2012. okt. 5.

Verlaine, Paul (1844-1896): Érzelmes séta


Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a fűzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták -
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.

(Ford.: Szabó Lőrinc)

Rimbaud, Arthur (1854-1871): Térzene


A térre, mely fakó pázsit-lapokra metszve,
korrekt virágzatú, szabatos bokru park,
az asztmás burzsoá, kit kánikula hajt,
felhordja tökfejét minden csütörtök este.

Katonabanda áll a bokrok közepett,
csákója ring, ha dől a valcer a fagottból
elöl, körül nehány piperkőc feszeleg -
a közjegyző betűs fityegőire gondol.

Gixert vadásznak a csiptetős rentier-k,
dagadt direktorok cipelnek lomha donnát,
köröttük tarka nők, ügybuzgó vezetők,
reklámos fodrukat suhogva-lengve vonják.

Pár nyugdíjas szatócs a fűzöld padokon,
míg gombos botja lenn turkál a gyér homokba,
egy szerződést vitat, átszámit, összevon,
és irtó komolyan taksálja: "Egybefogva..."

Amott egy bugris ül, flamandi potrohán
feszül a cifra gomb, nagy combja reng a lócán,
pipáján édeleg - no persze szűzdohány!
Átszúr a kupakon a vastagabb bagó-szál.

A gyep szegélyein vigyori lebzselők.
A trombitás zene hő vágyakat mereszt fel
a szivaros baka szivén - egy csecsemőt
ajnároz szorgosan, a pesztrát főzi ezzel.

- És itt kujtorgok én, rendetlen, nyűtt diák,
mert a zöld gesztenyék közt kószál pár kamaszlány.
Már tudnak rólam, és a szemük sugarát
egy kandi és kacér mosoly röpíti hozzám.

Egy szót se szólok én, de szemem átmered:
nyakuk fehér husán bolondos tincsek állnak,
törékeny derekuk csipkék között remeg,
a hátuk isteni, s hajlása lágy a vállnak.

S lent, lejjebb - vizslatom a formás félcipőt,
képzelgek testükön, a kéj szép láza persen.
Sugdosnak s remekül mulatnak rajtam ők,
míg vágyam ajkukat cibálja-marja nyersen.

(Ford.: Kardos László)

Petőfi Sándor (1823-1849): A szerelem



A szerelem, a szerelem.
A szerelem sötét verem:
Bele estem, benne vagyok.
Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját.
De nem hallom a kolompját:
Rá-rá megy a zöld vetésre.
Hejh csak későn veszem észre.

Tele rakta édes anyám
Pogácsával a tarisznyám:
Elvesztettem szerencsésen.
Lesz módom az éhezésben.

Édes apám, édes anyám
Ne bízzatok most semmit rám.
Nézzétek el, ha hibázok –
Tudom is én, mit csinálok.

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Komócsy József (1836-1894): Jaj annak...



Jaj annak, akinek szívében
Nem volt, de soha szerelem;
Ki mint egy kitaszított vándor
Bolygott a rideg életen!

A sugárnak csak fényét látta,
De nem érezte melegét, -
Csak színét a nyíló rózsának
S nem szívta illatos lehét!

Én szenvedtem, sírtam, nevettem:
De áldlak téged istenem,
Mert a szerelem kínját, üdvét
Már éreztetted énvelem.

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Bartók Lajos (1851-1902): Ha gyarlóságból megbánt a lány...



Ha gyarlóságból megbánt a lány:
Kérleld meg! vele durván ne bánj!
A porszemért, mely szárnyára ült,
Gyöngéd zománcát le ne töröld!

Egy sóhajodból mindent megért
S alázatos lesz nagy lelkedért,
Csókkal borítja térded, kezed,
És életednél jobban szeret!

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Vajda János: Ki ura vagy a seregeknek...



Ki ura vagy a seregeknek,
Kit népek, országok rettegnek,
A szép szemek egy sugarától
Remegsz, a földön csúszol, mászol.

Nyögsz térdre esve, jársz négykézláb,
Nyom a fejedre csörgő sapkát,
Csinál belőled nagy bolondot,
És okosan, mert így vagy boldog.

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Ábrányi Emil: Száz évig, hogyha élnék...



Száz évig, hogyha élnék
S te itt volnál velem:
Nem fogyna el szívemből
Az édes szerelem.
Ha száz, sőt ezer évig
Járhatnék itt veled:
Csak a tavaszt érezném
S nem látnám a telet!
De lennék ifjú korban
Hervadt, mogorva, vén:
Örökre halni vágynám,
Ha nem volnál enyém!

(Forrás: Szerelmesek könyve – Szerk.: Dura Máté – Bp., Athenaeum irodalmi és nyomdai r. t. kiadása 1899.)

Rimay János (1570-1631)






Ha újkori költészetünk élén nem állna oly látványosan, oly váratlan csillogással Balassi Bálint, akkor bizonnyal Rimay Jánost mondanók a magyar reneszánsz legnagyobb magyar nyelvű költőjének. Nevét és költői egyéniségét elhomályosítja Balassi közelléte. Személy szerint is Balassi közelében nőtt fel. 

A nemes Rimay család familiárisként (azaz szolgálónemesként) élt a főúri Balassi nemzetség árnyékában. És Balassi Bálint fedezte fel a tizenkét esztendős Rimay János értelmességét, tehetségét és lelkes tanulóhajlandóságát. Maga mellé vette, lelkének nevelője lett; a serdülő ifjú afféle ifjú titkárként, majd egyre inkább bizalmas barátként élt a túl kalandos életű nagy költő mellett. Majd egész életében eltellett mesterének bámulatával.

Pedig emberi, művészi egyéniségük miben sem emlékeztet egymásra. Legföljebb a költészet és a műveltség feltétlen szeretetében osztoznak. De a féktelen Balassival szemben Rimay nemcsak szelíd és békülékeny, hanem mások ellentéteit is mindig elsimítani igyekvő embernek bizonyul. Ez a tulajdonsága teszi később igen alkalmas diplomatává. Nem szereti a Habsburgokat, de igyekszik békességet szerezni nemzete és uralkodója közt. Még a törökök iránt is a megbékélés híve. Ez teszi nagyon is indokolttá, hogy több ízben is ő legyen az erdélyi fejedelem konstantinápolyi követe. Lelkesen szolgálja Bocskait is, Bethlent is, később jó barátságban van I. Rákóczi Györggyel, de közben levelező jó viszonyban áll a protestánsok fő ellenfelével, Pázmány Péterrel is. Alsósztregovai kúriája a Balassi utáni magyar költészet otthona. Ha a gazda nem jár éppen hivatalos megbízatással Konstantinápolyban vagy Velencében, akkor szinte irányítója az egész magyar irodalomnak. Mindenki kedveli, mindenki józan bölcsnek tartja. Ő pedig hirdeti feledhetetlen mesterének, Balassi Bálintnak költői nagyságát, pompás latin levelekben írja meg úti élményeit, köztük a török szultáni udvar életét, írja gondosan cizellált verseit, neveli az ifjabb költőket, köztük unokaöccsét, Madách Gáspárt. Idővel tőle örökli a sztregovai otthont a Madách-nemzetség, amelynek majd kései leszármazottja lesz Az ember tragédiája költője.

Fontos történelmi és kultúrtörténeti jelenség a latin levélíró és a békülékeny politikai író is. De már a maga kora is mindenekelőtt a példaszerű költőt látta benne, aki a legméltóbb folytatója Balassinak.

Balassi Bálint (1554-1594)





Balassi Bálint nevét régebben Balassa Bálintnak mondták; voltak, akik úgy vélték hogy tulajdonképpen Balázsinak kell kimondani ezt a régi családnevet; ő maga különbözőképpen írta saját nevét; a híres família különböző tagjait is hol Balassiként, hol Balassaként említik a kortársak is, az utókor is. Lehetséges, hogy a kiejtés az idők folyamán módosult, de a család mindig ugyanaz volt: erőszakos önző, köpönyegforgató nagyurak egymásra következő nemzedékei. Okosak voltak, szerették a műveltséget, életüket kockáztatták a harácsolásért, várakat. birtokokat, asszonyokat gyűjtöttek, cseréltek, raboltak. Sajátos keveréke volt ez a család a középkori rablólovagnak és a reneszánsz kalandornak: jellegzetes képlet XVI. századunk vérgőzös történetében. A költő nagybátyja, a hírhedett Balassi Menyhárt a kor közismerten legjellemtelenebb embere volt, aki Ferdinánd és János királyok között, katolikusok és. protestánsok között rendszeresen folytatott árulásaival több vármegyényi birtokot szedett össze. Unokaöccse hazulról hozta a féktelenséget is, a műveltség szeretetét is: egész élete erőszakoskodások és szerelmi kalandok szakadatlan sorozata, miközben korának egyik legműveltebb férfia, kilenc nyelven ír, olvas, beszél; miközben áhítatosan vallásos, aki gyötrődve bánja bűneit, de eszében sincs bűneivel felhagyni. Híres táncos a mulatságokon, híres vitéz a csatatereken - és nemcsak híres költő, hanem olyan lángelme, aki költészetével egyenest a világszínvonal legmagasabb régióiba emelkedik. Ő az első mindenestül európai magyar költő: Ronsard kortársa, és semmivel sincs Ronsard mögött. Mintha a semmiből teremtette volna meg a színpompás magyar költészetet. S élt mindössze negyven évet: 1554-től 1594-ig, amikor Esztergom alatt, a török elleni csatában vitézi halállal lépett túl a földi életen, amelynek nemcsak élni tudta örömét és bánatát, hanem évszázadokat álló költői erővel ki is fejezte.