Kisfaludy Atala: A nagymama kukulája

Aus der Jugendzeit, aus der Jugendzeit,

Klingt ein Lied mir immerdar;

O wie liegt so weit, o wie liegt so weit

Was mein einst war!

O du Heimatflur, o du Heimatflur,

Lass zu deinem heiligen Raum

Mich noch einmal nur, mich noch einmal nur,

Entfliehn im Tram!

Rückert.

Ne nevessetek! csak várjátok ki a végét, majd meglátjuk, melyikünk nevet utójára! Gondoljatok vissza, rég elmúlt időkre, a szülői házra, a régi szobákra, bútorokra, cselédekre, állatokra, nem jut-e eszetekbe valamely sajátságos szó, egy furcsa elnevezés,mely más előtt idegenszerű, érthetetlen, talán nevetséges, míg tinéktek olyan édes ismerős, mint egy gyermekkori imádság, mint egy kedves, régen hallott dallam mely szemetekbe könnyet, ajkatokra mosolyt csal, szíveteket édes melegséggel járja át, s melyre eszetekbe jut a dada meséje, anyátok csókja s mindaz a sok napsugár, erdőillat, rigóhang, játszótárs, képes könyv, mézes kalács és karácsony fény, mit egy szóval gyermekkornak nevezünk.

Ugye nincs köztetek olyan szegény, aki szíve mélyén egy ilyen bűbájos szóra ne találna?!

Ilyen szó nekem a „kukula” Egyszerre tanultam a „mama”, „papa”, „dada” szókkal s e négy szót egyenlő gondtalan, öntudatlan szeretettel mondtam ki, jelentőségükről csak annyit tudva, hogy a „mama” az, aki minden reggel csókkal ébreszt és minden este csókkal altat el, „papa” az, ki Olaszországból eleven kis lovat, tarka selyemkendőt s déli gyümölcsöt hoz; a „dada” az, aki egész nap dalol és mesél; a „kukula” pedig az, ami a nagymama fején tornyoskodik, s habár néha, mikor igen jókedvű, feljebb tolja, néha lejjebb húzza s ha nagyon haragos, végképp le is dobja, mégis a fejéhez tartozik; nem haj, de nem is ruhadarab, hanem élő, kiegészítő rész, és én később sem tudtam elhinni, sőt tulajdonképpen még most sem hiszem igazán, hogy nem volt az egyéb, mint egy latin cuculus után elnevezett, kívül-belől nehéz fekete atlaszból készült rengeteg főkötő, melyet a nagymama éjjel-nappal viselt, mint egyedüli óvszert határtalanul kínos főfájás ellen, mely persze időnkint a kukula dacára is megjelent s az egyedüli testi baj volt melyben ő megáldott hosszú életén át valaha szenvedett.

Láttam ugyan, hogy éjjelre, nappalra, hétköznapra, ünnepre és látogatóra különféle kukulák vannak a fején, de én azt hittem, hogy ez úgy történik, miként anyám s a sok néni is mind különböző módon rendezik hajukat minden alkalomra.

És ti ezt értenétek ha láttátok volna e csodaszerű, eleven, életmeleg kukulát! Nincs szem, mely kifejezőbb, nincs ajk, mely beszédesb, nincs arcjáték, mely oly sokat mondó volna! Láttátok volna csak, miként mosolygott, haragudott, helyeselt, kárhoztatott, kétkedett, határozott, biztatott, sújtott, örült és búsult!

Enyelgő bólintása,mint a napfény, bevilágította az egész helységet; felderült arra a legmogorvább arc, a legsötétebb búbánat, fenyegetése rettegésbe ejtette az egész falut, az egész családot, rokonságot, ismeretséget, kivéve a „brazíliai koronát” és a „ragyogó brilliantot”, ahogy a nagymama két gyémántos kis unokáját nevezni szokta. Oh, szép idő, oh, áldott nagymama!

Ha éjjel valamely nehéz álomból felrezzenve, álmos szemmel felpillantottam, mit láttam ágyam fölé hajolva? a nagymama kukuláját, s mintegy igézetre eltűnt az éjnek minden réme s oly édes biztonsággal szenderegtem tovább, mintha esti imádságom minden őrangyalát láttam volna őrködni felettem. Ha betegségemben láztól gyötörve felriadtam, a nagymama kukulája aggodalmasan és mégis biztatólag integetett felém, s lázas, zavart gondolataimban enyhítőn összeolvadt jéghideg borogatással, üdítő mandolatejjel, kedves ízű hűsítő meggy-kompóttal s vidám enyelgő suttogással, melynek egyes szavait nem értettem, de értelmét szívem boldog megnyugvással érezte át, s akkor enyhe lett körülöttem a lég, üterem nyugodt, lélegzetem csendes s megszűnt minden láz, babona és gonosz szemverés.

Midőn hajnalhasadtakor az első álomszerű madárcsicsergés, vagy a nap közeledtének sejtelme felébresztett, árnyként láttam ellebbenni a nagymama kukuláját, s akkor tudtam, hogy ágyam mellett a kis széken van most valami számomra: fedeles kosárkámban gyönyörű gyümölcs, vagy kicsi nyúlé, hófehér cica, vagy galamb, talán most kikelt pelyhes rucácska, vagy harmatos virágbokréta, s ha egyéb nem, hát egy pici, meleg, jóillatú barna-pirosra sült „pompos”.

Mikor beszélni tanultam, elég volt a nagymama kukulájának csak egy kicsi csúcsát megpillantanom, hogy kezeimet összecsapkodva, örömtelten kiáltozzam: „kávé, kávé!” – s mikor köztem s a gyermekkor közt már sok-sok letűnt év, bemohosodott sírhalom, elsírt könny, átszenvedt gyötrelem, küzdés és lemondás árnya borongott, mikor már tudtam, hogy a mindenhatónak vélt kukula nem tudta minden bajtól, bútól megóvni a bálványozott kis unokákat s magát a szeretett drága főt sem, melyet védőn tartott, látása akkor sem vesztette el rám nézve bűvös hatását, mindig újra visszahelyezett a dajkamesék világába, anyám ölébe s az egész elveszett paradicsomba; felidézte gyermekkorom minden pünkösdi rózsáját, húsvéti kalácsát, karácsonyfáját, leánykorom gyöngyvirágos, ibolya illatos, rózsakoszorús, csalogánydalos, harmattól fénylő tavaszát, s minden testi-lelki bajban, szenvedésben, veszélyben a segély, vigasz gyógyulás és megszabadulás érzetét ébreszté szívemben. S így hatott az egész falu, az egész vidék népére; selymének fényes feketeségét, felmagasló csúcsát már messziről észrevették az utcán, a rendes délutáni körút alkalmával, s mindenki tudta, hogy most az az áldott kukulás fő betekint minden házhoz, ahol bölcső reng, ahol koporsó gyászoskodik, ahol szív fáj, ahol beteg szenved, ahol házastársak perlekednek, ahol kegyetlen szülő vagy hálátlan gyermek zavarja a házi tűzhely csendes boldogságát; betekint mindenhová, hozva a részvét mosolyát és a részvét könnyét, hozva tanácsot, bátorítást, biztatást, békítést; de fenyítést is megrögzött makacsság esetében s azt mondják, hogy néha némely házból igen gyanús csattanást is lehetett hallani; sőt rossz nyelvek azt is suttogták, hogy egyszer még Trimmel Hanesz, a sváb helység deli bírájának házából is ilyesmi hallatszott a következő szavak kíséretében: „Wart’ du Kujon, majd megtanítalak én a tízparancsolatra”, - pedig éppen akkor nem volt más otthon, mint maga a bíró s kilencven éves öregapja, ki még nagyanyámat, mint kis gyermeket karjain hordozta s kinek minden reggel saját híres kávéjából s még híresebb kenyeréből küldött, melyet mint mondani szokta, „saját úri kezeivel” sütött s kinek unokáit s dédunokáit is a nagymama tartotta keresztvízre, a most már öles nagyságú tekintélyes bírót is. A fennemlített esetet azonban máig is némi homály fedi, mert ha szó volt róla, a nagymama csak hamiskásan mosolygott a még hamisabban sunnyogó kukula alatt; de annyi bizonyos, hogy e perctől fogva a jószívű, de kissé házsártos bíró gazda nem feledte el többé a tízparancsolatot, s agg nagyapját egy tiszteletlen szóval sem illette soha.

Szalóczy Bertalan (1842-1895): A perjési Laposról

Kisfalutól Perjésig gyönyörű erdei út vezet a Bikken keresztül.

Ifjú koromban, ha dolgom nem volt is Perjésen, számtalanszor megtettem ezt az utat még gyalog is, csak azért, hogy gyönyörködhessem a vidék szépségeiben; csak azért, hogy szívhassam azt az üde, hűvös életadó levegőt, melyet e táj kilehel.

Abban az időben azonban még nagyon megnehezíté az itt való járást az a körülmény, hogy az itt átvezető utat emberemlékezet óta sohasem csinálták vagy igazították. Az erre lefutó hegyi patakok lefolyásait nem szabályozván, annak vize mind ide szivárgott s lett belőle olyan feneketlen sár, melyen gyalog is csak nagy kerülgetések által lehetett keresztül haladni.

De egyszerre egy kemény, hirtelen szavú úriembert tettek alispánnak a megyén. Nem telt bele két hét, már jött a kemény parancsolat, hogy a tettes vármegye határozata következtében ezt az utat is ennyi meg ennyi idő alatt az illető községek jó karba hozzák.

Az illető községek pedig valának: Kisfalu és Perjés.

Minthogy a hirtelen szavú alispán hirtelen kezű is volt, a dologgal nem lehetett tréfálni. Azért Kisfalu és Perjés érdemes elöljárói számtalan gyűlés és végzés után végre elhatározták az út megcsinálását olyképpen, hogy mindenik község az út javítását a maga határában kezdvén el, az árkolással és kavicsolással haladni fog a másik község felé. Amikor aztán összeérnek és a munkát bevégzik, lészen nagy áldomás.

Meg is lett az így szóval, de bizony cselekedettel nem. Mert mikor a kisfalusiak odaértek a munkával majdnem az útvonal közepére, letették a kapát és azt mondták: tovább nem megyünk, mert ez itt már perjési határ, csinálják tovább a perjésiek. A perjésiek szintén azt felelték, hogy de bizony kisfalusi határ, csinálják a kisfalusiak, úgyis ők járnak rajta legtöbbet.

Aztán nem csinálta egyik sem. És úgy maradt minden. Míg két oldalról az új pompás kavicsos töltés haladt, addig e pompás, kavicsos töltés közepe táján ott díszlett vagy húsz ölnyi szélességben a régi sártenger, az úgynevezett perjési Lapos. Az új töltés által még jobban megszorított vizek mind ide szolgálta s lett ez a hely zöldes, nyálkás vizű feneketlen mocsár, kígyók és békák boldog tanyája, utasok veszedelme.

Persze, a haragos szívű alispán erről nem tudott semmit. Az elöljárók pontosan beadták a jelentést, hogy az illető községek a kiszabott munkát ledolgozták s jól vagyon minden. Ezen a vidéken úr nem jár, szolgabíró erre nem vetődik. Ki érdeklődött volna a perjési Lajos iránt? A parasztok másfelé csaptak magoknak utat s az egy cserépi főerdész, kinek ez lett volna valódi útja, öreg, törődött ember volt már, ki soha ki nem ment a házából s ha valami famíliája Miskolcra ment is, az is az erdőkön, hegyi utakon vágott keresztül. Nem volt tehát, aki panaszt emelt volna a felsőségnél és a perjési Lajos maradt úgy, ahogy volt, sok és számos esztendőkön keresztül.

Hanem egyszer a cserépi vén erdész meghalt. Jött helyébe egy csinos fiatal ember, aki szerette a mulatságot, társaságot, dínomdánomot -, akinek sohasem szakadt ki házából a muzsikaszó.

Scossa Dezső: Az angyal

- Menj aludni kedvesem, majd én itt maradok.

Gyengéd férfihang mondá e szavakat, mialatt a bölcső mellett ülő fiatal asszonykára hajolt és homlokát ajkával érinté. Csak tagadó fejrázást kapott feleletül.

- Menj kicsikém, hiszen már éjfél elmúlt – kérte ismételve. – Tönkre akarod magadat tenni Mariskám?

Az éjjeli lámpa homályos világa éppen az órára esett – valóban, éjfél már elmúlt.

- Nem, nem, engedd, hogy itt maradjak Aladár. Duduska nagyon beteg! – mondá a fiatal anya s az álmatlanságtól beesett szemeit kérőleg emelte férjére.

Aladár szótlanul kezdett járkálni a szobában, majd megállt, hogy feleségét ismét hiába kérje. Lépteinek zaját elvette a puha szőnyeg s a síri csendet csak az óra ketyegése meg a Duduska nyögése szakította meg olykor-olykor. Szegényke megint nagyon nyugtalanul töltötte az éjet. Már a harmadikat tölti így, már három napja virraszt mellette a fiatal apa és a még fiatalabb anya, de ez az éjjel talán a legrosszabb volt. Hiába adták be neki az orvos által rendelt gyógyszert, hiába altatták nótával, hiába oldották meg pólyáját, hogy szabadon mozoghasson, hiába vették foganatba a nagymama óvintézkedéseit, hiába volt minden – a kis Dudus egész éjjel sírt, jajgatott, hánykolódott. Istenem, mennyi bajt, mennyi kínt okozott már most is, mikor még örömet nem is tudott szerezni.

- Oh, csak tudnám mi baja – sóhajtott fel a fiatal anya, hallgatva, figyelve a kis gyermek mozdulataira. Mikor Duduska fájdalmában feljajdult, ráborulva kérdezgette: - Hol fáj? Mid fáj? Angyalom, egyetlen kis fiam, mondd meg a mamának, mondd meg!

Sebők Zsigmond (1861-1916): A második Világos

Köszöntelek nyájas szülőföldem... sárga falú, ódon iskola, hol annyiszor marasztaltak papírgaluskára, öreg bástya a kis Duna partján, mely engedelmesen tűrted, hogy rajtad értékesítsük a festőművészet első inspirációit (vajon megvan-e még az én félszemű Schlick tábornokom, a csúfondáros verssel alatta?) korhadt, egyszerű híd, melyen az öreg Béla bácsi a nemesektől sohasem szedett vámot, mert szerinte „aki úr, az úr akár a földön, akár a mennyben, akár a hidakon”, mosolygó kedves határ, hol tündérek lábnyomaitól sötétlik a föld, sötét berkek kerek tavakkal (vajon fürdik-e még bennük az aranykacsa, amelyik valaha királylány volt?), hegyek keblére szelíden ráboruló erdők, melyek mélyében a Fári kútja sír, s a Sötétkapu regés harangjai bongnak az álmodó völgybe, a remegő erdőbe, s a patakok csörgésébe.

Üdvözöllek szülőföld, melynek képét feledő szívembe lopta ismét az elmondandó történet, miből kiviláglik, miért nem sikerült a magyar szabadságharc másodszor, t. i. amelyik az egykori zsandárvilág végén volt kitörőben.

A világ mit sem tud erről a revolúcióról. Az égen nem jártak titkos jelek, melyek figyelmeztették volna rá az embereket; a füvet nem este meg véres harmat, amiből sejteni lehetett volna a háborús időket; sőt a zab ára sem emelkedett a börzén. Pedig nem tréfadolog volt az: egy egész forradalmi hadsereg állott cakum-pakk készen a háborúra. És íme, a hírnév mégse mosolygott a lelkes seregre, sőt észre se vette hőseit.

A ribilliót Kossár János úr szervezte a mi városkánkban.

Ki volt, mi volt Kossár János úr? bajos lenne hirtelenében elmondani. Határozottan titokzatos ember volt és nagy hazafi. A forradalomban valami mezítlábos gerillacsapatot vezérelt és négy esztendőt húzott ki Aradon vagy hol. Azután hazajött és itt egyre konspirált az osztrák hatalom ellen. Minden évben befogták egyszer-kétszer lázítás miatt; az emberek már szinte hozzászoktak azon látványhoz, hogy az utcán négy zsandár időről-időre föltűzött szuronyok közt végigkísér egy villogó szemű, fekete képű kis embert,akinek sörte bajusza kegyetlenül ki volt faggyúzva és a csizmáján négy sarkantyúk csörögtek. Úgy, amint illik egy magyar összeesküvőhöz.

Arról is nevezete volt Kossár János úr, hogy nem Görgeyt tartotta a haza elárulójának, hanem igenis isten és ember előtt Herke Ádámot vádolta a szörnyű bűnnel.

A derék Herke Ádám alvezére volt annak a mezítlábos hadnak, melyet János úr vezetett. A kassai csata reggelén Herke Ádám kémszemlére küldetett ki a közeli faluba és itt kezdődik az árulás. Herke Ádám párperc múlva rémülten jött vissza a kémszemléről és csakhamar suttogva kelt szájról-szájra a rémhír: