I.
Bocsánat, Mester, hogy kopogtatok
ismét! Pirúlok! Szégyen fojtogatja
A torkomat. Születtem volna bár
soha-napján! Lennék bár bódult nagy fa,
mint így soványan, csontig, koponyáig
lefogyva, tört szemekkel és beteg
szívvel, árkok csúszós partján botolva
batyuzni kétes költeményeket.
De mit tegyek? Egy hajcsár áll mögöttem
és dörömbölni kell, ha betörik
Szent Péter templomának boltozatja
és fél-Európát rommá lövik.
Külön-külön ostorrá vált már bennem
a tüz, a víz, külön minden elem;
nincs átok, mit nyakamba már ne vennék,
még a hegyeket is elcipelem.
Többször kopogtam már nálad. Pirúlok,
láz futja át testemnek ereit.
Üres súlyoktól puffadt hátizsákom,
vittem szavak légüres tereit.
Balkezemből csüngött egy ócska síp,
jobbkezemből csüngött egy rossz husáng:
ez volt minden kincsem s én így kerestem
fel a szavak nagyhírű mágusát.
Belestem ajtód résén. Félhomályban
tűzhelyeden szavak lombikja égett
s te mint a Kalevala bús kovácsa
aranyból kalapáltál feleséget.
Elektromos fényben úszott formája,
csak szeme volt kő, ajka nem üzent.
Egy szó hiányzott még, első sóhajtás,
és te nem kérdezted meg Vipument.
Ő ott feküdt a nyirkos földbe ásva,
füvek bujkáltak bomló tetemén,
bozontos nagy fején kinőtt a nyárfa,
füzfa virult bajúsza két hegyén,
állkapcájából nagy égerfa nőtt ki,
halántékából nyírfalomb eredt,
mókusfenyő költözött homlokára,
fogain tűfenyő vert gyökeret.
Egy szó hiányzott még, első sóhajtás,
Mester, még most is látom arcod árnyát:
merengtél a formák fémtitkain
s nem törted be Vipunen kamaráját.
Pedig ott volt tőled csak egy lépésre
a föld… De lelked Dante pergament-
profilját préselte új lombikokba
és te nem kérdezted meg Vipunent.
Többször kopogtam már nálad. Pirúlok,
Mester! De majd egy perc a pírt letépi.
Fut a művészet! Fut. Hisz szarvasa!
Óh mondd, hogy Vipunen szavát ki érti?
Azóta én a holt táltos után
bolyongok és csontig fagyva, beteg
szívvel, árkok csúszós partján botolva
kergetem az első igézetet.
Mester, az antik formák csókja meddő,
de mint egy kegyetlen csillag ragyog.
Üres súlyoktól puffadt hátizsákom
s akkor tudtam meg, mily üres vagyok.
Akkor tudtam meg, hogy meg se születtem,
hogy csontjaimon délibáb a hús.
Vittem egy látomás álcsillogását,
mint üvege titkát Homonkulusz.
Meg kell rothadni, Mester, földbe kell
magunkat ásni. Lassan süllyedő
testünkben egy új indulat zsigerje
fog zsongani, agyunkban új velő.
Talpunk alatt ereszkedik a föld,
már húzza a holt fák hínárait,
egy új formát fú már a föld melegje
s olvasztja már a régi zárait.
Forrás: Válasz 4. évf. 2. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése