Anyám a földre rongyot
dobott, hogy kint ne háljon
egyetlen legszebb rokonom,
ki ledőlt a csúf rongyokon,
hogy szíve jobban fájjon.
Lecsukta a szemeit is
s a száját összezárta,
csak a tücsök szólt, este lett –
a fehér, forró teste meg
a buja tüzet várta.
Síró kicsike gyereke
rágta a mellecsücskét…
a tej helyett vér csöpögött,
s az éjjel a patak fölött
elnémította tücskét.
A pók nagy hosszú nyálán
feje fölé hintázott
és hálót szőtt a gerendán,
kint zörögtek a verandán:
takard be, meg ne fázzon.
Forrás: Válasz 4. évf. 5.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése