Kisfaludy Atala: A nagymama kukulája

Aus der Jugendzeit, aus der Jugendzeit,

Klingt ein Lied mir immerdar;

O wie liegt so weit, o wie liegt so weit

Was mein einst war!

O du Heimatflur, o du Heimatflur,

Lass zu deinem heiligen Raum

Mich noch einmal nur, mich noch einmal nur,

Entfliehn im Tram!

Rückert.

Ne nevessetek! csak várjátok ki a végét, majd meglátjuk, melyikünk nevet utójára! Gondoljatok vissza, rég elmúlt időkre, a szülői házra, a régi szobákra, bútorokra, cselédekre, állatokra, nem jut-e eszetekbe valamely sajátságos szó, egy furcsa elnevezés,mely más előtt idegenszerű, érthetetlen, talán nevetséges, míg tinéktek olyan édes ismerős, mint egy gyermekkori imádság, mint egy kedves, régen hallott dallam mely szemetekbe könnyet, ajkatokra mosolyt csal, szíveteket édes melegséggel járja át, s melyre eszetekbe jut a dada meséje, anyátok csókja s mindaz a sok napsugár, erdőillat, rigóhang, játszótárs, képes könyv, mézes kalács és karácsony fény, mit egy szóval gyermekkornak nevezünk.

Ugye nincs köztetek olyan szegény, aki szíve mélyén egy ilyen bűbájos szóra ne találna?!

Ilyen szó nekem a „kukula” Egyszerre tanultam a „mama”, „papa”, „dada” szókkal s e négy szót egyenlő gondtalan, öntudatlan szeretettel mondtam ki, jelentőségükről csak annyit tudva, hogy a „mama” az, aki minden reggel csókkal ébreszt és minden este csókkal altat el, „papa” az, ki Olaszországból eleven kis lovat, tarka selyemkendőt s déli gyümölcsöt hoz; a „dada” az, aki egész nap dalol és mesél; a „kukula” pedig az, ami a nagymama fején tornyoskodik, s habár néha, mikor igen jókedvű, feljebb tolja, néha lejjebb húzza s ha nagyon haragos, végképp le is dobja, mégis a fejéhez tartozik; nem haj, de nem is ruhadarab, hanem élő, kiegészítő rész, és én később sem tudtam elhinni, sőt tulajdonképpen még most sem hiszem igazán, hogy nem volt az egyéb, mint egy latin cuculus után elnevezett, kívül-belől nehéz fekete atlaszból készült rengeteg főkötő, melyet a nagymama éjjel-nappal viselt, mint egyedüli óvszert határtalanul kínos főfájás ellen, mely persze időnkint a kukula dacára is megjelent s az egyedüli testi baj volt melyben ő megáldott hosszú életén át valaha szenvedett.

Láttam ugyan, hogy éjjelre, nappalra, hétköznapra, ünnepre és látogatóra különféle kukulák vannak a fején, de én azt hittem, hogy ez úgy történik, miként anyám s a sok néni is mind különböző módon rendezik hajukat minden alkalomra.

És ti ezt értenétek ha láttátok volna e csodaszerű, eleven, életmeleg kukulát! Nincs szem, mely kifejezőbb, nincs ajk, mely beszédesb, nincs arcjáték, mely oly sokat mondó volna! Láttátok volna csak, miként mosolygott, haragudott, helyeselt, kárhoztatott, kétkedett, határozott, biztatott, sújtott, örült és búsult!

Enyelgő bólintása,mint a napfény, bevilágította az egész helységet; felderült arra a legmogorvább arc, a legsötétebb búbánat, fenyegetése rettegésbe ejtette az egész falut, az egész családot, rokonságot, ismeretséget, kivéve a „brazíliai koronát” és a „ragyogó brilliantot”, ahogy a nagymama két gyémántos kis unokáját nevezni szokta. Oh, szép idő, oh, áldott nagymama!

Ha éjjel valamely nehéz álomból felrezzenve, álmos szemmel felpillantottam, mit láttam ágyam fölé hajolva? a nagymama kukuláját, s mintegy igézetre eltűnt az éjnek minden réme s oly édes biztonsággal szenderegtem tovább, mintha esti imádságom minden őrangyalát láttam volna őrködni felettem. Ha betegségemben láztól gyötörve felriadtam, a nagymama kukulája aggodalmasan és mégis biztatólag integetett felém, s lázas, zavart gondolataimban enyhítőn összeolvadt jéghideg borogatással, üdítő mandolatejjel, kedves ízű hűsítő meggy-kompóttal s vidám enyelgő suttogással, melynek egyes szavait nem értettem, de értelmét szívem boldog megnyugvással érezte át, s akkor enyhe lett körülöttem a lég, üterem nyugodt, lélegzetem csendes s megszűnt minden láz, babona és gonosz szemverés.

Midőn hajnalhasadtakor az első álomszerű madárcsicsergés, vagy a nap közeledtének sejtelme felébresztett, árnyként láttam ellebbenni a nagymama kukuláját, s akkor tudtam, hogy ágyam mellett a kis széken van most valami számomra: fedeles kosárkámban gyönyörű gyümölcs, vagy kicsi nyúlé, hófehér cica, vagy galamb, talán most kikelt pelyhes rucácska, vagy harmatos virágbokréta, s ha egyéb nem, hát egy pici, meleg, jóillatú barna-pirosra sült „pompos”.

Mikor beszélni tanultam, elég volt a nagymama kukulájának csak egy kicsi csúcsát megpillantanom, hogy kezeimet összecsapkodva, örömtelten kiáltozzam: „kávé, kávé!” – s mikor köztem s a gyermekkor közt már sok-sok letűnt év, bemohosodott sírhalom, elsírt könny, átszenvedt gyötrelem, küzdés és lemondás árnya borongott, mikor már tudtam, hogy a mindenhatónak vélt kukula nem tudta minden bajtól, bútól megóvni a bálványozott kis unokákat s magát a szeretett drága főt sem, melyet védőn tartott, látása akkor sem vesztette el rám nézve bűvös hatását, mindig újra visszahelyezett a dajkamesék világába, anyám ölébe s az egész elveszett paradicsomba; felidézte gyermekkorom minden pünkösdi rózsáját, húsvéti kalácsát, karácsonyfáját, leánykorom gyöngyvirágos, ibolya illatos, rózsakoszorús, csalogánydalos, harmattól fénylő tavaszát, s minden testi-lelki bajban, szenvedésben, veszélyben a segély, vigasz gyógyulás és megszabadulás érzetét ébreszté szívemben. S így hatott az egész falu, az egész vidék népére; selymének fényes feketeségét, felmagasló csúcsát már messziről észrevették az utcán, a rendes délutáni körút alkalmával, s mindenki tudta, hogy most az az áldott kukulás fő betekint minden házhoz, ahol bölcső reng, ahol koporsó gyászoskodik, ahol szív fáj, ahol beteg szenved, ahol házastársak perlekednek, ahol kegyetlen szülő vagy hálátlan gyermek zavarja a házi tűzhely csendes boldogságát; betekint mindenhová, hozva a részvét mosolyát és a részvét könnyét, hozva tanácsot, bátorítást, biztatást, békítést; de fenyítést is megrögzött makacsság esetében s azt mondják, hogy néha némely házból igen gyanús csattanást is lehetett hallani; sőt rossz nyelvek azt is suttogták, hogy egyszer még Trimmel Hanesz, a sváb helység deli bírájának házából is ilyesmi hallatszott a következő szavak kíséretében: „Wart’ du Kujon, majd megtanítalak én a tízparancsolatra”, - pedig éppen akkor nem volt más otthon, mint maga a bíró s kilencven éves öregapja, ki még nagyanyámat, mint kis gyermeket karjain hordozta s kinek minden reggel saját híres kávéjából s még híresebb kenyeréből küldött, melyet mint mondani szokta, „saját úri kezeivel” sütött s kinek unokáit s dédunokáit is a nagymama tartotta keresztvízre, a most már öles nagyságú tekintélyes bírót is. A fennemlített esetet azonban máig is némi homály fedi, mert ha szó volt róla, a nagymama csak hamiskásan mosolygott a még hamisabban sunnyogó kukula alatt; de annyi bizonyos, hogy e perctől fogva a jószívű, de kissé házsártos bíró gazda nem feledte el többé a tízparancsolatot, s agg nagyapját egy tiszteletlen szóval sem illette soha.

Éjjelenkint nem az éjjeli őrökben bízott a falu népe, nem azoktól tartott, aki rossz járatban volt; megnyugvással s rettegéssel tudta mindegyik, hogy minden éjjel néhányszor hol egyik, hol másik ablaknál megjelen az őrködő kukula, figyelve, észlelve és kémlelőzve. Sokszor láttam álmosságom fátyolán át, miként bólintgat s hajlong jobbra-balra a hold világította ablakoknál, s alóla halkan dünnyögött szavak hatottak hozzám:

- Hm, hm, mit érezhet a Bucholzék vén bundása, hogy olyan szokatlanul ugat! Ugyan miért ég Lohr Ádáméknál a mécs, talán rosszabbul van az a szegény öreg Grét! Nini, ott Reichert Fülöp megy a vén Almannéval, tudtam, hogy már nem viszi sokáig az Annamarie, pedig az egész asszony még csak gyertyaszentelőre lesz tizenhat esztendős.

Erre aztán hirtelen eltűnt a kukula, s pár percre rá megcsendült az udvaron az a hatalmas ezüst csengésű hang, mely még a falu végén lakó kismalomi molnárt is megriasztotta, ha udvarunkból egész erővel rákiáltott: „kis-malomi molnár! tüstént küldd el a búzalisztemet!”

Megcsendült tehát, de most csak mérsékelten az ismert kedves hang: „Sztrázsák! menjen egyik, kerülje meg a vén Bucholz háza táját, aztán nézzen be Lohrékhoz, nincs-e baj? Reichert Fülöpnél szóljon be a konyhába, de csendesen ám, hogy üzenjék meg tüstént, ha ott valami előadja magát, vagy szerencsésen vége lesz mindennek, majd akkorra készen tartom a levest és herbatét.”

De néha a kukula alól a szelíd éjjeli magánbeszéd helyett oly harsány fenyegető „megállj” hangzott,mint a végítélet trombitája. „Megállj te kis Pap Jóska! megállj, te haramia! fordítsd meg csak tüstént a szekered rúdját; ismerem én azt a bükkfát, az én erdőmből loptad te azt. Jól van, fiam, most hát viszed és lerakod annak az élhetetlen Wilhelm szabónak az udvarán, holnap aztán fel is vágod neki, mind egy szálig; tegnap betegedett le a felesége, azt az istenadta kis Blümeléjét meg hát ha hete, hogy a hideg leli. Pusztulj! úgyis sok van már a rovásodon.”

Egy alázatos „igenis, nagyságos asszonyom” – és a kocsi szégyenkedve eldöcögött, de még utolérték e vigasztaló szavak: „no, ha olyan nagyon fázol,t e semmirekellő, hát holnapután vihetsz magadnak a csicsali erdőről egy kocsi ágat”.

Wilhelm szabónak is hangzott egyszer a kukula alól egy ilyen szózat. Ő ugyanis nagyanyám egyik kisebb házában „bérben” lakott, azaz évenkint bizonyos számú babaruhát varrt házbér fejében; azonban egyszer már úgy eladósodott a gyámoltalan ember, hogy családjával együtt nagy titokban szökni készült. De létezett-e a faluban titok a nagymama előtt?

Egy hideg téli éjszakán, a kukula éjjeli őrjárata alkalmával, Wilhelm szabó szobájában nagy világosság volt.

A nagymama sem vette tréfára a dolgot, felrántotta az ablakot - mert ő meghűlést nem ismert, ha kukulája a fejében volt -, s a csendes szenderben nyugvó falun átcsengett tiszta erőteljes hangja:

- Te, Wilhelm szabó! ha most akartok szökni, hát várjatok csak egy kissé, van a kályha vállán forró kávém, majd átküldöm a feleségednek, meg annak a nyomorult Blümelének.

Így láttam én és az egész falu télen-nyáron, éjjel-nappal, jóban-rosszban hosszú évek során át az áldásos kukulát. Vígan emelkedett ki a lakodalmas nép ujjongó tarka csoportjából; bánkódva hajolt a nyitott sír fölé a temetőben. Buzdítón, parancsolólag magasodott fel tűzvész idején a jajveszéklő tömeg közül, s minden veszélyben, csapásban, szerencsétlenségben rajta függött várva, remélve, bízva minden szem és minden szív.

Egy őszi vasárnap alkonyán, éppen a nagykertben lilést futottunk, midőn egyszerre csak megpillantom a nagymama kukuláját, amint rendkívüli gyorsasággal a kapun kisurran. Persze rögtön rohantam le a kertből, kiabálva, hogy hová megy nélkülem a nagymama?

- Az öreg Böröndi leesett a „Csillagó”-ban a nagy almafáról, azt mondják haldoklik s nagymamát kívánja látni.

Én szó nélkül utána szaladtam ,de ő nem vett észre; oly sietve ment, hogy fürge gyermeklábammal alig bírtam utolérni, így aztán hamar elértük a Csillagót, egy gyönyörű fekvésű kis szőlőhegyet, mindjárt a falu végén, ahol a világ legédesb szőlője, legzamatosb gyümölcse terem, ahol a legtöbb dalos madár fészkel, a legszíndúsabb vadvirág, a legbujább, legüdébb fű nő, hol a legbársonyosb pázsiton a legvidámabb tücsök sereg ugrál, s este a legfényesebb szentjánosbogárkák egész kis világa tündököl.

Óh, kedves Csillagó! legyen megáldva minden egy fűszálad, bokraidnak minden sarjadozó gallyacskája; kegyetlen kéz, ragadozó állat ne zavarja soha madárfészkeidnek békés boldogságát, a legüdítőbb harmat szálljon vadvirágaidra, szélvész, záporeső kímélje meg fáid lombjait, s a vándor, ki árnyaidban enyhet keresve elszenderül, álmodjék szép fényes álmot két ujjongó, repkedő boldog gyermekleányról s egy áldott anyáról, álmodja meg a mi gyermekkorunk tündér-regéjét s a nagymama kukulájának legendáját.

Most azonban némán, borzongva, szorongó szívvel lépdeltem a nagymama után, mert tudtam, hogy az öreg Böröndi, aki most a kedves Csillagónkban a pompás nagy almafa alatt haldoklik, az a rút, zord tekintetű vénember, aki olyan nagy, mint a mesebeli óriás, aki fiatal korában még zsivány is volt s most a falu végén a félig bedőlt „kanász-ház”-ban lakik, s úgy él, hogy kukoricát, burgonyát és gyümölcsöt lop. A nagymama minden vasárnap küldött neki meleg ételt s minden nagy ünnepen pecsenyét, kalácsot, húsvétkor szenteltet is, s olyankor mindig azt szokta mondani. „Hadd legyen része az isten-áldásában annak a vén bűnösnek is, hadd jusson az eszébe a jó Isten kegyelme, s hogy Krisztus urunk őérte is született, meghalt és feltámadott.”

De ha néha bejött az udvarunkba s mi éppen künn voltunk,m ár messziről rákiáltott: Jól van, jól Böröndi, csak ne beszélj az unokáimmal! Kis nyulat hoztál nekik? no, köszönöm, majd imádkoznak éretted a lelkeim. Hanem te már megint egészen a sátánnak adod magadat, vén semmirekellő, ugye megloptad annak a szegény özvegy Christiánnénak a kis gyümölcsét, pedig tudod, hogy én tőlem kapsz mindig, amire szükséged van; de talán magad sem tehetsz róla, s ha már a véredben van, hát isten neki, menj inkább a Csillagómba, ott az út mellett abból az igen nagy víz-ízű körtéből, meg abból az édes almából lophatsz, de a bőralmához hozzá ne gyúlj, mert azt a piciny kisasszony nagyon szereti.

A piciny kisasszony én voltam, a bőralmafa pedig az volt, amely alatt most látszólag élettelenül elterülve feküdt a vén Böröndi óriás alakja.

A szőlőpásztor hallotta meg a jajgatást, szünet nélkül vízért, papért s nagyanyámért kiáltozott. A pásztor a fiát vízért, leányát nagyanyámért küldte, maga pedig ott maradt a szerencsétlennél, kinek látszólag épp volt minden tagja, de mint később az orvosi vizsgálatból kitűnt, hátgerince szenvedett halálos sérülést.

Mikor odaértünk, arcára már a halál árnyai borultak, de szemében olyan vad kétségbeesés égett, minőt soha nem láttam többé életemben.

- Nagyon szenvedsz ugye, te szerencsétlen vénember? szólt nagyanyám, egy csomag szénát helyezve a beteg feje alá, s azok a tisztaságra oly túlságosan kényes kezek, melyek még a frissen szedett cseresnyét sem érintették, míg pár „kiskútivízzel” leöntözve nem volt, most gyengéden és biztosan emelték fel a nagy bozontos fejet, mely már évek óta nem láthatott fésűt.

- Nagyságos asszonyom, ne hagyjon gyónás nélkül meghalni! Nem fáj semmim, de érzem, hogy mindjárt meghalok.

- Nono! csak várj azzal még egy kissé! Egyik kocsim a papért ment, a másik meg mindjárt hozza a doktort s azon majd beszállítunk, jó ágyba fektetünk és meggyógyítunk; de most aztán már istenhez kell ám térned! Ugye ezt megígéred nekem?

- Késő most már a megtérés! De ha talán meggyónok a papnak mindent, akkor talán megbocsát az Isten még nekem is.

Nagyanyám letérdelt a haldokló mellé; látta, hogy azt a pap már nem találhatja életben és imádkozott vele oly megindító áhítattal, oly szívre ható buzgósággal, hogy a durva szőlőpásztor levette a kalapját s térdet hajtott a halál és a valódi szívjóság kettős méltósága előtt én pedig már régen a harmatos fűre leborulva keservesen zokogtam.

Az alkonyatból este lett, egyik csillag a másik után tűnt fel az égen, s éppen midőn a falunk kis harangja esti imára csendült az almafa lombján ezüst fény derengett át: a szelíd hold áldó, békítő világa.

A beteg ember fuldokolva nyögött:

- Nagyságos asszony, meg tud-e bocsátani az Isten minden vétket?

S aztán nagyanyám egyszerre egészen lehajolt a haldoklóhoz, s halk, átható hangon szólt:

- Tudom, hogy loptál, raboltál, Böröndi István, de tudtommal nem bántalmaztál senkit s nem kegyetlenkedtél soha. Hiszem, hogy a jó Isten talán nem is ügyel olyan nagyon arra, hogy az a pár sertés s az a néhány birka Péteré vagy Pálé volt-e: - azt pedig sohasem hittem, hogy a szóládi embert te ölted volna meg.

Nagyanyám melle görcsös fuldoklásban emelkedett s elkékült ajkai kínosan, esdeklőn rebegték:

- De hátha igaz volna, nagyságos asszonyom, hátha igaz volna.

Nagyanyám elszörnyedve tántorodott vissza, hirtelen mozdulattal felemelkedett, elfordult s néhány lépést tett, mintha távozni akarna.

A haldokló kétségbeesetten feljajdult:

- Nem én tettem, többen voltunk – vásárról jöttünk -, bor volt a fejünkben – nem akarta, hogy kocsijára felkapaszkodjunk, s aztán lelöktük, én-e vagy más, nem tudom, - a híd alá esett és meghalt; - a pénzéhez én nem nyúltam; - ne menjen el, ne hagyjon meghalni, - hát majd az Isten is csak így bocsát meg!

Nagyanyám már ott térdelt újra; a díszes fényes selyem kukula alázatosan odahajolt a bűnös ember bozontos fejére. A nagymama nemes, tiszta kezét áldón tette a hideg verítékes homlokra s felindulástól reszkető hangon szólt:

- Ne hasonlítsd a nagy erős Istent egy ilyen nyomorult gyarló emberhez, mint én vagyok. Ha születésünkkor kicseréltek volna bennünket, melyikünk volna most a jobb úton, ki tudja? Ne félj, nem hagylak el, itt most az én helyem. Szívemből szánlak és szeretlek, mint embertársamat, s míg csak élek, imádkozni fogok érted. és most irgalmas Isten, tekints le örök jóságoddal eltévedt gyermekedre s fogadd vissza újra a te kegyelmedbe. Hagyd el porhüvelyedet békességben, szegény, elgyötrött, megtévedt lélek; térj vissza Uradhoz, Istenedhez, aki megbocsátotta neked a te vétkeidet!

Mikor a pap és doktor megérkeztek, a szelíd holdfény már csak egy csendes halott békés arcát világította meg.

Hazatérve a nagymama kakukkfüves fürdőt készített számomra, narancsvirág-tehát itatott velem, s este oly víg és bohókás meséket mondott, hogy még álmomban is nevettem felettük.

Pár hét múlva azonban, midőn az esetet már-már feledni kezdtem lefekvéskor, csók közben fülünkbe súgta: „imádkozzatok az öreg Böröndiért!”

A forradalomban is jutott egy kis szerepe a kukulának. Jelentéktelen eset volt az egész, de a világtól és eseményeitől félreeső csendes kis falunkban s előttünk oly megrendítő, hogy az egész forradalomból melyet én csak később a történelemből tanultam részletesen ismerni, ez maradt meg legélénkebben emlékemben.

A Jellasics berontása s a népfelkelés napjaiban törént. Nagyanyám – ne ítéljétek meg, ismerjétek s szeressétek gyöngeségeivel együtt -, egyáltalán nem tudott kibékülni az „arany szabadság”-gal, s bosszankodott, hogy szegény békés németjeit a legnagyobb dologidőben fegyver nélkül, erőszakkal hajtják az ágyuk elé. De azért a népet biztatta, vigasztalta, hogy: „hiszen itthon marad az Altmutter, majd gondját viseli az embernek, jószágnak s a míg ő  él, nem lesznek elhagyatva a betegek, öregek és gyermekek.”

A végső percekig meglehetős csendben ment minden, de midőn eljött az indulás órája s a sok anya feleség és gyermek, mind hangosan sírt és jajgatott, akkor nagyanyám még egyszer megtört hangon odakiáltott a távozóknak: „Mit Gott, Kinder!” s aztán, hogy velök együtt ne jajgasson ő is, hálószobája felé sietett, haragosan ránk mordulva: „Netek most az arany szabadság! de így van, ha holmi prókátorok avatkoznak az ország dolgába!” Aztán magára zárta az ajtót, azt mondva, hogy megjött a főfájása s aludni akar, - mi azonban jól hallottuk elfojtott zokogását.

Sírva álltunk mi is az ablaknál s a gyászos sereg láttára minden lelkesülés kihált szívünkből.

Az asszonyok kezeiket tördelve, siránkozva, kiabálva futottak férjük, fiúk után, akik felbőszülve övéik kétségbeesésén, vad szitkokra, dühös átkozódásokra fakadtak s fenyegetőzve ordították. „Ha minket a mészárszékre hajtanak, hát jöjjön az úr is mind, ahány van, örege, apraja.”

El is ment mind, kivéve a már hónapok óta betegeskedő Imre bátyánkat, a nagymama különösen kedvelt sógorát. De ki is tudta volna oda képzelni a tudományoknak élő, gyengéd-alkotású, finom embert, ki képei, szobrai és egzotikus virágai közt tölté életét, e durva fegyelmezetlen kaszákkal fegyverkezett káromkodó tömeg köz?

Mikor a csapat már elvonult s lármája csak tompa morajként hangzott a távolból, egyszerre jajveszéklő embert láttunk a hídon át házunk felé rohanni s csakhamar az udvarról hangzott be hozzánk rémkiáltása:

- Nagyságos asszony! megölik az Imre uraságot!

- Megbolondultál, Lénárd! – sikoltott nagyanyám a hálószobából, s egy másodperc alatt künn termett a kukula, vészt jóslón, szokatlan magasságra tornyosulva.

- Mit beszélsz, te esztelen vén ember? teszed le azt a korsót! majd még teveled is én vesződöm, ha tüdőgyulladást kapsz!

De Lénárd, a régi jó hűséges jobbágy újra kifelé rohant már, visszakiáltozva:

- Menjünk nagyságos asszonyom, az a nekivadult Luchs Jakab bújában leitta magát és ráfogta a puskát az uraságra.

A nagymamának sem kellett több; ő is künn volt már a kapun; mi pedig rohantunk utána, mindahányan voltunk, mert meghalni nekünk akkor csak annyi volt, mint a semmi együtt élni, halni volt előttünk minden.

Repültünk hát valamennyien a szeretett Imre bácsi szép, árnyas fák, ritka virágok közt ékeskedő háza felé.

De hol voltak most a szegény kedves virágok, betaposva, elgázolva haldokoltak a tomboló nép lábai alatt, mely ellepte az egész udvart s éktelen ordítással lökösődött, tolakodott a ház körül.

Egyszerre a van üvöltésen keresztül egy kiáltás hangzott, oly hatalmas, parancsoló, fenyegető és sújtó, hogy a bősz tömeg, mintha villám csapott volna közbe, elnémult, s hamarjában olyan csend lett, mint Jézus szavára a háborgó tengeren. És feltűnt a jól ismert kukula, de oly szédítő gyorsasággal, oly rettentő megsemmisítő haraggal, s alóla az az érccsengésű hang egész erejének oly lesújtó hatalmával harsogott: „Megálljatok, zsiványok!”, hogy e látvány, e hang elől egyszerre kitért minden halandó, elnémult minden ajk, megfélemlett minden szív.

A veranda egyik folyondárral befutott oszlopához támaszkodva állt Imre bácsi. Egyik karja a szokott kecsteljes nonchalancesszal fogta át az oszlopot s kicsi hófehér kezének finom ujjai a folyondár sötétzöld leveleivel játszadoztak. Arca halvány és nyugodt volt, s acélkék szeme fagyasztó hidegséggel tekintett egy hórihorgas hadonász emberre, ki egy régi, rozsdás, de azért e percben nem kevésbé veszélyes puskával feléje célozva csak pár lépésnyi távolságban állt tőle s vérben forgó szemmel dühödten ordított:

- Eljössz te is, ha minket elhurcolnak, eljössz te is, vagy itt e helyen agyonlőlek!

- Megállj, haramia! – s a nagymama egyszerre ott termett a vadállatkint tajtékzó ember előtt s megragadta az öldöklő fegyvert.

De a felbőszült német a gyengék és gyávák vak, fékezhetlen, esztelen dühvel rántotta azt ki kezéből s rekedten kiáltott:

- Menjen előlem most minden ember; halálfia lesz, aki elém áll, ha anyám volna is!

- Lőj hát, gyilkos! – s nagyanyám ott állt oly közel az őrjöngőhöz, hogy a puska vége éppen mellét érte, azt a drága mellet,mely a mi édes nyugvóhelyünk, a mi egyetlen menedékünk volt az élet minden vészében, s melyen mi mellettünk elfért még oly sok árva, elhagyott és szenvedő.

- Lőj hát gyilkos, úgyis felakasztanak téged most már, mert rablógyilkos módon törtél ez én édes véremre! Ölj meg csak engem, legalább nem lesz senki, aki gondját viselje kilenc porontyodnak, elveszhetnek a kerítés mellett; jobb is, ha elvesznek, hogy fajodból ne maradjon egy se! Ölj meg, úgy kell nekem, megérdemlem én azt, miért ápoltalak fel, te nyomorult féreg, mikor most tizenkét esztendeje a kolerába haldokoltál s mikor kisgyermek korodban himlőben feküdtél, utána még óborban is fürösztettelek, mert szegény, becsületes anyád nálunk nevelődött s te egyetlen gyermeke voltál. Szegény Léni! tudom, megfordulsz te most a koporsódban!

A puska már régen ott hevert a földön, s a bősz vitézből nem maradt egyéb, mint egy zokog, remegő, kezeit tördelő ember, ki esdekelve siránkozott:

- Tudom, hogy megérdemlem én az akasztófát, de ne tegyék azt a gyalázatot az én tisztességes nemzetségemen, úgyis megöl engem a rác vagy a horvát! Aztán ne hagyja el szegény árváimat, nagyságos asszonyom. Az a kis Willem olyan nagyon vézna, a Zoffeltye meg még járni sem tud.

- Hallgass, oktondi! – rivallt rá nagyanyám, a kukulát hirtelen könnyező szemére húzva -, takarodjál haza s aludd ki magadat részeg himpellér. Hiszen most jut eszembe, hogy mióta meghimlőztél, süket vagy te mind a két füledre; majd magam átrándulok holnap hajnalban Szemesre és beszélek az úrnaggyal; és most ti többiek „rechts um kehrt euch! – marsch!für Königund Vaterland!”

- „Hoch unsern König! Hoch unserm Vaterland!” hangzott lelkesülten a felvillanyzott nemzetőrök ajkairól, és „Hoch unserer Altmutter!” harsogott búcsúszóra minden ajkról és minden szívből.

- No, Klári, ez a te kedves néped befizetett az én szegény virágaimnak! – szólt Imre bácsi csendes gúnyos hangja.

- Hagy el fiam, Imre! – felelt a nagymama könnyeit törülve -, ki tudja, hány jön haza közülök, s akik majd elmaradnak, azokat fel nem támaszthatjuk többé, mint a te virágaidat. Még ma átküldöm a Dunda cigányt levelekkel Zichbe, Nágocsra és Ádándra, abból a sok üvegházból hamar helyreállítjuk a te károdat; - csak az egészségednek ne ártson a mérgelődés, édes gyermekem. Jer csak velem, majd besötétítem a vörös szobát, kis lányaim majd elaltatnak s mire felébredsz, készítek olyan finom francia kompótot cukorba főtt ananásszal, s jégbe hűtöm, ahogy te szereted.

Így állt a kukula minden baj, veszély és sorscsapás közt erőteljesen, győzelmesen, rendületlenül. Pedig fényes,lágy selyme sok nehéz gondot, kínos aggodalmat, gyötrő gondolatot takart.

Láttam keserves búbánatban anyánk koporsójára borulva, de csakhamar fölemelkedett újra, s alóla felénk sugárzott könnytől, szeretettől, áldástól ragyogva az a fényes szempár, életünk e kedves két vezércsillaga, felénk hangzott a jóságos, erőteljes hang e szavakat mondva: „Nyugodj békén, egyetlen szülöttem! élni fogok, míg gyermekeidnek szükségük lesz rám!” s aztán még szólni akart valamit felőlünk, átadni akarta a drága koporsónak a mi búcsúcsókjainkat, végső istenhozzádunkat, de egy utolsó csók közben csak annyit tudott mondani. „Malvinád, Atalád!” s később határozottan állította, hogy e két névre oly derültté lett a kedves halott arca, mint egy álmában mosolygó gyermeké, s mintegy önmagát vigasztalva, mindig azt szokta mondani. „Tudta a jó Isten, hogy mit csinál, mikor énrám mérte azt a nagy csapást, szegény kis leányom úgysem tudta volna elviselni az én halálomat: de mitévő is lett volna a világon az a harmatgyenge kis teremtés énnálam nélkül!”

Csak egyetlen egyszer láttam a nagymama kukuláját végképp megtörve, megsemmisülve, mondhatnám halva, - de hála az égnek, ez csak tetszhalál volt.

A „brazíliai korona”, a „piciny kisasszony”, mert én, míg a nagymama élt, az maradtam asszony koromban is, némán, halványan haldokolva feküdt ágyában.

Mintegy messze távolból s mindig távolabbról zavart hangok hatottak el hozzám, az élet elhaló moraja, földi bajok, szenvedélyek, fájdalmak előttem már-már értelmetlen zaja. Nővérem zokogása, férjem elkeseredett, Isten ellen zúgolódó szavai tanácskozó orvosok titokzatos, ünnepélyes, érthetetlen beszéde, s eközben valami halk dédelgetés, dúdolgatás s egy gyenge síró gyermekhang, a legpicinykébb kis kisasszonynak, az én gyermekemnek hangja. De mindez már nem hatott meg engem. Úgy éreztem, mintha valamely ár mind távolabb s távolabb sodorna, part vagy örvény fel, mindegy volt nekem, olyan érzéstelen, erőtelen és fáradt voltam, oly jólesett így akarat hozzájárulás és ellenszegülés nélkül, aléltan, öntudatlan, mivel sem törődve, mit sem szeretve, bánva vagy kívánva, sodortatni, ragadtatni a megsemmisülés felé.

Egyik orvos azt mondta éppen: „Csak bármi által egy kis ellenállásra, egy kis akaratmegfeszítésre, energiára lehetne ébreszteni, akkor még minden jót remélnék.”

- No, hiszen csak azt várd; - gondoltam magamban kárörvendő gúnymosollyal, miközben erőtlen szemem akaratlanul, mintegy halotté, felnyílt, s bágyadt, tétova tekintetem valamely sajátságos, fényes, fekete tárgyra esett, mely mint egy nagy szárnyszegett madár, élet nélkül, elterülve hevert takarómon. A nagymama kukulája volt, de jó ég! minő állapotban! lankadtan, erőfogyottan, aléltan, megsemmisülve, meghalva! Soha nem láttam ennél szomorúbbat! Soha nem láttam a reménytelen gyötrelemnek ily megrázó képét! E látványra egész valómban megrendültem, s minden erőmet összeszedve, nagyra kinyitottam kereső szememet s megtaláltam a nagymamát; ott térdelt ágyam előtt, fejéről leesett a védő kukula, csodaszerű barna haja leomlott a földig, - soha nem látott zord, fenyegető kifejezéssel emelte fel arcát, azt a szép, nemes, jóságos arcot, melyet most ismerhetlenné tett a kétségbeesés, szeme elkeseredett szemrehányással tekintett ég felé, s görcsösen összeszorított ajkai alig érthetően rebegték. „Isten, te azt nem teheted, te azt nem teheted!”

Mind a két kezemmel megragadtam most a mentő kukulát, szorítva tartottam, belekapaszkodtam s éreztem, hogy már nem ragad többé a zár, hogy ezer édes kötelék, hogy ezer szeretett lánc fűz, csatol az élethez ismét, s hogy újra hévvel, vággyal, szeretettel bírni óhajtom a földi lét búval, bajjal járó, ismert, megszokott fájó boldogságát. Jótékony életmelegség járta át tagjaimat, szívemet, lelkemet; élni akartam s tudtam, hogy élni fogok. Eszembe jutott gyermekem, férjem, nővérem, Marina dajkám, Norma kutyám, a nagy kert, a Csillogó, a vadvirágos mező, a csillagos ég és minden, amit szeretek. Örömkiáltással akartam mindezt üdvözölni, de halkan csak ezt suttogtam: „Édes nagyanyám.”

E szóra, mintha villanyütés érte volna, a nagymama felugrott, hirtelen, önkéntelen mozdulattal fejébe rántotta a feltámadt kukulát. Mindkét kezével visszaszorítva hatalmas mellébe a kitörő örömsikoltást, csak e két szót zokogta: „Brazíliai koronám!” s aztán sírva, nevetve imádkozva, Istent áldva s önmagát kishitűségeért pirongatva gyorsan, mint a gondolat, levette a forralóról a készen tartott tyúklevest, öntött belőle a régi, kedves kis ibolyás csészémbe, kért, kínált, unszolt és megitatott, mint egy kis gyermeket, dédelgetett, csókolgatott, mint kicsi koromban, bíztatott sok édes ígérettel, hogy milyen jó piskóta tortát, milyen finom cukros perecet süt ő majd nekem, amint a doktor megengedi, s hogy a nagy fehér cseresznyefához közel menni nem szabad ám senkinek, az egyik „árva gyermek”, a kis Buger Jóska éjjel-nappal őrzi,m íg én fel nem kelek, s hogy a „Cirmos” tehénnek mily gyönyörű zsemlyeszínű kis borja van, Ivánnak hívják, mert szent Iván napján született, majd felpántlikázzák és bevezetik hozzám ha erősebb leszek s hogy –

- Hja! hát mi így vagyunk? – szólalt meg egyszerre egy örömtelt kedélyes hang, s régi kedves orvosunk: a jó Mittler barátságos arca mosolygott felém.

- Ej, ej – folytatá ujjával fenyegetve -, hát úgy meg kellett ijeszteni a vén Mittler bácsit? Ilyeneket kell nekem megérni, hiszen csak tegnap volt, hogy a Lotti babán eret vágtunk s mustárkovászt kötöttünk torkára...

Oh, hiszen mindez csak „tegnap” volt! Hiszen szívem még most is sebesebben dobog e tegnap örömétől, bánatától!

De tegnaptól máig a hajnalból éjjel, a tavaszból tél lesz; tegnaptól máig népek, birodalmak, koronák vesznek el; tegnaptól máig meghalnak a nővérek, gyermekek és a nagymamák!

Pedig hogyan öleltük, hogyan tartottuk vissza karjainkkal, hogyan marasztaltuk forró könnyel, édes szóval, szívszakadt esdekléssel, imádsággal!

Megtört szeme még mindig áldva mosolygott, halvány ajka még mindig vigasztalt, a kukula még mindig ott volt a fején.

Most intett, hogy vegyem le. Én a kezébe adtam, s ő szeretetteljesen megsimogatta a régi hű barátot s gyengéden a takaróra helyezé.

Aztán megfogta a mi kezeinket, odatette áldott fejére s halkan suttogá: „Így hagyjatok aludni, majd felőletek álmodom.”

*

Most már tudjátok, hogy mi a „kukula”, s e szó most már nem idegen, nem nevetséges többé előttetek.

Ugye előre megmondtam, hogy utoljára majd még én nevetek, ha nevetni lehetne, mikor szemünk, szívünk csordultig van könnyel.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések. 53-76. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása