Pár óra még és véget ér
a nap, az idő még meleg,
már régen nem zenél a szél
és állanak a fellegek.
Az uccazaj tompán beszáll,
kocsi zörög, majd villamos
csengője cseng. Négy óra már,
az őr az udvaron tapos.
Percek repülnek, mint a szél,
vissza egyikük sem talál.
Hat óra lesz. Nagy messziről
a gyár kéménye most dudál.
Tudom, hogy ott szabad rabok
robotja érik bő vetést,
kiket szülő, asszony, gyerek
éhsége hajt a szenvedést
vállalni ismét, napra nap…
A gyárkémény újból dalol,
gyürött munkástestvéreim
lépnek ki a kapu alól,
testük tíz óra görnyedő
bedóigáját birja még,
fáradtan bújnak mind elő,
korompilléket hord a lég
redős arcukra és kopott
kabátjukon meg-megtapad.
Porzik az út, zaj, nevetés,
szerte röpködnek a szavak.
Beszélgetnek, tudom miről:
házbér, asszony, jobb munkabér,
Gyurkának cipőtalpalás,
kissé több hús és több kenyér.
A vágyaik oly egyszerűk
nem drágakő, ezüst, arany,
de mind hiába, nem lehet,
mert hisz mindennek ára van.
Lassan szétoszlik többfelé
minden csoport, fáradt karok
lankadtan lógnak lefelé,
az ember szinte félhalott.
Ó, jól tudom, a sorsom egy
velük, hiszen ők is rabok,
őket a Gyár igázza le
s én a börtönben sorvadok.
Forrás: Válasz 4. évf. 3.
sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése