A fényesség ezer darabra tördel
homálylakó! Merre van otthonod?
A biztos is megfoghatatlan, szökdell
és buborékká válik csillagod.
Barlang helyett a tágas semmiség vár
és súrlódás a közösség helyett, -
mennél nyugodni mélybe, föld alá már,
de öngyilkosság nélkül nem lehet.
Így látod: Semmisem történik véled
rendkívüli, csak életed bukik,
előre mész, de érzed egyre mélyebb
és kínzóbb tárna, robot tárul itt.
- Hát ez a külvilág? – ámulva kérded.
- E fény hazug! Hát ez a földi lét?
Ha bántanak és nincs hazugság-vérted
élned muszáj a bünös életét?
Ujjongó tavaszok buknak a sárba
és meghalnak a tüzes, szép nyarak.
Mért nyár a nyár, ha nincsen fény a nyárba,
amely a lélekben örök marad?
A fák is földben rohadnak el végül
és okos, fekete szemét a szén
rádszegezi, csákány nyomán a mélyből
és föllobog, harcol, ha jön a tél.
Süllyedünk mi is, süllyedünk a földbe,
otthonra lelsz szelíd homálylakó,
a pusztuló áradatba ömölve
testvér lesz majd a gonosz és a jó.
Az egyik jobb szén lesz, másik silányabb,
de őszinte, kemény, mely tűzzel ég,
ha jajdulunk, a légbe szerteárad
a füst, köhögtető feketeség!
Forrás: Válasz 4. évf. 5. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése