aztán szép hazáján:
Hagyja fedetlenül szántszándékkal keblét - - -
S keresztül döfeti legnemesebb szívét!!! –
**
Hol vagy ősz hadastyán pünkösdi rózsája,
Ifjú szép teremtés, virágzó leánya?
Hol vagy öreg nője elfogyott könnyeddel? –
Ti is itt nyugosztok már a dicső
hőssel!...
Itt e jeltelen sír setét országában,
Hová gyakran eljár lelkem bánatában…
Eljár megtekintni puszta-e még a sír,
Hol dalom a vésszel harci éneket sír?...
S lesem, ha nem nő-e szomorúfűz rajta,
Melyet feleséged s lánykád keble
hajta?...
Nő-e borostyánod hogy a fára fusson…
Melyből utódidnak egy levelke jusson… - !
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I.
kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése