Van szép lakom, mely istenektől árnyas:
egy nagy madár pihent meg itt remegve,
a szent madár, mely estelente szárnyas
ablakomból kiszáll a végtelenbe.
Rég nevelem már, kislegény koromtól,
- mint a fiú, ki sasfiókot szoktat –
tüzes feje a végtelenbe gondol,
szárnyán az idők morzsát ragyognak.
És etetem, mint hű pap, rendületlen –
agyamból és szivemből él: csak éljen.
Szép madaram! – az istenárnyas csendben
simogatva és álmélkodva nézem…
Testvéreim, kik vak halandók vagytok,
csodát láttok, ha majd magasba röppen:
szemetekben az idők kéke pattog
a szárnya nyomán villanó körökben.
S míg megszállottan, elkáprázva néztek
utána még, és mondjátok dadogva:
„Kövessük őt!” – és sírotokba léptek:
ő messze száll az öblös századokba…
Forrás: Válasz 4. évf. 6.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése