Egy muszka tiszt, s egy víg magyar gyerek
Rakott asztalnál iddogáltak.
Volt már ugyan kedvesb vendége is
Úgy héba-hóba a ház urának! –
De már ha itt van – üsse kő –
„Igyék az úr - itt a jó tokaji” –
S bicskás diák beszéd közben
Kezdék a bort fogyasztani.
És e badar beszélgetés közt,
A nyusztfogásról huszárra tértek,
„Milyen kemény csapása van
A vén huszár kezének!”
„Azt a taréjos réz sipkát
Hosszában is úgy kettévágja:
Hogy jobbra-balra kettéválik
Sisakostól a német koponyája”
„Tán kardja oly jó?” – mond a tiszt –
„nem a bizon, vitéz uram!
Rozsdás acél, amilyen ékem is
Padlásomon elrejtve van –
S mert úgy hiszem, hogy el nem árul
Ha tetszik, rögtön elhozom.”
S a csorba, rozsdás fringia
Ottan feküdt az asztalon.
Láttára a tiszt jót nevet,
„Patkószegnek sem volna jó –
Mond – ilyen kard már csakugyan
Vitéz kezébe nem való.”
„Mint szalmaszálat kettévágná
Az é dicső damaszk acélom”
„Tessék tehát – kardom becsületéért
Én a próbát elfogadom.”
A tiszt hevülten kihúzza kardját
S egész dühvel hozzája vág,
A frigia e vad csapásra
Nagy mérgesen szikrákat ád.
Bámul a tiszt, s haragra lobban,
Mint a villám ismét lecsap –
Csorbát kap a vén fringia,
S a muszka kard – kettészakad.
Szégyen- s haragtól
fölhevülve
Törött kardját a
földhöz vágja,
És ingerülten
fölkiált:
„Velem fog jőni
Kamcsatkába!”
S elvándorolt a
messze útra
A csorba, rozsdás
ősi kard,
Rozsdái közt, ez új
honában is
Azt hirdeti: Ne
bántsad a magyart!
Forrás: Magyar
Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése