I. Elégia
Hogy vagytok, kedves volt lakásaink
viharvert, pusztuló kisvárosokban?
A boltives szobákban más lakik,
bizony, idegen ember lakik ottan.
Hogy ellenségem, arról nem tehet
s én se tehetek róla, de utálom:
a falról lekaparta nevemet,
mint ellenfélét szokás a plakáton.
S tudom, a kertben kedvenc fáimat
kivágta s felhasítva tüzre rakta;
az ablakpárkányon rajzaimat
hitvány fia össze-vissza faragta
s minden zugot megtölt az ő szaga,
melytől félek, mint tömjéntől az ördög
s a távolságon és az éjszaka
ködein át felé ekép üvöltök:
Te ujlakó, ellenség, idegen,
mit bánom én, csinálj akármit ottan!
de tudd meg, házadhoz egy névtelen
törvény szerint nekem örök jogom van.
Hisz én aludtam benne hamarább
mint nyugtalan, izgága-álmú gyermek,
hozzám hasonlítottak a szobák
s minden bokra, fája a régi kertnek;
enyém volt minden téli denevér
a vén pincében, hol rothadt az ászok
s a padlás, hol néha, éjfél felé
valami lélek mászkált, matarászott
s jöhetne rontás, irtás, pusztítás,
hogy belőlük kő-kövön nem maradna;
a sok üresen hagyott régi ház –
mint a bogár borostyánkő-darabban –
bennem fog lakni, míg élek tovább
s ha egy-egy szó uccánk nevét ekhózza,
búgó emlékük lelkemnek tavát
duzzasztja, mint a jerikói rózsa
a tál vizét, hová kimult, aszott
testét finom női kezek betették, -
hogy feltámadjon, mint a tetszhalott,
vagy mint bizonytalan félálom-emlék.
II. Ballada
Boldog, aki egyetlen régi házban
élheti le az egész életet,
örülve, sírva, melegedve, fázva:
amelyben e világra született!
Ó, hogy nekem így élnem nem lehet,
a sors irgalmatlan sebes forgása
egyik házból mind másba-másba vet.
*
Enyed város végén, ahol születtem,
most éjféli holdfényben áll a ház,
a hegyrefutó, görbe-fájú kertben
a sírdombon négy fenyő citeráz;
hideg szél fú, nem jár a Mikulás
a nyúlfogó havon angyal se lebben;
a gyatra falról hull a kulimász.
Kolozsvárott a Farkas-ucca alszik,
a templom arca, mint egy őszöreg:
volt ablakunk alatt zúzmara porzik
a fák falába sovány kuvasz üget,
templom falába vésett nevüket
keresgélő diákok jajja hallszik;
üres az égbolt, fekete üreg.
A Hójában kis házunk váza roppan
- álmodnak most a belbújt nyarak,
úgy ülnek ott, mint a múzeumokban
üvegszemű, tarkálló madarak;
halászbotomban szú harap, harap,
fürdőruhám szegen lóg a sarokban,
- nem látja meg többé szegényt a nap.
Nemcsak álmomban, napvilágban, ébren,
mind arra járok én, hol itt, hol ott,
csak itt nem vagyok, hol életem élem,
lelkem mindig ott, ott lent kóborog
s búm súlya alatt a padló ropog,
az új lakók felülnek a sötétben
s reszketve szólnak: itt jár egy halott.
*
Párkás idő, vén zsémbes házigazda,
a bújdosásból sohasem elég?
az életemnek így vajjon mi haszna?
csak álmok, álmok s elfutó zenék.
- Mintha hóból kastélyt építenék,
amely itt sem volt, ott sem volt tavaszra
- élek-e még, vagy meghaltam-e rég -?
Forrás: Válasz 4. évf. 3. sz. 1937.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése