Pierre-Jean de Béranger francia lírikus (1780-1857)
Sötét az est, meggyújtom már a lámpát,
Világot nyerjen tőle szűk szobám,
Sötét lelkemnek világító mécse
Ha volna, azt is hogy meggyújtanám!
Van egy, van egy! a költészet világa,
Kiderül attól mindig bánatom.
Ne hagyja el engem lelkem vidámsága,
Beranger énekeit olvasom!
Vetett az élet nyugotról keletre,
Vándor pályám volt éjszak és a dél.
Kezemben a bot, lépteimnek gyámja,
Lelkemben, oh költészet! te jövél.
Fáradtan ültem le egy-egy forráshoz,
Ott megpihentem édes hosszason…
Ne hagyj el engem lelkem vidámsága,
Beranger énekeit olvasom!
Nem bántott engem soha a szegénység;
- Fakó tollal is boldog a madár,
Ha szabadon repülhet, s légi útján
Dal, öröm és vidámság vele jár.
A szabadságot kincsért el nem adtam,
Ifjú kedély s dal minden birtokom…
Ne hagyj el engem lelkem vidámsága,
Beranger énekeit olvasom.
Hejh, a szabadság! ne említsük e szót,
Szememből a könny csordulóban áll…
- Eh! ha kicsordul majd letörlöm onnan,
Szívembe szebb jövő reménye száll.
A költőknél még él a szabadság, és
Fog élni, bármit mond a hatalom!
Ne hagyj el engem lelkem vidámsága,
Beranger énekeit olvasom.
Szabadság és bor,
szerelem s vidámság:…
Ki az, kinek még
ennyi sem elég?
- De mi ez? Éjfélt
üt a toronyóra,
Asztalomon a
mécsvilág leég…
Vidám öreg! veled
fogok álmodni.
Álmomban is mind
ezt mondogatom:
Ne hagyj el engem
lelkem vidámsága
Beranger énekeit
olvasom.
Forrás: Magyar Emléklapok 1848-49-ből. I. kötet 1850.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése