Sebők Zsigmond (1861-1916): A második Világos

Köszöntelek nyájas szülőföldem... sárga falú, ódon iskola, hol annyiszor marasztaltak papírgaluskára, öreg bástya a kis Duna partján, mely engedelmesen tűrted, hogy rajtad értékesítsük a festőművészet első inspirációit (vajon megvan-e még az én félszemű Schlick tábornokom, a csúfondáros verssel alatta?) korhadt, egyszerű híd, melyen az öreg Béla bácsi a nemesektől sohasem szedett vámot, mert szerinte „aki úr, az úr akár a földön, akár a mennyben, akár a hidakon”, mosolygó kedves határ, hol tündérek lábnyomaitól sötétlik a föld, sötét berkek kerek tavakkal (vajon fürdik-e még bennük az aranykacsa, amelyik valaha királylány volt?), hegyek keblére szelíden ráboruló erdők, melyek mélyében a Fári kútja sír, s a Sötétkapu regés harangjai bongnak az álmodó völgybe, a remegő erdőbe, s a patakok csörgésébe.

Üdvözöllek szülőföld, melynek képét feledő szívembe lopta ismét az elmondandó történet, miből kiviláglik, miért nem sikerült a magyar szabadságharc másodszor, t. i. amelyik az egykori zsandárvilág végén volt kitörőben.

A világ mit sem tud erről a revolúcióról. Az égen nem jártak titkos jelek, melyek figyelmeztették volna rá az embereket; a füvet nem este meg véres harmat, amiből sejteni lehetett volna a háborús időket; sőt a zab ára sem emelkedett a börzén. Pedig nem tréfadolog volt az: egy egész forradalmi hadsereg állott cakum-pakk készen a háborúra. És íme, a hírnév mégse mosolygott a lelkes seregre, sőt észre se vette hőseit.

A ribilliót Kossár János úr szervezte a mi városkánkban.

Ki volt, mi volt Kossár János úr? bajos lenne hirtelenében elmondani. Határozottan titokzatos ember volt és nagy hazafi. A forradalomban valami mezítlábos gerillacsapatot vezérelt és négy esztendőt húzott ki Aradon vagy hol. Azután hazajött és itt egyre konspirált az osztrák hatalom ellen. Minden évben befogták egyszer-kétszer lázítás miatt; az emberek már szinte hozzászoktak azon látványhoz, hogy az utcán négy zsandár időről-időre föltűzött szuronyok közt végigkísér egy villogó szemű, fekete képű kis embert,akinek sörte bajusza kegyetlenül ki volt faggyúzva és a csizmáján négy sarkantyúk csörögtek. Úgy, amint illik egy magyar összeesküvőhöz.

Arról is nevezete volt Kossár János úr, hogy nem Görgeyt tartotta a haza elárulójának, hanem igenis isten és ember előtt Herke Ádámot vádolta a szörnyű bűnnel.

A derék Herke Ádám alvezére volt annak a mezítlábos hadnak, melyet János úr vezetett. A kassai csata reggelén Herke Ádám kémszemlére küldetett ki a közeli faluba és itt kezdődik az árulás. Herke Ádám párperc múlva rémülten jött vissza a kémszemléről és csakhamar suttogva kelt szájról-szájra a rémhír:

- Ellenséges ágyúk vannak a temető árkába rejtve, és egyenesen a gerillákra irányozva.

A mezítlábos ármádia egy perc alatt úgy eltűnt a láthatárból, mint egy csapat megriadt varjú. Többé semmi földi hatalom össze nem bírta szedni. Pedig nemsokára kiviláglott, hogy az ellenséges ágyúk csak jámbortót szekerek voltak.

Napnál világosabb tehát, hogy Herke Ádám árulta el a hazát. Kétségtelen német spion volt, akit a bécsi kormány fölbérelt, hogy álhírekkel félemlítse meg a nemzeti haderőt. Mert hajh! ha Herke Ádám nem terjeszti el a gyászos eredményű hírt az ágyúkról és nem fosztja meg ekképp Kossár János urat attól, hogy hadvezéri tudományát értékesíthesse, ki tudja, talán nem jutunk Világos alá és másképp fordul a háború sora...

Annál alaposabban készült az új forradalomra. A hatóságokkal emiatt örökösen hadilábon állt, befogták, elcsukták, összeszidták; de mindez nem javított az öregen semmit, maradt, aki volt: magyar nemzeti forradalmár. Végre is a megye főnök vesztette el hamarább a türelmét és tudatta a zsandárokkal, hogy aki Kossár Jánost még egyszer elfogja, azt deresre húzatja.

Nem volt veszedelmes. Kifújták már akkor az emberek a haragot, az öreg Idő régen a pipájába vágta dohánynak a lelkes éveket. Füst lett azokból is, mint a többiből. Csak éppen Kossár János úr nem csüggedt. Ő mindig fölfedezte szerencsésen a láthatár szélén a derengést, amely Hunnia egét ismét kivilágosítja.

Ha hírül hozták, hogy a kaszások valahol elverték a fináncokat, az neki ünnepnap volt.

- Mozog a föld! – újságolta örömragyogó arccal. Már most lesz valami!

Azonnal csinált egy haditervet, melyben a főszereplők a kaszások lettek volna. Fájdalom a tervnek az a nagy hibája volt, hogy a kaszások mindig elmaradtak.

Ha tót furmányosok jöttek a városba, János úr fölkereste s apróra kikérdezte őket: mit csinálnak otthon a papok? A tótok azt mondták, kutya bajuk, isznak, esznek, kártyáznak. – Hm, hm, jó rubeljárás volt az idén! Hát a zabnak van-e ára odafönn? – Dehogy van, dehogy. – No, no, a börzék most leszorítják az árat, hogy jutányosan jussanak hozzá! Hát a híres Zathureczki szekerei járnak-e még Liptóból Pestre? – Nem járnak már azok. – Ej a kópé! – megérezte a dörgést, félti a gebéit a hadaktól!

De bizony csak nem derült föl Hunnia ege, a papok békén tarokkozták el a muszka rubeleket, a börzék nem vásároltak olcsó zabot és egy napon a Zathureczki gebéi is megindultak Pestnek... olyan szépen csengett az ostorhegyes nyakán a csengő, mikor átdöcögtek a városon, mintha az örök békét hirdetné a világnak.

Senki se értette meg Kossár János urat.

Végre János úr is ráakadt az emberére egy Galgóczi Pista nevezetű obsitos katonában, aki akkor került haza Olaszországból. Olyan kicsapott diákféle ember volt azelőtt és amellé nagyon hamis bölcsőben ringatták őkelmét.

Ilyen ember kellett Kossár Jánosnak, aki Olaszországból jön, ahol minden bokor alatt egy-egy emigráns szundikál és revolúcióról beszélnek még a kövek is. Érezte ő mindig azt a gyászos hiányt, hogy nincs, aki közvetítő legyen közte és az emigránsok közt. És íme, mintha csak az égből cseppent volna le az ő számára Galgóczi Pista, aki bizonyára nagyon ismerős Olaszországban! Most virulnak csak ki a vérrózsák! Galgóczi Pista nagy szerepre van hivatva a hazában.

Előbb azonban meg akart győződni, vajon „kebelbeli-e” Galgóczi Pista. Diplomatikus módon kellett ezt kivenni belőle. Kossár János úr pedig nagy diplomata volt.

Mikor találkozott Pistával, minden teketória nélkül hosszan, mélyen a szemébe nézett.

Az obsitos eleinte meg volt lepetve a babszemjankónyi emberből rá meredő vasvilla tekintettől, de aztán valami furfangot gyanított és mélyen aláhajolva a János úr kalapja alá, még egyszer olyan hosszat kacsintott vissza, úgy, hogy a konspirátor szíve az örömtől sebesebben kezdett dobogni. De már ez a mi emberünk.

Kossár úr valamikor egy bujdosót rejtegetett magánál s ez megtanította arra a titkos nyelvre, melyet az emigránsok használtak egymás közt. Ezzel akarta kipróbálni Pistát.

- Hova megy a veres felső?

A veres felső tudniillik Garibaldi volt.

Az obsitos nem azért volt obsitos, hogy zavarba jöjjön.

- Elütni a veres alsót – felelt szilárd meggyőződés hangján.

Kossár úr nem értette, de úgy jó, ha nem érti meg.

- Micsoda nap süt arra?

- Csákós – felelt az obsitos, pipáját a jobb agyarára fogva.

- Hát az öreggazda (t. i . Kossuth) itat-e már?

- Még nem, mert nagyon szerte vannak a marhák.

Azt megértette Kossár úr, hogy ezalatt valószínűleg a hívek értendők.

- De már terelik össze a pásztorgyerekek?

- Tereli, aki nem hengergeti.

Ilyenformán társalogtak vagy egy órahosszat. Kossár János ebből teljesen meggyőződött, hogy az egyszer emberére akadt. Beleavatta összes terveibe, azóta együtt cirkalmazták ki a plánumokat. Galgóczi Pista nagy stratégiai talentumnak bizonyult, mert nem volt az a terv, mely ellen neki kifogásai ne lettek volna. Ez imponált János úrnak.

Az obsitos ettől fogva János úr vendége volt. Folyton vitatkoztak. A korcsmaszín földjét teleírták a botjaikkal mindenféle ákombákommal s ezen elveszekedtek egész délután. Az utcán menet sokszor állapodottak meg egy kerítésnél s majd bedöntötték, annyit bökdösték a botjaikkal, hogy erre attakkol a lovasság, itt sturmol a gyalogság, emide vannak rejtve az ágyúk. A gaz obsitos mindehhez oly komoly pofát vágott, hogy gyönyörűség volt.

Egyszer aztán elmaradt Galgóczi Pista, amit János úr sehogy se tudott megérteni. Mikor nemsokára a vén kuruc bement a székvárosba, a téren egy szép sudár legényt látott, kardosan, derekán tarsolyos szíjjal, fején kakastollas föveggel... nézte, nézte hitetlenül, elképedve...

A zsandár Galgóczi Pista volt.

A haza reménye zsandárnak állott, ami különben akkortájt okos hivatal volt. Kis fehér ház, földecske, mi nézett ki a végén.

Kossár János közibe vágott a lovaknak.

- Gyí te, menjünk – hörgé. - Az áruló, a spion... Nincsenek már magyarok. Hitvány, korcs világban élünk, nyomorult csillagzaton forgunk. Mi lesz ebből a szegény országból!

Galgóczi Pista megtörte bizalmát az egész évtizedben és az egész generációban. Nem ér ez a nemzedék egy hajítófát. Csupa kém, rabszolga, kufár és áruló ez, Nubia párducai gyáva nyulakat szültek. Hát hiszen jól van. Ha nem tetszik ennek a generációnak a szabadság, hordja a rabláncot szíve szerint. Ő ugyan egy lépést se tesz többé az ilyen nemzetért.

Más is elhagyta Kossár János urat nemsokára. Volt egy sugár termetű leánya, a kékszemű Juliska, aki oly hirtelen felnőtt, hogy honfi gondjai közt észre se vette János úr. Egyebet se vett észre. Azt, hogy a kert végében esténkint néha titkosan megcsördült egy kard és remegő suttogás hallatszott koronkint a borok közt. Egy nap Juliska eltűnt a házból. Nem bírt ellenállni Galgóczi Pista hívó szavának s elment vele. Pedig nem jól tette, mert a zsandár nem tehetett főkötőt a fejére. De már nem bírt szegény a szívével, meg aztán úgy mondják, ha jól viseli magát Pista, megengedik neki a házasságot.

Ez a csapás végképp megtörte a konspirátort. Elzárkózott, nem érintkezett a külvilággal s ha végigment az utcán, sebesen kocogott el a házak mellett, szemeit vadul a földre szegezve. Mintha még az anyaföldre is haragudnék, hogy nem nyílik meg s nem nyeli el ezt a Sodomát és Gomorát, hol a fiú elárulja a hazát, a gyermek az apját...

Azt se firtatta, hova ment a leánya. Mikor újságolták neki, hogy Akódon él a zsandárral, recsegő hangon kérdé:

- Kiről beszél barátom uram!

- Hát a Juliskáról, a leányáról.

- Nem ismerem azon személyt.

Jó ideig nem törődött Kossár János úr az emberiséggel, egész addig, amíg egy olyan esemény történt a városban, mely akkor nagyban foglalkoztatta a közvéleményt.

A nagy esemény színhelye a vén nagy iskola volt s abban a mi klasszisunk, a sintaxista osztály, hova a legvásottabb fickókat gerebenezte össze – főtisztelendő Bakó Virgil szerint – Asmodeus.

Főtisztelendő Bakó Virgil éppen az énekórát tartotta a klasszisban s egy vértanú elszántságával hallgatta széke támlájára dőlve azt a szörnyű hangzavart, mely padjainkból feléje gomolygott.

A produkció mindig összement. Vagy tízszer kezdette elölről a do-re-mi-fa-so hanglétráját, de a monoton ária a végén mindig valami dévaj népdalba olvadt át, mely ellenhangtábor az utolsó padból indult meg, hol a legmaleferiatusabb náció, a földgömb kiválogatott perduellis rosszcsontjai, Sárdy Laci és komániája ült, kik nem röstellték a tiszta hanglétrát holmi „szereti a pap a kávét”-féle alávaló dallamokkal összekeverni.

Egyszerre kinyílt az ajtó és az egész tanári kar által nyomon követve belépett azon egy szikár magas férfiú, hegyes vatermörderekkel s végig kikent, kifent állapotban. A megye feje az adminisztrátor volt.

Az egész osztály fölállott, főtisztelendő Bakó Virgilius pedig azt se tudta, miképp görögjön a magas vendég elé, ki kezét méltóságosan kinyújtá, intve nekünk, hogy leüljünk. Azután helyet foglalt a katedrán s egy automata merevségével hallgatta az eminensek feleleteit, kiket a professzorok sorra szólítgattak ki.

Fojtó levegő nehezedett a teremre. A vendég néha köhintett egyet, néha megbiccentette a fejét, de különben mogorva maradt. A professzorok feszengtek helyükön, a napsugarak rávetették fényüket a kétségbeesetten mosolygó Bakó Virgiliusra, kinek rezes orra a színvegyülékben úgy ragyogott, mint egy darab rubint. Nem tudom, ez fokozta-e, vagy a nyomasztóünnepélyes csend-e, de valami pajkos hangulat kezdett lábra kapni padjainkban. Egy fehér lapot köröztettek, melyen papírra volt vetve az adminisztrátor rögtönzött arcképe. Ráismertem, Sárdy Laci munkája volt. S amerre a lap járt, kiült az arcokra a vidámság meg a csintalanság.

Végre megszólalt az adminisztrátor. Sajátságosan makogva beszélt, ami nekünk akkor fölségesen tetszett. Persze, még akkor nem tudtuk, hogy ez a magas rangú államhivatalnokok bevett jargonja.

- Miután úgyis énekóra van most- szólt -, talán énekelhetnének valamit a fiúk.

A szegény Bakó Virgilius kétségbeesetten hajlongott ez óhajra s csak ennyit tudott dadogni.

- Oh... oh...

Igen, igen – folytatta zord monotonsággal a vendég. – Például valamely népdalt. Nos, kezdjétek rá fiúk!

Összenéztünk s Bakó Virgil kegyes rémületére ebbe az akkor divatos népdalba kezdtünk:

Kerek ez a zsemlye.

Nem fér a zsebembe.

Ötven vékony hang szállt a levegőbe. Csak úgy zúgtak a harmóniájától az ablakok. De az ördög nem aludt. Sárdy Laci rákacsintott Keszi Janira, az meg Fábri Palira s mire a nóta a végére hömpölygött, előbb halkan, majd egyre hangosabban átolvadt ebe a veszedelmes szövegbe:

Majd hoz Kossuth tisztát

Türr Pista meg puskát.

Egy dallama volt mindkettőnek. Sajátságos idők voltak azok. A forradalmi dalokat is oly víg, tréfűs nótára fogták, mintha már ezzel is jelezni kívánták volna, hogy nem veszik komolyan. A dal végén már az egész klasszis harsogta az „éljen Garibaldi” refraine-t.

Az adminisztrátor felszökött helyéről.

- Mi ez? – süvölté érdes hangon.

Mély csend állott be. A falak tompán verték vissza az adminisztrátor szavait, melyek vészharangként rezgettek a szegény professzorok fülében. Sápadozva álltak helyükön, várva a legrosszabbat. Mi lesz ebből, Istenem, mi lesz?

Az adminisztrátor szó nélkül megfordult és távozott. A tanári testület lefőzve kullogott nyomában, meg se kísérelve a haragos férfiú kiengesztelését.

Az igazgató nemsokára beüzentette, hogy a klasszis az iskolában marad ebédre.

Az eset híre villámgyorsan szállt szét a városban. Mindenki nevetett a gyűlölt megyefőnök esetén, csak egy ember komolyodott el: Kossár János.

A lázadó osztályon ezalatt általános nagy elszontyolodás vett erőt. A delet régen elharangozták és minden az 1838-iki nagy éhség képét vette fel. Az ifjú gyomrok kétségbeesett pontossággal végzék funkciójukat s nemsokára mindnyájunk szemeiben kék és zöld színbe kezdtek borulni a falak, a mappák, az ablakok meg az utca, melyen jóllakott hazafiak mozogtak és nevetve mutogattak a mi ablakainkra, melyek mögött a szabadság koplaló vértanúi szenvedték a poklok kínjait.

A vég-kétségbeesés percében egyszerre egy kődarab süvöltött be, melyre fonál volt kötve.

Az egész osztály talpon termett. Örömteljes zsibongás támadt.

- Mi az, mi az? – hangzott mindenfelől.

- Kötelet dobtak be.

- Húzzuk fel.

Tízen is belekapaszkodtunk a kötélbe, melynek végén egy nagy garaboly himbálózott tele mosolygó cipóval és piruló sódarral.

A kedves látvány tetején egy papírlap feküdt s rajta öreg betűkkel e szavak voltak olvashatók:

A lelkes ifjúságnak!

Kossár János

1848. csapatparancsnok

Kossár János úrra epochális hatással volt a mi „lázadásunk”. Egyszerre kibékült ismét a nemzettel. Hisz igaz, a mostani nemzedék nem érdemli meg a szabadságot, de a jövendő, ez a mienk, az megérdemli.

Ragyogó színt öltött előtte ismét a jövőképe. Bízott, hitt ismét. A szintaxista osztály visszaadta megint bizalmát, életkedvét és reményeit. Ha ez a mostani lelkes, bátor ifjúság megnő és fegyvert ragad... remegni fognak a trónok és sápadozni a zsarnokok!

Új terv született háborgó fejében. Merészebb, fényesebb minden eddiginél. Nem kevesebb, mint hogy egy egész hadsereget nevel fel magának. A felnövesztendő hadsereg mi lettünk volna, kik bátorságunknak oly fényes jelét adtuk a gyászos véget ért énekórán.

Másnap már az egész osztály ott volt testületileg Kossár János úr udvarában.

A híres konspirátor ünnepélyes arccal állt elénk, s ami még jobban imponált, parancsnoki öltönyében.

Egy darabig hallgatott, homlokát ráncokba vonta, szemei fehérét égnek fordította, majd suttogó, rezgő hangon e rigmusokba kezdett (minden szava emlékezetembe vésődött, soh’se fogja azt onnan kienni az idő rozsdája):

Csak lassan lépj, sírra hágtál,

Melyen vérzik a virágszál.

Vértanúink, mind vitézek,

Kik reánk a sírból néznek.

Most legyünk hát, most legyünk hát talpig magyarok, a hazára a dicsőség napja fölragyog!

Azután dörgő hangon, de prózában imígy folytatta:

Fiaim! Magyarok! Amióta Herke Ádám, ez a német spion elárulta a hazát,ma van első ünnepnapom. Mert ma már tudom fiaim, hogy ámbátor apáitok gyávák, ti bátrak vagytok, mint Dugovics Titusz és Zrínyi Miklós. Fiaim, hazám lelkes ifjúsága, nektek kell szablyát ragadni és megmutatni a gyáva öregeknek, miként kell megmenteni a szegény hazát, amely úgy vergődik sok ellenség közepette, mint a halacska a gőzös kerekei alatt. Most még ugyan gyengék vagytok a kardra, de majd megnőttök, négy-öt esztendő alatt, ti hazánk gyönge palántái, úgy megnőttök, mint a vihar! Esküdjetek meg hát fiaim arra, hogy megmentitek a hazát és nem lesz köztetek olyan sehonnai bitang ember, ki hogy ha kell, halni nem mer!

Ünnepélyesen hangzottak el e szavak. A kis fekete ember szemei szikráztak s úgy állott előttünk, oly fönségben és méltóságban, mint egy félisten.

Hah, hogy mi megmentsük a hazát! Kidagadt keblünk, fellobogtak szemeink, s egyszerre szakadt el ajkukról:

- Esküszünk!

A varjúk, kányák gúnyosan károgtak fölöttünk, valamelyik toronyban halottnak harangoztak s a bongó hangokat behozta a szél... ilyen külső jelenségek közt folyt le az új Rütlii jelenet.

János úrnak rögeszméjévé vált a mi felnövesztendő hadseregünk. Ezen az ábrándján csüngött legrajongóbban. Egy zászlóaljat képezett belőlünk és illendően fölfegyverezett fapuskákkal. Reguláris hadat akar csinálni belőlünk, mondá. A fapuskákat egyszer majd igazi puskák váltják föl. Csak mi nőjünk meg, ami a fő. A hadat felosztotta tizedekbe; voltak tizedeseink, őrmestereink; vezérnek önmagát nevezte ki, Sárdy Laci lett a segédtisztje, Keszi Jani és Fábri Pali őrmesterek voltak; én tizedes. Zászlótartó Farnadi Gábor.

Egrecíroztunk vitézül. Mindennap pontosan megjelentünk; az altisztek, amint dukál, raportot tettek, azután megindult a gyakorlat s néha olyan csatazaj verte föl a várost, hogy szinte zengett bele. Az emberek mosolyogtak és azt mondták, hogy Kossár János úrnál nincs ki négy kerekre. Oh, de mi nem mosolyogtunk, mert nekünk volt tudomásunk olyasmiről is, amiről a többi avatatlannak nem: a nemzeti alapról.

Ez nagy dolog volt. János úr egy ízben megmutatta nekünk. Vasas láda volt az, telided tele vert körmöci arannyal.

- Hehe, szép pénz ugye? – mosolygott, míg mi szájtátva bámultunk a mesés kincstengerre.- Csupa arany, fiúk, mert mikorra lábra kelnek ezek a csikók, akkorra befűthetnek a német bankóval. Tizenöt éve gyűjtögetem, a istenhegyi földem ára is benne van... úgyis megették volna ezek a földkóstolók! Van vagy másfél ezer forint... kikerül ebből a puska, megy az ágyú!

Egy napon éppen az isaszegi csatát utánoztuk. A hadak a kertek alatt mozogtak s lihegve nyelték a port. Én a főhadiszálláson voltam tizedemmel tartalékban. Egyszerre nagy zsivaj támadt.

- Fogoly, fogoly! – hangzott a zsivajból.

Fábri Pali vezetés alatt egy őrjárat közeledett a főhadiszálláshoz. Négy puskás vitéz fogott közre egy pirinyó kis fiút, ki rémülten bukdácsolt előre az úton. Szép selyemhajú gyermek volt, ragyogó kék szemekkel. Mikor az őrjárat megállt vele, vékony lapockái közé vonta fejét s kerekre nyitott szemeivel aggódva nézte a félelmes környezetet.

Fábri Pali János úr elé járult s katonásan tisztelgett.

- Jelentem alássan, foglyot hoztunk.

- Ki az a fogoly, őrmester Fábri?- kérdé János úr méltóságos hangon.

- Zsandár-gyerek.

Az volt bűne, hogy zsandár fia volt. A csetepatét bámulta szegényke, amidőn foglyul esett, nem gyanítva, hogy ő „ellenség”.

- Lépjen közelebb a fogoly.

A zsandár-gyereket a puskások János úr elé tuszkolták. A kék nefelejcseket könny harmatozta be, midőn felnézett velök a hatalmas, rettentő emberre.

- Hogy hívnak, fiam? – kérdé János úr.

- Galgóczi Jánosnak... – rebegé a gyermek.

János úr arca elsötétedett. Hosszan ránézett a gyerekre.

- Hát az apádat? – szólt kissé rekedtes hangon.

- Galgóczi Istvánnak.

Nini, János úr mintha egy kissé sápadtabb lenne most, mint az imént. Mintha csak megrettent volna a fogolytól. De ez mégse lehet. No hiszen, ilyen hatalmas ember, aki trónokat akar felforgatni, hogy félne ilyen apró ellenségtől! Az ám, már most haragos megint az arca, szinte birkóznak egymással a szemöldökei.

- Mehet a fogoly szabadon – szólt János úr.

A zsandár-gyerek mintha nyílból lőtték volna ki, úgy iramodott neki a világnak. De János úr aznap különösen szórakozott volt. Körülötte pörgött a dob, vígan lengette a zászlót Farnadi Gábor, a homokban itt is, ott is előfeketéllett egy raj vitéz... máskor szinte beleringott lelke ebbe a játékba, mely a jövő harcok csillogó képeit mutogatta kicsinyítve, most pedig rá se figyelt Sárdy segédtiszt úr jelentéseire. Sőt egy ízben, midőn a tartalékot is be kellett már vonni a harcba és én a parancsot vártam, ehelyett így szólt sajátságos merev hangon:

- Milyen takaros ruhácskája van. Az egyik cipő sarka ugyan el van már görbülve, de az nem baj. Elég jól gondját viselik.

A tábor törhette a fejét azon, mi összefüggése van az isaszegi csatának a görbe cipősarkakkal és a takaros ruhácskákkal?

Velünk különbem mind jobban meg volt elégedve. Pontosan megtartottuk a regulát és nőttünk is egy kicsit.

Borult őszi nap volt. A juharfák susogva hullatták leveleiket; tele volt a föld sápadt ötágú levéllel: mintha csupa sárga tenyér simult volna az anyaföld keblére, hogy rálessen, dobog-e még a szíve?

Az egész zászlóalj együtt volt János úr udvarában. Alkonyodóra járt már az idő, éppen oszlóban voltunk, midőn belépett egy köpönyeges ember, akiből első tekintetre a nagy köpönyeg miatt csak a rezes orrát láthattuk.

János úr ostentative fogadá.

- Mi szél hoz erre Menykő Miska? – kérdé.

A jövevény az egykori gerilla zászlóalj vitéze volt s velem állott egy rangban. Mindketten tizedesek voltunk János úr hadaiban.

A forradalmi szereplésből ítélve gyorslábú Menykő mogorván felelt:

- Híradással jövök, János.

- Ülj le Menykő – szólt János úr. – Mi hírt hoztál?

A jövevény leült a malomkő-asztal mellé s lehetőleg zimankós arcot igyekezett ölteni.

- Az a baj János, hogy behozták a trafikot, égetnék meg, akinek az eszéből először kiódzkodott. Mert ha azt be nem hozzák, akkor még ma is trafikolatlan dohányt szívnánk.

Mély keserűséggel mondá ez igazságot a jövevény. Azután folytatta:

- És akkor Akódon múlt héten a nép föl nem lázad.

- Hát föllázadt? – tört ki mohón a konspirátor.

- Föl az. Meg is verte a fináncokat, meg a zsandárokat.

János úr e hírre szinte átszellemült.

- Megverte? Ej ni. Hamarabb kezdődik, mint gondoltam!

- Két zsandárt agyon is ütöttek – folytatá a rezes orrú Menykő.

János úr fölkelt, megcsördíté legényesen, hetykén sarkantyúit és felénk fordult.

- Zászlóalj tisztelegj! – kommandálta.

Mi, t. i. a zászlóalj katonásan tisztelegtünk az esemény örömére.

- Igen, igen, de... – dörmögé a jövevény -, az egyik zsandár a te leányod ura... az úgy, az ura volt.

A kis fekete lázadó meghökkent s némán bámult egykori vitézére, ki beszélt mindenféléről, szomorú zsarnokságról,mely behozza a trafikot; cudar uzsorásokról, kiknek tapló van a szívük helyén; egy szegény asszonyról, ki nem mer hazamenni az apjához, és akit a zsandár halála után megrohantak az emberi viperák; nemes szívű emberbarátról, aki megszánta szegényt, s akinek Menykő Mihály a becsületes neve. A sok szóból végül az sült ki, hogy ha János úr nem küld az asszonynak másnapig vagy másfél ezer forintot, kótyavetyére kerül a háza, eldobolják a feje alól a párnákat s kiekzekválják a gyerekeket a bölcsőből.

János úr félre fordítá e beszéd alatt a fejét.

 Mondjad meg neki... annak az asszonynak – szólt végül -, vesse bizodalmát Isten kegyelmébe. Az tán segít rajta, nekem nincs módomban...

A jövevény felfortyant. Durván szavaiba vágott.

- Hazudsz, János. Ha senki, én tudom, hogy van pénzed.

János úr rászögzé keményen bús, haragos szemeit a nemes szívű emberbarátra.

- Van... de az nem enyém.

- Hát kié?

- A hazáé.

- Haza, haza... – dörmögé a jövevény. De a te véreid nyomorogni fognak, koldusszeren, a hazában, amíg megfagynak valami líceum alatt. Vagy majd egyszer erre toloncolnak a zsandárok egy asszonyt, meg három csavargó gyereket s az emberek utánuk kiabálják: nini, Kossár Jánosnak, a nagy hazafinak az unokái!

- Nem lehet... nem tehetem! – hördült fel János úr. – Nem adhatom oda a haza jussát. A szabadság, a sereg, a Tizenhárom... mind elárulnám őket és hitványabb lennék Herke Ádámnál, az áruló kutyánál.

Hosszan feleseltek. Majd bementek a házba s az ablaknál sokáig vitatkoztak; néha csak a jövevény beszélt, aztán mindketten elhallgattak. János úr arcán végtelen csüggetegség tükröződött. Fölnézett borúsan a magasba, hol a planéták hallgatagon virrasztanak vagy futkosnak a nagy semmiségben, hol még van szabadság, mert nem ér föl a zsarnokok hatalma. Vagy tán ott sincs, mert hisz a törpe ember szabályok közé bilincseli a csillagok mozgását, mint egy sereg rabot, kik a fogházban meghatározott időben kelnek, fekszenek s kapják meg a távozási engedélyt...

Végre megunta a hosszas tereferét a jövevény. Elég szép egy embertől, akinek Menykő a becsületes neve, hogy eddig is kitartotta türelemmel. Belebújt köpenyébe s mogorván távozott. Tompán döngtek léptei az udvaron. János úr révedezve nézett utána s mikor a kapuhoz ért, rekedt hangon kiáltott rá:

- Gyere vissza, Menykő Miska.

Az visszament. János őr elővette a „nemzeti alap” kasszáját s hosszan olvasgatták az aranyakat az ablakban.

Eközben a konspirátor feje egészen alácsuklott a mellére úgy, hogy a rezes orr gazdájának kétszer-háromszor is meg kellett böknie, hogy ocsúdjék fel.

Csakhamar távozott a jövevény, magával vivén a „nemzeti alapot”. János úr pedig kijött hozzánk, szomorúan nézte végig sorainkat s hazaküldött bennünket.

- Ez a második Világos! Ma tette le a magyar hadsereg másodszor fegyverét – mondá.

Bizony letette, mert nemsokára kivittük János urat a temetőbe. Nem sokáig élte túl ábrándja halálát.

Mindnyájan ott voltunk a temetésén, akik az ő hadserege voltunk. Farnadi Gábor kihozta a zászlót s háromszor meghajtotta a nyitott sír fölött, mely a mi vezérünket elvitte abba az emigrációba, amelyből nincs visszatérés.

Forrás: Magyar Dekameron elbeszélések. 1-22. l. Összeállította Hevesi József. Budapest, 1893. Singer és Wolfner kiadása