Szegény bolond emberé volt e ház,
de benne már bölcs elmulás tanyáz;
elönti a hüvös csend, mint a kis
rozoga hajót eltölti a víz.
Még fölmered az udvar közepén,
törött árbócként nyöszörög a gém,
s kajütszemével a félszer alól
tátong egy ütütt-kopott kutyaól.
Itt élt egy ember, hét határ hires
öreg bolondja. Lángoló veres
homlokkal járkált, morgott, ugatott,
a kutyájával hált és harapott.
Két ökre is volt, két előkelő
szédelgő ökre, mely egetverő
szarvakkal járt-kelt a kis udvaron,
(két grófi névre hallgató barom).
Itt volt a fényes utolsó ebéd:
megette pörköltnek hitvány ebét –
s szikrázó aggyal gyujtott temetőt;
magára lobbantotta a tetőt…
Itt élt az ember – rejti már mohás
öreg kútjában a bölcs elmúlás,
a rekkent végtelenség rejti őt,
mint állott víz a kútban az időt:
Mely szikrát hord, s ha bőgve visszatér,
meging a föld, a surranó egér
a gémre fut s cincogva kis dalát
a kút gödrébe leveti magát.
Forrás: Válasz 4. évf. 6.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése