Juhász Gyula az idegklinika kertjében.
Az utolsó róla készült kép.
Juhász
Gyulához különös emberi kapcsok fűztek. Barátságunk nem lehetett olyan sokrétű
és teljes, amilyen a kortársaké, de számomra felejthetetlen. Serdülőkorom
rajongásai elkerülték és már túljutottam az első fiatalságon, amikorra, mint
költőt, a maga egészében érteni, érezni és becsülni tudtam. Egyes verseit a
gimnazista-évektől kezdve őszintén szerettem és könyv nélkül fújtam. Adytól,
Babitstól, Kosztolányitól és Tóth Árpádtól azonban egész köteteket tudtam
pontosan idézni. Őmellettük Juhász Gyula színtelennek hatott, kevésbé
érdekesnek és rejtelmesnek. Formai és nyelvi tekintetben nem mutatott feltűnő
újításokat, tartalmilag még kevesebb izgalmat váltott ki. Nem értettem, mi jogon
sorozzák a líra forradalmárai közé és gyerekfejjel elsősorban azt a kevés
modernizmust élveztem a költeményeiben, ami itt-ott mégis található bennük. Az
ifjúi lelket akkor még a kihívó szertelenség vagy a kihívó fegyelem vonzotta.
Ahhoz, hogy Juhász Gyula, aki színeit és rímeit egyaránt letompította, tanító
vagy éppen vezérféle lehessen, megfelelő kalauzra lett volna szükségem. Sajnos,
a tisztulásért és önállóságért kifelé és befelé harcolva jón s rosszon
tulajdonképpen egyedül vertem át magamat és így keleténél később jöttem csak rá
a modern szempontok joghatáraira és elfogultságaimra. A költő, akit addig
nyugati, keleti és parnasszista nosztalgiákkal küszködő, félkonzervatív és túl
magyaros középtehetségnek gondoltam, becsületemben természetesen csakhamar
előlépett a második sorból. az ő művészete szintén egyik korán meglátható
kristályosodási pontja lehetett volna a nyugatos lírai forradalomnak. Az
egyszerűség, közvetlenség, a dísztelen költői igazság mind-mind örök erény, de
túlságosan higgadt ahhoz, hogy irodalmi revolúciók idején önmagában
varázserővel hathasson. Az igazi démonizmust nem is sejtettem benne, s mire a
szegedi költő megnőtt a szememben, már nem tudtam igazán rajongani. Én
vesztettem vele, de minthogy az esetem alighanem elég általános érvényű,
veszíthetett a költő is. Juhász egy kicsit mellőzöttnek érezte magát és
sötétedő világa bizonyára nem borult volna be oly gyorsan és oly végzetesen, ha
idejében több megértést, állandóbb életet lát maga körül. Mint embernek, több
derű, mint írónak, több és erősebb hivatástudat jutott volna osztályrészéül, ha
már indulásakor vagy legalább munkássága derekán létezett volna a magyar
lírának egy olyan népi-újklasszikus frontja, amely egyenrangú a modernekével.
Rendelt helyéről kivetette a sors, új világában félig idegennek tudta magát,
politikai rokonszenv nem kárpótolta és abban a csöndes szeretetben, amely
övezte, elégedetlenséget és írói részvétet is érezhetett. Sajnálkozást, ami
megint csak ferde helyzetére utalt.
Emberileg,
hat-hétévnyi felületes ismeretség után akkor kerültem különleges, forró
közelségbe hozzá, amikor, azt hiszem, 1929-ben bevitték a Schwartzerbe.
Tizenhét évvel voltam fiatalabb nála. A Németvölgyi-úton laktam, az intézet a
szomszéd Kékgolyó-utcára nyílik. Felvételét öngyilkossági kísérletek sora
előzte meg. Barátai, kortársak és szegediek eleinte sűrűn látogatták. Én az
ismerős jogán és csak később mentem el hozzá, mikor azt hallottam, hogy nagyon
egyedül van. Nem tudtam, hogy saját maga akarja a magányt, hogy ő maga riasztja
el látogatóit a hallgatásával, érzéketlenségével, tökéletes passzivitásával.
Azzal, hogy nem beszél, nem felel semmi kérdésre, csak ül a szobájában vagy a
kertben, mint egy élőhalott. Kevéssel előbb még „elég élénken” részt vett a
társalgásban, de amikor én felkerestem, már teljesen kizárta magából az írói és
emberi külvilágot. Elfogultságomat leplezve köszöntöttem; válaszul egy
pillanatra rám emelte kimondhatatlanul szomorú szemeit s ettől kezdve kérdés,
közlés, biztatás, csinált jókedv, szent hazugság, semmi sem rezzentette meg
benne az életet. – Fáj, rettenetesen fáj -, legfeljebb ezt mondta, alig
hallhatóan. Eltorzult, tüskés-szákállas arcán látni lehetett a dermedező kínt.
Orvosai elég reménytelennek látták az állapotát. Már előbb, a második
öngyilkossága után, 1916-ban megismerkedett az elmekórtani klinikán, ahová
bevitték, dr. Hajdu Lilivel, aki akkor a klinika tanársegédje volt. A
Schwartzer-korszak elején eszébe jutott ez a régi ismerőse, magához kérette és
doktornő analizálni kezdte, függetlenül az intézeti kezeléstől. –
Mániás-depressziós elmezavar -, mondta nekem az orvosnő Juhász Gyula
betegségéről, majd fóbiákról beszélt és cáfolta a paralízist. Élő betegről
orvos nehezen mondja meg az igazat, de tény, hogy Juhász testi betegségei
felől, különösen az utolsó időkben „köztudomású” volt a legszomorúbb
megállapítás. Hogy mi az igazság, hogy mi magyarázza az elmezavart, én még csak
kutatni sem akarom, arról írok, amit magam hallottam a költőtől. S éppen eleget
hallottam ahhoz, hogy megrendítsem és mélységesen magához kössön.
Első
látogatásom már nagy birkózás volt a makacsságával. A zavar és megdöbbenés
negyedórája után valami felelősség- és szégyenérzet kezdett szorongatni, mint
bizonyára más vendégeket is. Miért mentem hozzá? Hogy lássam a különös esetet
és szörnyűködjem utána? Hát nem tudok segíteni? Az volna a kötelességem!
Láttam, hogy a költő nem figyel rám, éreztem, tudtam, hogy semmi vigaszra nem
reagál s minden hit és hitegetés gyanús előtte. Mint egy kínlódó tárgy ült
mellettem a kertes udvar egyik padján; nagy kérlelésre felkelt és lassan,
gépiesen sétálni kezdett. De nem szólt semmit, semmi lényegesebbet, legfeljebb
a fájdalmait emlegette a két-három sztereotip szóval. Szelíd, de
megközelíthetetlen volt, mindent eltűrt és visszautasított a passzivitásával.
zárkózottsága és szenvedése megrázott, a tehetetlenség, az övé és az enyém,
levert. Szégyelltem, hogy élek, hogy nemsokára magára fogom hagyni, hogy a
szomszédban ebéd és feladat és gyermek vár. Mint gyors ragály, szállt meg a
sötétsége. Fájdalma felbolygatta minden földi és metafizikai pesszimizmusomat,
minden dekadens hajlamomat. Egyszerre csordultig töltött a gyűlölet az egész
mindenség ellen, az élet rejtélyes kormányzói ellen, akik a végtelen anyagnak
ebbe a hozzám hasonló kis parányába annyi szenvedést, annyi feketeséget és
kétségbeesést zsúfoltak össze. Fellázadtam ég és föld ellen, a pillanat
borzalma és reménytelensége meggyőző szavakat adhatott a számba s az átvett
fájdalom meggyőző csengést a hangomnak. Csöndesen és sötéten, gyötrődve és összefüggéstelenül
szidni, gyalázni kezdem az életet. Azonosítottam magamat a beteggel, igazat
adtam minden komorságának, hogy ingereljem. – Állj bosszút a kínzódon azzal,
hogy nem veszed tudomásul! Kezdd figyelni agyadban az iszonyúság férgeit és
mondd neki azt, amit én szoktam mondani a szenvedésnek, ha már elkerülhetetlen,
mondd azt, hogy „nem fájsz, hanem érdekelsz!” Az ellent-nem-állás elvével
dolgoztam, átvettem a kiindulópontjait. Eltelt egy félóra, egy óra. Lelki
technikát vázoltam föl, módszert rögtönöztem, felnagyítottam a magam hasonló
kínjait és magasztaltam kedvelt lelkigyakorlatomat, a buddhista önmegváltást: a
fájdalom vállalását és megsemmisítését. Ijesztő dolgokat találtam ki magamról
az élet gonoszságának és aljasságának példázására, egy részüket nem is kellett
kitalálni. Nehéz titkokat bíztam rá, meg mertem tenni, „hiszen őrült”.
Sejtelmem sincs róla, hol futott a határ a valóság és hipnotizáló ihlet közt.
Még feketébb éjszakát festettem az éjszakájára és egyetemesen „lepleztem”
minden áltatást. Legkedvesebb költőimet, költőinket idéztem és emlékszem,
milyen sokat segített Baudelaire… És Juhász Gyula felnézett, felfigyelt,
érdeklődni kezdett, közel engedett magához, csodálkozott, helyeselt és
tiltakozott. Akárhogy is, de felráztam halálos fásultságából. A siker izgatni
kezdett, tovább beszéltem és egyúttal észrevétlen hátsó ajtókat építettem. Első
„beszélgetésünk" három óra hosszat tartott. Bizalmas vallomásaim
megnyerték a bizalmát, a vérátömlesztés megtörtént, úgy váltunk el, mint akik
közös erővel megfejtették az élet sötét és gaz titkát. – Gyere el megint –
ezzel búcsúzott. Úgy éreztem, hogy lényegileg mindenben igazat mondtam neki.
Ettől
kezdve izgatottan gondoltam rá és bejártam hozzá. Jó ideig közelebb éreztem
magamhoz, mint bárki mást. Biztosa vettem, hogy őrült. Emiatt féltem is tőle s
hiába volt oly gyenge és szelíd, titokban nem egyszer összemértem a testi
erőnket. Hátha dühöngeni talál?! – rémüldözött bennem a gyakorlatlan ápoló.
Ötször vagy hatszor kerestem föl s mindig két-három-négy órát töltöttem vele.
Az egyik doktor már első látogatásom után mondta, hogy nem tudja, mi a trükköm,
vagy hogy milyen viszonyban vagyunk, de jótékonyan hatok rá. Most már élénkebb
volt, szemmel láthatóan hitt nekem. Sokat üldögéltünk a szobájában a vaságyon,
néztük az udvar betegeit. Mutatta, mik az orvosságai. Ópiumot ivott, azzal
akarták zsongítani az idegeit, deríteni a közérzetét, nyugtatni az éjszakáit és
talán ébreszteni benne a testi vágyakat. Mihelyt megmoccant benne az élet,
kezdtem megjátszani, hogy rászorulok a tapasztalataira. Fölösleges tanácsokat
kértem tőle. Bevált taktikámat egyre jobban elmélyítettem s vigyáztam, hogy a
hindu megváltást, a közvetett biztatást kellőképp ellensúlyozzam az élet
szakadatlan rágalmazásával. Ékesszóló voltam, mint még soha, az ördögtől
kellett visszaperelnem egy lelket. S a lélek visszajött. Legalábbis használható
lett. Hogy közben más orvosi testi-lelki behatások hogyan társultak az én külön
költői „gyógyítási” módszeremhez, azt megítélni nem tudom, de minden okom
megvolt hinni, hogy a tökéletes közöny ekkor tört át benne.
Nem
kellett hozzá túl sok idő és Juhász Gyula egy kicsit megint kíváncsi lett arra,
ami a zárt kapun túl van. A harmadik vagy negyedik látogatás alkalmával
rávettem, hogy jöjjön el sétálni. Reméltem, hogy a Svábhegy környéke
új mozzanatokat hoz túlságosan egyirányú beszélgetéseinkbe. Az ügyeletes orvos
nagyot nézett, gratulált és boldogan adott engedélyt, hogy a portás kiengedje.
Csak aztán vigyem is vissza! Hogy útközben miről beszélgettünk, már nem tudom,
nem a téma volt fontos, hanem az, hogy az életben jártunk. Olyan szolidaritást
éreztem vele, mintha saját magamat „gyógyítgattam” volna. S egész biztos, hogy
gyógyítottam is magamat, egyszerűen azáltal, hogy őt láttam és figyeltem. Az
ellenfél, a mindenkiben rejtőző veszély kitanított. Gyalog indultunk a
Farkasrét felé, aztán villamosra ültünk. Nem akart felszállni, de
kierőszakoltam, csak azért, hogy emberek, idegenek testi közelébe kerüljünk a
megrendezés látszata nélkül. Bementünk a farkasréti temetőbe, látni szerette
volna Tóth Árpád sírját. Jól tudtam, hol a sír, de látva, hogy milyen fontos
neki a tisztelgés a halott barát porainál, megjátszottam a tájékozatlant, az
öröknél kérdezősködtem és a nyomozó munkába észrevétlenül őt is bevontam.
Felvillanó érdeklődésnél fogtam meg és így irányítgattam aktivitását. Szeretett
volna valami emléket hagyni a síron. Gyermekes szavakkal a szomszéd halottól
„kértünk kölcsön” egy-egy szál virágot és azt tettük le a Tóth Árpád sírjára.
A
legközelebbi kirándulás fő eseménye az volt, hogy a beteg költő eljött ebédelni
hozzánk a Németvölgyi-útra. Az eset valósággal „csodának” számított. Reményem,
hogy egy polgári otthon élete, az írótárs dolgozószobája, a kis Klára és a családi
ebéd megteszi a maga visszacsalogató hatását, nem csalt meg. Eleinte ijedelmet
keltett a szomorú hírű, váratlan vendég, a gyermeket azonban nem kellett valami
nemkívánatos élménytől félteni, mert ebéd előtt már hármasban sétáltunk. A
másfél óra zavartalanul, sőt aránylag vidáman telt el, noha engem ekkor is nem
egyszer elfogott az alaptalan szorongás és a kislányt egész idő alatt egy
percre se hagytam egyedül vele. Mindenből „rendesen” evett, a palacsinta
különösen ízlett neki, mindössze a kés-kanál-villa használatában látszott rajta
zavartság és figyelmetlenség. Bor orvosi tilalomra nem volt az asztalon. Ebéd
közben panaszosan emlegette egy íróbarátunk hidegségét, akinek egy nevezetesebb
könyve megjelenésekor virágot vitt és aki még csak nem is fogadta. Ebéd után a
könyvtárban még mindig a „sötétség” volt beszélgetésünk fő témája, de már nem a
tagolatlan és mozdulatlan sötétség. Az élet rágalmazásában eleinte mellőztem a
személyes akcentust, később a pesszimista világérzés és világnézet lassankint
elvesztette egyedülérvényességét s inkább már csak egy lett több egyformán
lehetséges elv közül. A hangsúly a hitre, a szubjektivitásra lopakodott át;
igen, az élet gazság, szörnyűség és mi változatlanul pesszimisták vagyunk;
látásunk igazságát azonban mind jobban kétségbe vonta ugyanaz a heveny
szkepszis, amely nemrég az életigenléssel szemben volt látszólagos fegyverünk.
Délután egy kötet Baudelaire-en kívül, melyet „alaposan tanulmányozni” akart,
már egy Nietzsché-vel, a Jenseits-szal, egy Nietzsche-életrajzzal, egy
lélektani és még két más könyvvel csengetett be a csudálkozó portáshoz.
Kétszer-háromszor
voltam még nála az intézetben, kérte az újabb verseimet. Akkoriban készült a
„Te meg a világ” anyaga, mutathattam éppen elég sötét darabot. Más költőket is olvastunk
együtt, szobája vasrácsos ablakánál. Az intézeti korszak utolsó szakaszáról
nincs emlékem; lehet, hogy belefáradtam és elmaradtam. Az igazi gyógyítást
magától értetődően a több hónapos szakszerű kezelés hozta meg, én csak a mi
dolgunkról beszélhetek. Juhász Gyula átmenetileg meggyógyult, hazament Szegedre
és a legjobb hírek érkeztek. „Szabó Lőrincnek, végtelen hálával, 1929, Juhász
Gyula”, - így dedikálta nekem az új fényképét, melyet már hazulról küldött
emlékül; üzenetet egy titkárféle lányismerőse közvetített, illetve annak a
levele számolt be a költő hogylétéről. Irataim közt most nem tudtam
hirtelenében megtalálni ezt a néhány érdekes levelet, a fénykép megvan.
Hat-hét
évvel később megint találkoztam Juhász Gyulával. Már rég visszaesett a melankóliájába,
klinikán és otthon kezelték, a lapok reménykedő közleményeiből kitetszett a
legrosszabb valóság. Miköztünk már a közvetett érintkezés is megszakadt.
1936-ban aztán Féja Gézával együtt előadásra hívtak a szegedi protestáns
diákok, a Bethlen Gábor Kör, s a Tisza-parti városban látni akartam öreg
barátomat. Szeretet és tisztelet éppúgy vitt, ahogy különös pesti intimitásunk
emléke vonzott hozzá. Lehetetlen, mondták, csak a kezelőorvosával áll szóba,
szobájának, ágyának börtönébe temetkezett, állítólag mindennap elolvassa a
lapokat, de nem csinál semmit, nem beszél semmit, halott akar lenni, mielőtt
halott lenne… A szegedi fiatalok szeretetteljes erőszaka a közelmúltban még
kezébe kényszerítette a tollat, a fiúk összeszedték minden telefirkált papírját
s kiadták utolsó kötetét. „Fiatalok, még itt vagyok”, mondta a szép cím, de a
költő már rég „nem volt itt”. Mindennap új öngyilkossági kísérletet hozhatott
vagy akár halált.
Egyik
bizalmasa, Magyar László, aki egy-egy szóra még mindig be tudott jutni hozzá,
elkalauzolt a Fodor-utca 6-ba. A költő édesanyja aggodalmasan tisztelte fia
tilalmát, hogy senkit be ne eresszen, és tapasztalta, hogy hasonló
próbálkozások milyen sikertelenek maradtak. Nem is engedett, csak a kis
előszobába. Igazán Magyar speciális helyzetismerésére volt szükség, hogy –
majdnem erőszakkal – a belső szobába bejussak. A napi program „csak egy
percet”, legfeljebb negyedórát engedélyezett. Azt hittem, Juhász Gyula egy
kicsit örülni fog. De Magyar minden szava hiábavaló volt, a költő rám se
nézett. Napok óta ágyban feküdt, olyan volt, mint egy múmia. Szorosan falnak
fordult, egészen odalapult, a dunyhát és két öklét az arcára nyomta, hogy ne
lásson és akkor se lássák, ha meg találnák fordítani. Szégyellte az állapotát6,
csapzott haját, eltorzult vonásait, arcán a fehérpontos, nagy vörös keléseket,
melyek pedig talán semmit sem jelentettek. Mindent szégyellt, sajnált és
rettenetesen szenvedett. Végül ketten maradtunk a szobában, kísérőm és az
édesanya a szomszédban beszélgetve várta, hogy mi lesz.
A
beteg falnak fordulva, mozdulatlanul feküdt, és néha sírt, megrándult. Temette,
gyűlölte, kerülte a maradék életet, büntette magát. Az volt az érzésem, hogy
utoljára látom. Sokáig eredménytelenül szólongattam különös pesti élményeim
gyötrődő társát, de azt kellett hinnem, hogy szegény már csakugyan áthullt a
kárhozatba vagy a megsemmisülésbe. Mennyi mindent szeretnék még mondani neki,
mennyit kérdezni tőle, és még csak kezet se fogunk, mielőtt mindennek vége?
Ismét elfogott a kétségbeejtő tehetetlenség, de a helyzet sokkal súlyosabb
volt, mint hét évvel előbb a Schwartzerben. Akkor valahogy előre hittem a
sikerben, hittem, hogy ki fogom tudni nyitni a lezárt lelket. A szegedi ágy
kárhozottja előtt, akinek csak gyűrt körvonalait láttam, csak egy csimbókot a
fekete hajából, elhagyott az erőm. Ágyára ültem és beszéltem hozzá, az ismert
kerülő úton indulva a poklok felé, melyekbe már alászállott, de magam se hittem
a szavaimban. Játéknak éreztem, amit csinálok, s a játék, ha nem meggyőző, üres
komédia. És én most nem voltam meggyőző. A régi varázs elhalt, a még messzebb
szállt lelket nem tudtam utolérni. S közben múlt az idő, sürgetett még néhány
búcsúlátogatás, sürgetett a vonat, a negyedóra rég letelt. Hiába összegeztem a
pesti emlékeket, közös belátásainkat, hiába idéztem régi bizalmát, az élő nem
akart figyelni, a halott nem akart élni. Láttam, hogy csakugyan túl van
mindenen. Mégsem bírtam így elszakadni tőle. „Végtelen hálával…?” – gondoltam a
fénykép dedikációjára és nagyon megszégyelltem magamat. A látvány összetört,
minden kedves halottam elvesztésének fájdalma összegyűlt ezekben a percekben és
minden perc végtelen sokáig tartott. Kétségbeesve, kitörve beszéltem tovább,
szinte már a síron túlra. – Nem igaz, nem a síron túlra! Te még élsz! Hát jó,
nem segített és nem segít most már semmi, tönkre mégy! De még élsz, még itt
vagy! Mentsd azt, ami menthető! Még van valamennyi időd! Csak leállítottad
magadat, én tudom, hogy az agyad még észlel! Akármi van és lesz, észleld a
véget és beszélj, írj! Nem fogsz kevésbé fájni! Írj arról, ami most benned van,
akármit és akárhogy! Ha ez a halál, beszélj a halálból, de beszélj róla, állj
bosszút, ahogy megegyeztünk, állj bosszút rajta azzal, hogy leleplezed… Súgva,
kínlódva mondtam e szavakat vagy ilyesféléket és simogattam és könyörögtem.
Erőszakkal félrehúztam az ökleit. Magam felé fordítottam az ágyon. Ekkor láttam
meg az arcát. Azt hittem, nem bírom folytatni. Mintha görcsbe markolta volna a
pilláit, úgy szorította össze a két szemét. Fölébe hajoltam. Sírt, én is
sírtam. S ekkor felnézett és megszólalt. Először csak dadogott. Nincs segítség,
ne kérjem, ne biztassam, pusztulni akar, nincs az agyában semmi, mindig várta
és szégyelli ezt a véget. Lassan megenyhült. – Rettenetesen fáj minden… Már
beszélt. – Írd meg, hogyan fáj, írj akár csak négy sort, itt az ágyban, falnak
fordulva, egy egész nap alatt, ne is írd le, csak gondold ki a négy sors,
szövegezd meg, ami benned van… - Nincs semmi… - Szövegezd meg a semmit, a
legegyszerűbb szavakkal, mondd ki a legvégső ürességet, mondd ki a végső
igazat, ne félj tőle, biztos, hogy fontos lesz, érdemes lesz… - Nem érdemes… -
Érdekes lesz… - Nem érdekes… - Bírd el, viseld el, akármilyen rettenetes a
fájdalom, használd ki, állj bosszút, állj bosszút rajta… - Nem bírom, rettenetesen
fáj… - De bírod, nemrég még írtál, itt az új könyved… - Szégyellem azt is –
felelte ő és kérdezte, hogy mit gondolok a könyvről. Egy-egy pillanatra
felcsillant benne a remény. Ezután kissé megnyugodott, már rendes párbeszéd
alakult ki köztünk. Mondta, hogy mindig nagyon elégedetlen volt magával, élete
teljesítményével. A kicsinyhitűség lehetett lelki romlásának egyik fú oka, a
másik egy többgyökerű keresztény bűntudat. Ahogy gyötrelmeinek túlvilágából
egyre közelebb jött hozzám, úgy lett nyugodtabb, közlékenyebb. Az ebédről már
lemaradtam, a szomszéd szobából behallatszott az anya és a szegedi szerkesztő
suttogása. Simogattam szegény barátom kezét és homlokát, a részvét egészen
elzsongította bennem az ijedelmet, amit az arca keltett. A költői kishitűség
bénította ezt az embert egész életében, közölték félreérthetetlen szavak. A
kétely, amely mindnyájunkban megvan, benne csak erősebb volt egy kicsit és
felőrölte. Évtizedekig tartott az alattomos, romboló munka. A költő, miközben
magát siratta, irigység nélkül beszélt szerencsésebb lelkialkatú társairól.
Mélységesen vallásos ember benyomását hagyta bennem. Azzal vádolta magát, hogy
mindez az isten büntetése, nem a sorsé, nem általában az életé, az isten
büntetése a nagy alapbetegség, amiért levetette a reverendát. Meg egyebekért. S
újra meg újra visszaesett apátiájába. Nem akar senkit és semmit, minden
rettenetesen fáj, hagyjam „meghalni”. – Csakugyan azt hiszed, hogy csinálhatnék
még valamit? – fordult aztán hozzám, én pedig, szinte átvéve az őrültségét,
mely talán nem is volt őrültség, ott, a helyzet és a pillanat szuggesztiójában
sorokat próbáltam rögtönözni, verssorokat a tőle hallott közlése alapján,
mintha őbelőle beszélnék. És már mosolyogtunk is, üresen, hitetlenül, de
mosolyogtunk: két költő játszott a halál árnyékában, két felnőtt, aki eltört
gyerekjátékok darabjait illesztgeti és keresgeti. Juhász Gyula újra meg újra
elsírta magát, hogy ő bolond; idézte két soromat: „Nyitott szemmel nézek bele –
a rettenetes semmibe”, s emlékszem, „isten büntetésének okai” közt emlegette,
hogy el kellett volna vennie egy lányt, de „már késő”… Én biztattam a magam
módján, Hölderlinről beszéltem: - „… im Winde… klirren die Fahnen”… Milyen
szép!... Még sokáig, nagyon sokáig kellett volna, szerettem volna beszélgetni,
megint hittem, hogy egy kis időre feltámadhat az életkedve, hiszen érdeklődött
egyes emberek iránt és megígérte, hogy felkél. Én egyik szegedi ismerősömet
ajánlottam neki, az tud „úgy” beszélni, ahogy én… Másfél órát töltöttem nála,
búcsúzásnál megcsókoltuk egymást. Kint az utcán az volt az érzésem, hogy nem a
földön járok.
Többé
nem találkoztunk. Most április elején még láthattam volna. Megint meghívtak
Szegedre, egy szombati napon voltam ott. Juhász Gyuláról azt a téves hírt
kaptam, hogy a klinikán fekszik. Kimerült voltam, influenza bujkált bennem. S
egy kicsit féltem is találkozni vele, úgyse segíthetek. A Fodor-utcáig még
elmentem, a sarkon aszpirint vettem a patikában… Itt a szomszédban, gondoltam,
itt lakik, talán tudja is, hogy Szegeden vagy és rosszul fog esni neki, hogy
már nem mégy el hozzá, hogy már lemondtál róla… Csak a hatodik ház, biztattam
magamat… Eh, nem itt van, a klinikán van… A klinika messzebb volt, az idő
kevés, a látogatás fárasztó és céltalan, a torkom fájt… A Fodor-utca sarkáról visszamentem
a szállodába, ágyba feküdtem és borogattam magamat. Este verseket olvastam fel és
vasárnap kora reggel hazautaztam. Majd legközelebb…
Kedden
reggel az újságok nagy cikkei közölték, hogy Fodor-utcai lakásán Juhász Gyula
ismét megmérgezte magát és meghalt.
Sohasem
fogom elfelejteni.
Forrás: Válasz 4. évf. 5.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése