Vészi Endre (1916-1987): Tavasz páros

 
- Te vélem dicsekedjél.
- Tevéled én dicsekszem.
- Édes, ha nem szeretnél…
- Szeretlek s megöregszem.
- Piros fonál az élet.
- De tüzd hajamba kérlek.
- Egem, napom, sajátom!
- A két szemeben látom.
- Szememben te vagy mindig.
- Szemem veled szinültig.
- Hiányod ég karomban,
- Szoríts, szoríts te jobban!
- Hajad virágba szökken
- Virág az ég fölöttem.
- Érzed az illatot ma?
- folyónak száz a fodra.
- Folyó fut, nő az árnyék,
az este szétterül,
ne mondd szívem, hogy várj még,
mert inyem keserű.
- Ne várj! Tovább ne várjunk.
- Egymásra így találjuk.
Mily dombos hűs a melled.
- Pihenj kis tornya mellett.

Forrás: Új idők 53. évf. 9. sz. 1947. márc. 1.

Vészi Endre (1916-1987): Álom a kis Jolánról

A multnak kékes távolán
feltűntél újra kis Jolán,
Kórházi ágyon álmodék,
hogy Budán minden újra kék.
Szent István-nap volt. Délután.
A szád ízlelte szomjú szám.
Te szőke-barna lágy selyem,
egemre úszó értelem.
Füstölt az est, e vén pipás
és bort adott a Trombitás.
A kertben ültünk. Alkonyat
piroslott már a lomb alatt
A pincér halkan suttogott,
szerelmeseknek így szokott.
Borospohárhoz ért a száj
és nőtt, csak nőtt a félhomály.
Vacsoraillat, zümm, beszéd,
s egymáshoz ért remegve két
vad ifjú térd s a csókodat
hogy ittam! Akkor boldogabb
csak Te lehettél és csak én,
s most welsi ágyam rejtekén
úgy őrzöm kedves lényedet,
mely aranybarna, gömbölyded,
hogy újra le kell festenem,
mint akkor, amaz estelen.
A mult öröm e bús toré,
s enyém, a fájó piktoré.

(1945. július a welsi kórházban)
Forrás: Új idők 52. év. 1. sz. 1946. jan. 5.

Vészi Endre (1916-1987): Új kor felé

A fényesség ezer darabra tördel

homálylakó! Merre van otthonod?

A biztos is megfoghatatlan, szökdell

és buborékká válik csillagod.

Barlang helyett a tágas semmiség vár

és súrlódás a közösség helyett, -

mennél nyugodni mélybe, föld alá már,

de öngyilkosság nélkül nem lehet.

Így látod: Semmisem történik véled

rendkívüli, csak életed bukik,

előre mész, de érzed egyre mélyebb

és kínzóbb tárna, robot tárul itt.

- Hát ez a külvilág? – ámulva kérded.

- E fény hazug! Hát ez a földi lét?

Ha bántanak és nincs hazugság-vérted

élned muszáj a bünös életét?

Ujjongó tavaszok buknak a sárba

és meghalnak a tüzes, szép nyarak.

Mért nyár a nyár, ha nincsen fény a nyárba,

amely a lélekben örök marad?

A fák is földben rohadnak el végül

és okos, fekete szemét a szén

rádszegezi, csákány nyomán a mélyből

és föllobog, harcol, ha jön a tél.

Süllyedünk mi is, süllyedünk a földbe,

otthonra lelsz szelíd homálylakó,

a pusztuló áradatba ömölve

testvér lesz majd a gonosz és a jó.

Az egyik jobb szén lesz, másik silányabb,

de őszinte, kemény, mely tűzzel ég,

ha jajdulunk, a légbe szerteárad

a füst, köhögtető feketeség!

 Forrás: Válasz 4. évf. 5. sz. 1937.

Vészi Endre (1916-1987): Idő

Az órák nem előre visznek,

csupán az idő marad el,

a hegy, a völgy, a kedves házak

eltünnek mind a semmiben.

A gyász elernyed, komorsága

kopik, zöldül és kifakul,

a temetőben új sírokra

új részvétek virágja hull.

Csak a szegény kínja időtlen

és el nem űzi semmisem;

ott lobog, mint az éji tűzvész

az éhesek szemeiben.

Forrás: Válasz 4. évf. 5. sz. 1937.

Vészi Endre: Nagy tüzednél

Ma harminc éves lettem,

sok éltem volt. Kietlen

és boldog egyaránt.

A dolgot most lemérem,

mert ez a mesterségem:

S nem baj, ha mélybe ránt.

 

Önkínzón, komplikáltan,

egész magammal váltan

lelkendezem egem:

hogy ide-oda vittek,

és rólam ezt-azt hittek,

az nékem semmisem.

 

Megtanultam a multat,

mit sokan nem tanultak,

mi soknak ékírás

az nékem sosem rejtély,

mert bennem annyi sejt él;

Nem vagyok béna váz.

 

Ház igaz, elcipeltek

és puskatussal vertek:

de gyáva voltam én,

s azért, mert nem én vertem,

ütést megérdemeltem.

Ki gyáva – csak szegény!

 

de most sem teszek máskép.

Csak filozófus szándék,

hogy így vagy úgy a jó.

Magamnak így se tetszem.

Nagy tüzednél melegszem:

ó, munkás-millió!

 

Forrás: Pesti Kalendárium 1947.

 

Vészi Endre: Az elszabadult nyár

A  n y á r  g ó t i k u s  é p ü l e t kiált a művelt

a nyár arany ködökbe hulló katedrális!

A nyár nekem egy zöldségszagú utca mélye

a nyár nekem egy örök labirintus-Párizs

A nyár nekik a lusta lelki összkomfortban

egy Ibusz-út egy tündöklő nagy áru-szemle

Nekem a nyárról most már az emberi szépség

a metszett szemek sugárzása jut eszembe

Ahogy szűkül az évek medre fönt a tágas

a horizontnak mondott álom-tartományban

sötétpiros vért csöpögtet a vadcseresznye

az elszabadult elburjánzott tiszta nyárban

(Forrás: Élet és Irodalom,  1979.jún.15. 1. l.)

Vészi Endre: Virágok lázadása

Virágok lázadása

égővörösek kékek

az őszi ködbúrában

mit izzó wolframszálak

mint éjben fénycsövek

kontrasztanyag a testben

tüdőben és gyomorban

világító gyíkok

halak foszforeszkálók

tengerfenék homályban

jelek a sötét ellen

a mélyben és magasban

a korom bársonyában

a dércsillámos földön

madárbénító fagyban

mint izzó wolframszálak

mint éjben fénycsövek

a csomósodó ködben

virágok lázadása

Forrás: A kert öröme – 101 vers kertbarátoknak 51. old. – Népművelési Propaganda Iroda 1982.