Az égre szögzé szent arcát a költő,
S kezében tartva lantját énekelt,
A dal isten nevét magasztalá,
S magas művét a nagy természetet;
Elméje szíve minden kincseit,
A szárnyaló hangok közé szövé,
Dalába szőtte szép virág gyanánt
A keble mélyén támadt érzeményt,
Mely egy szent forrásnál növelkedik,
A szent forrásnál, hol a könny ered.
Dalába szőtte fényes képzetét,
A sokszínű szivárványt, amelyet
Nem fellegeknek megtörött sugára,
De lelkünk alkot titkos utakon.
Dalába szőtte gondolatjait,
Melyek, mint nagybecsű aranyerek
Felhőket érő bércek közepén,
Magas lelkében úgy ágaztak el,
S ígyen fölékesítve gazdagon,
Mint zöld mező virányos tér felett
Arany tollakkal tündöklő madár,
Mint csermely énekes hullámai,
Hová játszódva szép tündér keze,
Zöld ágat és virágokat vetett,
Akképp repült az ének ég felé –
És egyre édesebb lőn s hangosabb,
Kettőztető ütését szívére,
Mind jobban jobban pengeté a húrt,
Az összezengő húrt lantján szívén –
Míg oly erővel kapkodott közéjök,
Hogy lantján szívén elpattant – a húr.
És szállt a dal, mint megterhelt hajó,
Mely tengeren túl, gazdag tartományból,
Kinccsel rakottan kikötőbe tart,
És isten zsámolyánál kikötött. –
S megörvendvén a gazdag küldeményen,
A haldokló zenészhez szóla isten:
„Mi díjt kívánsz jutalmul gyermekem,
Zenédért, mely gondterhelt lelkemen,
A kéj szelíd forrását megnyitá.
Kívánj vagyont, hírt, hosszú életet,
Akármi lesz, atyádtól megnyered.”
S bágyadt ajakkal a költő felelt,
Felnyitva még lehunyó szemeit:
„Jutalmat én nem kérek oh atyám!
Elég… elég… hogy tetszett… é-ne-kem.”
S alig hogy szólt, az élet melege
Nemes szívében véglobot vetett.
„De én zenédet megjutalmazom,
Emléket alkotok sírod felett,
Mely megjegyezze szíved szent hevét,
S lelked nem földi szárnyalásait,
S amely fennálljon, míg a föld fennáll,
S a csillagos menny boltja ráborul.
Szívednek érzemény-virágai,
Láng képzetednek rózsafellege,
Dalodnak víg és méla hangjai,
Nem vesznek el, örökre élni fognak.”
Szólott s művébe kezde a hatalmas,
A láthatáron bíbor fellegek,
Bájos csoportozatja állt elő,
És alkotá a költő
képzetéből
Az alkony és korány
szent sugarát,
Mely rózsaszínnel
önti be a földet,
Mint a költő lelkét
a képzelet.
Szívéből zöld mezőt,
virányt teremte,
Melyen virág és
zöld lomb annyi van,
Mint benne volt
magasztos érzemény; -
Nézzétek ott a
barna felleget,
Mely tompa zajjal
lassan közelít,
A költő gyászos
gondoalatja volt,
Amely keserve s
baja napjain,
Sötét palástban
lelklén átvonult,
A keble mélyén
eredő sóhaj
Susogló szellő
lebbenése lett;
Dalának víg és méla
hangjait,
Hogy el ne veszne,
a bús csattogány,
S pacsirta ajakára
ülteté…
S bevégezvén a
nagyszerű mívet,
Teremtve lőn a
bájarcú tavasz,
Emlék szoborkint a
költő felett,
S évenkint egyszer
azt fölleplezi,
Hogy szépségét
bámulná a világ,
S az embereknek
fásult szíveit
Szemléletén öröm ragyogja át. –
Nézzétek ott mint
száll, mint oszladoz,
A zúzmarás télnek
ködfátyola,
Mellyel ez emlék
eltakarva volt; -
Már látszanak a bíborfellegek,
A szép szobornak
dombor művei,
S nincs messze már
a boldog szép idő,
Midőn egészen
fölleplezve lesz.
Oh akkor menjetek
ki… menjetek
A felséges műt
megtekinteni,
S ha szívetek öröm
ragyogja át,
S a kéj forrása
mint ezüst patak,
Fogékony lelketek
mélyén megindul:
Megemlékezzetek,
hogy a mezőn
A költő érzeménydús
szíve ver,
A költő énekének
folytatása,
A kis pacsirta s
csattogány dala,
S az ő sóhaja leng körületek.
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése