I.
Itt állok a lámpafényben,
kis körben fog át a fény,
most egy árnyék idebámul,
mint ködoszlop száll felém.
Nem látom szivét, se vérét,
csak alakját, mennyiségét.
Ez az utca, járnak-kélnek
rajta tünő mennyiségek.
Fent az égbolt kupolája
csillagszálakkal teli,
az éj őket szövőszékén
keresztülkasul veti.
Lehet, hogy míg itt magamban
összevissza ballagok,
lábam mag azután ránt egy
ismeretlen csillagot.
Vagy egy csillag rángat engem…
Ó segíts meg, éjanya,
te véletlenek csapdája,
te fátumok ajtaja!
II.
Félek előtte megállni,
úgy tud nézni és himbálni.
Arcának fagyaszt márványa,
a szerelemnek bálványa.
Ördögökkel cimborál,
szeme füstöl mint a kémény…
Pedig olyan mint anyám,
mint a hugom és a néném.
Nézd, mint egy szobor mered!
Most indul mint gépezet!
Valami álomtól részeg,
viszik égő Jelenések!
Mert rajta senki nem segít,
imát érte nem mond senki,
s ha összeteszi kezét,
hangja a semmibe cseng ki.
III.
Rossz az anyag, ezt mondta Dante már,
rossz az anyag, az anyag ellenáll…
Ó ki tette ezt, ki tette?
Rossz a természet ecsetje!
Azt se tudja, hogy volt Dante
s Aquinói Szent Tamás,
azt se tudja, hogy volt Jézus
és lesz majd feltámadás.
Azt se tudja, hogy van világ
és az égnek van kékje
és a földnek emléke
és a folyóknak van ágya
s a csillagoknak családja.
IV.
Ő is fénnyel volt tele,
de ez a fény elaludt,
imát nem mond érte senki,
feljött érte Tartarusz.
Többé ő nem lát Napot!
Csak egy halmazállapot.
Pedig benne most is fény van,
hallgatom esdő szavát
s félek előtte megállni,
mert villámlik a halál.
Meghalt Jézus, az ég atyja,
senki őt fel nem támasztja.
Forrás: Válasz 4. évf. 6.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése