Kerestük őseinknek temetőjét,
Szent hamvukat vágyván imádani;
De a feledés éjjelébe tűntek
A nagy, dicső, hős lelkek sírjai
Nem emlékkő, egy korhadott fa, egy hant
Sem mondja, hogy ez s ez itt nyugoszik…
Még a regének is kiment eszéből,
- Már nem tudom – szól -, későn kérdezik.
De a dalnok hatalmas lantbeszéden
Elénekelte tetteik sorát,
S minden hangjába egy sugár szövődött, -
Így láthatók az ősök csillagát.
Fényesb, ragyogóbb csillagot ki látott?
Napnak gondoltuk éjnek idején;
De hisz a csillag is tündökletes nap
Sugárival bírt hajdanunk egén.
A hősök- és nagyoknak temetőjét
Ki háborgatja annyi év után?
Mi síri zúgás reszket át a légen?
Megnépesültek a sírok talán?...
Megy az enyészet szelleme kevélyen,
S búsan száll a dicsőség angyala…
Jelen van még e temetési pompán
Egy gyászos özvegyanya – a haza.
És a dalnok hatalmas lantbeszéden
Énekli-é hát tetteik sorát?
A dalnok érez, sír, s epedve hallgat…
S hallgatva zengi legforróbb dalát.
Siralommá olvad kezében a lant,
De végig nem megy síró énekén;
Hisz a hazának szeme könnyben úszik,
S mégsem gyógyul a fájó seb szívén.
De eljő a jövő, - és véle annyi
Szűz érzés közt a múlt kegyelete,
S majd, mint mi, kérdezik, hogy ennek s ennek
Hol hamvadozik drága teteme?...
A dalnok hallgat most… s titokban andalg…
Híven jegyezgeti a sírokat…
Hogy a hív kereső föllelje őket,
S megimádhassa szent poraikat.
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése