Éppen ilyen idő volt, puha eső esett,
olyan volt a mezőknek,mint a simogatás.
Emlékszel-e, galambom, amikor a nyesett
fontainebleau-i fák alatt kergettük a napot?
A szél nyakunkba szakadt, hajtogatta ruhád,
csattogott a kabátod rád kapkodó kezén,
egy rőttveres szakállú terebélyes fenyő
térdét verve kacagott s integetett felénk.
Emlékszel-e? megálltunk a nagy fenyő alatt,
számba keverte a szél aranyszálú hajad,
vállam alá kaptalak, mint felhő a napot,
gömbölyödő ajakad ajkam alá futott,
meg-megingtunk boldogan, mint két meleg virág,
mint egymásba fonódó két almafaág…
Forrás: Válasz 4. évf. 1. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése