Egy költői gondolkozású pap
megkérte egyszer egy költőbarátját,
hogy magyarázza meg neki, ha tudja,
a két kenyér és az öt hal csodáját:
hogy lakatott jól ötezernyi éhest,
olyan kevésből az Isten fia.
De úgy, hogy se a valószerüségben,
se a csodában ne essen hiba.
A költő, ki úgy fogta fel a példát,
mint egy találós, tanitó mesét,
gondolkozott és így felelt a papnak.
- Az ötezer között akadt elég
Jézus nyomában járó konkolyhintő,
hírnévirigy álpróféta, akit
örömmel töltött el az, hogy a népben,
mihelyt a has korog, megint a hit.
A legjobb idő a konkolyhintésre…
Járták is az éhező sereget,
gúnyos arccal, mondván, hogy adjon Ő
mindenkinek egy darab kenyeret,
amit megehet, ami csillapítja
az éhséget, múlót, ne örököt!
Változtassa kenyérré a követ,
kaláccsá a kalásztermő rögöt!
Ha békét hirdet, adjon kenyeret,
vagy adjon fegyvert és legyen vezér,
legyen király, hogyha Dávid fia,
kezében kard és kezében kenyér.
Nem kérünk az ő örök kenyeréből,
melyből, amint Ő mondja, ha eszünk,
soha többé, - minő badar beszéd! –
mi életünkben meg nem éhezünk!
Bizonyára a gazdagok béreltje,
a kevély papifejedelmeké,
a vámszedőké, - az sem lehetetlen,
hogy a hódító idegeneké,
akik félnek, hogy Izráel erőt gyüjt,
fegyvert fog és feltámad ellenük,
azért küldték, hogy hirdesse a békét,
Isten országát. Az ő emberük!
Nyilvánvaló, - Kapernaumban is
a százados milyen jól bánt vele!
Szemet szemért, fogat fogért. Nem ismer
a zsidók bosszúálló istene
ilyen prófétát, mint ez a varázsló,
kit meg kéne kövezni,
mielőtt
hajóra száll s Galileába fut,
mint szombatsértőt és törvényszegőt.
Izráel és a Törvény ellensége,
galileabeli ravasz kutya,
azt akarja, hogy az idegenek
tartománya legyen végkép Juda,
S Jeruzsálem, a szent város, a Templom,
az Úr lábának dicső zsámolya,
tünjön el a föld szinéről, mint hajdan,
Lót korában Sodoma s Gomora…
Igy lázitották titokban a népet.
Jézus tudta, ha nem
hallotta is,
s csak annál jobban megesett a szíve
a szegény népen, akit arra visz
mindenki, aki pórázt fűz ajkába,
amerre éppen jól esik neki.
Tudta azt is, hogy van még a felének
útravalója, de rejtegeti.
Hogy ne lássák a kenyeretlenek,
ne kérjenek tőlük s ne lopjanak,
félre állnak, titokban eszegetnek
egy-egy falás kenyeret és halat,
egy szem fügét, szőlőt, odajbogyót.
Gondolta, hogy reájuk nem pirít,
de példát ad azonnal. És azonnal
meg is kérdezte tanítványait.
- Hány kenyerünk van? S feleltek azok:
- Két kenyerünk Uram és öt halunk. –
Csak nem akarod széjjelosztani?
Tizenhárman vagyunk és koplalunk!...
- Adjátok ide a két kenyeret
s az öt halat! parancsolta az Úr.
A tanítványok álltak és haboztak,
fejükcsóválva, búsan, szótlanul.
- Nem halljátok-e, ti kishitüek?
Féltitek tán azt a két kenyeret
és öt halat? Tépjétek széjjel és
osszatok szét a nép
közt engemet,
ahogy széttéptek majd és osztatok
minden népnek! Öljetek meg azonnal,
hogysem mindéltig igy kinozzatok!...
Megértették azonnal az Urat
a tanítványok: hogy példát akar
a népnek adni s a két kenyeret
és öt halat előhozták hamar.
És megáldotta és megtörte Jézus
a két kenyeret és az öt halat
és hivta az éhező sokaságot,
az ötezret, a szabad ég alatt.
Megértették azonnal az Urat
a tanítványok: kezdték fosztani
apróra a két apró kenyeret
és öt halat és kezdték osztani.
Megértette és követte azonnal
a tanitást: a jó példát a nép
s elővette ez is, az is, mindenki,
köntös alá dugott eledelét.
Kenyerét, halát kezdte osztani,
azzal, kinek nem volt mit ennie,
kinek nem volt kenyere, sem hala,
sem fügéje, szőlője, semmije.
Leültek és jószívvel lakomáztak,
jóllaktak és a maradékokat
elhullajtották, dicsérték az Istent,
jól érezték és jóknak magukat, -
egy nagy családnak, melynek feje Jézus,
ép keze-lába, erős törzse ők.
S elsompolyogtak némán és bosszúsan,
megszégyenülten a konkolyvetők.
Elügettek, mint oroszlán körmétől
karmolt hiénák, várva sorukat,
villogtatva koncleső szemüket,
csikorgatva csontrágó fogukat.
Jézus pedig, látván,
hogy pazarolnak,
szokás szerint a vidám emberek,
megparancsolta a tanítványoknak,
hogy a földről mindent felszedjenek.
Járjanak szét a sokaság között és
gyüjtsék meg, ami ételhulladék,
hadd tanuljon meg takarékoskodni
Isten áldásával a földi nép.
Tele is szedtek ők a huladékkal,
tizenketten tizenkét kosarat,
tetézve mind, vegyest olajbogyót,
szőlőt, fügét, kenyeret és halat.
Bevettek éppen tizenkétszerannyit,
és ebből is tanult a sokaság. –
A két kenyér és öt hal csodájából
ez a valóság, ez a tanúság.
Ez a példa találó megfejtése…
- Ép így fejtette meg, - felelt a pap, -
előtted egy gyermek az iskolában,
mikor kérdeztem tőlük a minap:
meg tudná-e valaki mondani:
hogy vendégelte meg az ötezert
két kenyérrel és öt hallal az Úr.
Az a fiúcska éppen így felelt.
Felragyogott a költő arca. Fényes
bizonyság volt az a gyermek neki.
Mert az Isten magát a legkisebbnek
és legnagyobbnak jelenti ki,
akit épúgy nem értenek, mint Jézust,
előbb egy gyermek, mint egy nagykorú,
és tizenkettő a tudatlan népből,
mint akit halmoz arany koszorú-
Forrás: Válasz 4. évf. 2. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése