Nagyapámnak vagyona nem volt,
de sisak s kard volt címere,
úr volt, kemény főszolgabíró
és óvta még a vármegye,
két fia mérnök lett és ügyvéd
és tanítónők lányai
s büszkén jártak az ősi névvel:
„alsólendvai Lendvay.”
Gyermekkorom legszebb vidéke
még most is az a csöppnyi szász
város, minek nevét leírni
nem engedik, de rátalálsz,
ha a térképen elmerengve
ujjad ide s tova teszed
és megkeresed azt a helyet,
ahol Petőfi elesett.
Gyakran sétáltam nagyapámmal,
hányszor fogott meg már az est
a sétatéren, temetőben,
vagy ott, ahol a kis Segesd
patak a Küküllőbe ömlik
s kitágulnak a partfalak…
de mégis legjobban szerettem
a Várban a fenyők alatt.
Ott óraszámra üldögéltünk
egy-egy szúrágta fapadon,
nagyapám mesélt, magyarázott
s én figyeltem hallgatagon,
aztán megindultunk az úton,
melynek szélére rács vigyáz,
ki a térre, hol egy szoborra
vigyázott a vármegyeház.
„Látod fiacskám, ez a Költő,
ez a szabadság dalnoka,
ott esett el azon a síkon,
ezrekkel szemben egymaga,
szobrán száz nyelven írva verse,
hogy értse idegen s rokon,
e szobrot neki mi emeltük,
utódai, a büszke hon.”
A szobrot néztem és a síkot
amint a völgyben szétterül
s a vers zengett, magától zengett,
magyarúl, szlávúl, németül,
nem értettem, de mondogattam
én is: szabadság… szerelem…
s üres ablakszemekkel nézett
ránk fentről az ülésterem.
„Hős volt ugy-e Petőfi Sándor,
bátor volt ugy-e, nagytata,
ugy-e megküzdött a kozákkal,
és ugy-e nagy volt a csata?!...”
„Nagy volt, nagy… többé sose látták…
de győztünk mégis… és a nép
még ma is várja, visszavárja
hősét, költőjét, istenét…”
Csend volt, lenn a fehéregyházi
síkságon szántott egy paraszt,
lassan mozgott, sokáig néztem,
de alig mozdult egy araszt,
a szobor ujja mintha épen
rámutatna, de kívülem
se a szobornál, se amott fönn
az ablakból nem látta szem.
aztán sötét lett. Lassu lépttel
megindult vélem nagyapám,
gondolkozott, talán a szobron,
tán a szabadság bajnokán,
mert néha-néha megvidámult
s gyorsabb menésre sürgetett
s hátunk mögött eltünt az éjben
a szobor és az épület.
Otthon kékbársony díszkötésben
egy verseskönyv került elé,
betűztem csupa tiszteletből,
mert tudtam: ez a könyv övé
s megint olvastam: a szabadság…
a nép… nagyapám ásított
s a falakról komoran néztek
az ősök és ármálisok.
Forrás: Válasz 4. évf. 3.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése