(Káplár Miklós emlékének)
Itt állunk mind a sír előtt, a földnek vagyunk egy darabja,
mi is egy mozgó föld vagyunk, ráépítve a pillanatra,
a pillanatnak vagyunk bábjai, a pillanat rejtett testünkbe
lámpát,
itt állunk mind a sír előtt, bámuljuk a pillanat változását.
A pillanat folyton tünő szénáját festette itt lenn a földön
kezed
s pocsolyává tett egy új pillanat, mégis üvegtengert lát
szellemed.
Te, akit altatott a Hortobágy, ittad a Délibáb telt fényeit,
az Apokalipszis új Hortobágyán láthatod János Jelenéseit!
Ó bárcsak volna bennünk annyi hit, amennyi a bélpoklos hite
volt,
aki általlépte Jézus határát és a föld poráig meghajolt!
Azt mondják, Krisztus meghalt. Nem igaz! Ő most is él, most
is hallik jaja,
csak süketek vagytok, holtsüketek! Minden darab föld új
Galilea!
Te, akit altatott a Hortobágy s ittad gyermekszemmel a
felleget,
tested puha felhője eloszolt s most csupa fény vagy már, csupa
gyerek!
Úgy járkáltál köztünk, mint egy torony, melynek lámpása
játéklámpa volt,
úgy járkáltál köztünk, mint egy oroszlán, melynek nyakán
báránycsengettyű volt.
Halott festő, képeid elperegnek, lágy szineit kiszívja majd
a Nap,
tájaidat újabb táj váltja fel, nevedre a felejtés bárdja
csap,
közelgnek a Csend óriásai s közelg a Történelem: vérözön,
dühöngeni fog a moloch-idő,tiporni fog ezen a kis kövön…
Szineid lámpáját viszed magaddal! Ó könyörögj érettünk, nagy
gyerek!
Szólj a föld négy sarkán a négy angyalnak, tartsák erős
kezekkel a szelet!
S szólj a hetedik angyalnak: pecsétjét ne törje még fel, a
föld még puha,
nincs annyi bűn még… S ne födje a Napnak fényét még szőrből
készült gyászruhát!
Forrás: Válasz 4. évf. 6. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése