Csak mégegyszer láthassalak
ruhátlan, meztelen:
hogy fognyomát ott hagyta-e
a halál testeden?
Meghaltál, tudja már agyam
de elhinné szemem?
Hasa szeretném látni még
s áttetsző combjaid,
villódzik rajtuk még ezüst
s a táncos fény vakít? –
Elmoshatja egy pillanat
bőröd dús titkait?
Melled szeretném látni még –
Jaj, milyen is lehet,
ha nem ringatja kebleid
lélekzetvételed? –
ha nem futkos száj és tüdő
között a lehelet?
Azt hittem, fény vagy, hő, sugár…
hinném már, hogy anyag?
hinném, hogy bél, máj és vese
rothad bőröd alatt? –
És meg tudnám csókolni még
kihunyt szájad, hajad?
Lehet az, hogy undor taszít,
ha látom testedet,
amelyen hajlat, ív, vonal
még érintetlenek,
ha a Formát a pusztulás,
még nem bontotta meg?
Hunyt pilláid nyitnám talán,
igy kutatnám szemed:
érintse pilleszárnyú fény,
már akkor sem rezeg? –
Árkaiból a ragyogás
hová is tünhetett?
S tekinteted? A te szemed
e báva szemgolyó? –
Üres mederrel, viztelen
folyó még a folyó,
s táj még a táj, ha nem veri
napfény, eső s a hó?
Érzem még, érzem húsodat,
ha érintem karod,
de hol lelem a rajzokat,
miket mozdulatod,
mint kusza, rezgő lombokat
a légbe aggatott?
Meghaltál s nem siratlak én,
pedig szerettelek,
nem fájdalom, mi fojtogat,
csupán a döbbenet:
hogy itt fekszel, tapintlak és
látlak s nem értelek,
hogy minden ismerős, amit
tekintetem talál,
ínyét s töretlen fogait
nyitja felém a száj –
s hogy nem rejt el szemem elől
a féltékeny halál.
Láng lenne tested, lobbanó,
és szálló köd: hajad,
ha körmökkel szaggatna szét
egyetlen pillanat,
hja nyomtalanul falna fel
a ránkleső Harag:
elhinném, ez az elmúlás,
mindent megértenék –
s szólnék: daloljatok velem,
mert dalba kezdenék,
igy hirdetném
elillanó
tested dicséretét:
„Milyen szép volt… A lábai
szőrszállal pelyhesek
s csodálkozó, derűs hasa
duzzadó és kerek –
rútságokkal volt gyönyörü,
mint minden műremek.”
Forrás: Válasz 4. évf. 5.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése