Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. V.

Veresmarti elfogatása s a nyitrai várba vitetése Forgách püspök által. Levélváltása a püspökkel. – Forgách Ferenc nyitrai püspök, később esztergomi érsek és bíbornok vallási küzdelmei s államférfiúi pályája jellemzése. – az 1604. országgyűlésen a bécsi békekötésben és Rudolf és Mátyás közti versengésben fellépése. Illyésházi és Thurzó ellenében folytatott harcai. – Politikai s vallási hatása és befolyása.

A vallásügyre nézve oly nevezetes 1604-dik országgyűlésnek bezárásával, mire Forgách püspök az elkeseredett vallásviták után pártja élén a győzelmet kivívta, és május hóban a király által a vallási törvénycikkeket is már szentesítette, Nyitrára hazatért, Veresmarti elleni fenyegetését is csakugyan nemsokára végrehajtotta.

Mint Veresmarti tudósít, az aratás idején kijött érte a nyitrai várőrség porkolábja Gradéczi Mihály fegyveres kíséretével, nehány magával, úgymond, s engemet kedvem ellen is föltevén a kocsira, Nyitra városába bevitt.

Veresmarti, amint Nyitrán a várban bezáratott, fogságában azonnal tollat kérve írt a püspöknek, kérdőre vonva út, és fogságának úgymond okát tudakozván nála. A püspök nem maradt adósa felelettel. Laconicus rövid pár sorral éppen oly határozottsággal ugyanazon cédula hátlapján, mond Veresmarti, ilyen írásával tanítván meg: A te fogságodnak az az oka,hogy te egy kálvinista eretnek vagy, ki a Krisztus juhait eltántorgatod és az igaz keresztény hitet gyalázod hallgatóid előtt.

Ezen valóban nemcsak lapidarisan rövid, de kemény sorok is jellemzik Forgách azon elhatározottságát s ekkori hangulatát, midőn az 1604-diki országgyűlésen az ellenreformatio vallásküzdelmét felvéve, kész volt a törvényhozás teréről most, mint cancellár és helytartó, a törvénynek végrehajtását a kormányzatba is átvinni.

De Forgách ezen döntő befolyása kora vallási eseményeire s ezzel történetünkre is sokkal nevezetesebb, és mégis eddig ismeretlenebb – vagy csakhogy mindeddig még megírva nincs -, mintsem hogy itt ellenállani lehetne a kínálkozó alkalomnak, Forgách alakjának lehetőleg teljesebb világításba helyezése által ezen történetünket is, melynek egyik fő alakja, kellőleg megvilágítanunk.

Veresmarti életirata érdekesen az előtérbe állítva mindjárt Forgáchot,viszont csak Forgáchnak, az ő egyházi s államférfiúi pályájának és vezérszereplésének jellemzése által nyer kellő világot. S mindkettő ismét viszonosan együtt képes földeríteni akkori országos vallásviszonyaink ezen történetét.

Ez elég indok és mentség arra, hogy itt néhány lapot Forgách jellemzése vesz igénybe.

**

Forgách Ferenc nyitrai püspök, majd királyi cancellár és helytartó, esztergomi érsek és bíbornok nemcsak Veresmartinak korát annyira jellemző életében, de e kornak vallási és politikai eseményeiben is nevezetes helyet foglalt el.

Egyike a legerélyesebb magyar főpapoknak s államférfiaknak, akkor a katholika vallásnak kétségtelenül legerősebb támasza volt Magyarországon. Ügyét szívvel és ésszel, tehetsége egész erejének vasszilárdságával és rendkívüli nagy befolyásával, de nem kisebb eredménnyel is és sikerrel szolgálta.

A hős bajnok Forgách Simonnak fia, midőn 1560- vagy mások szerint 1566-ban született, sebekkel terhelt s a török fogságból kiszabadult atyja majdnem évenkint többször is a törökkel megütközve és csatázva szokott volt hazatérni a táborból, hol inkább, mintsem otthon lakott. Ferencz azonban mint a hatalmas és buzgó protestáns főúr gyermeke atyja vallásában nevekedett; hasonlón mind számos testvére is: Zsigmond, a későbbi nádor, Mihály, Zsófia, Thurzó György nádor neje s a többiek.

A gyermekekben úgy látszik, anyjok is Pemflinger Orsolya erősen ápolhatta az új hitet; mint leánya a buzgó protestáns Pemflinger Márk, nagyszebeni királybírónak, ki Luther tanának az erdélyi szászoknál első tevékeny terjesztői egyike volt.

De Ferencz már korán, ifjúságában elhagyta vallását. Megtérése körülményeit nem ismerjük. Talán még atyja erdélyi és nagyváradi hadjáratai és táborozásai alkalmával jutott ő is Kolozsvárra a jezsuitákhoz, hasonlóan mint Pázmány és Kállai vagy Forró és Dobokai, s más kitűnő családok fiai, kik mindannyian mint bátor előharcosok váltak ki akkor a katholicizmusnak Erdélyben ismét kezdődő ezen első iskolájából.

Lehet azonban, hogy már nagybátyjának Ferencz nagyváradi püspöknek és cancellárnak kora története éles commentáriusai híres írójának udvarában nevekedett katholikussá. Ki amily változékonynak mutatkozott, elkeserítve pályája eredménytelensége által, politikai pártállásában, oly állhatatos maradt vallásában. s a hitújításnak családja többi tagja ellenében, úgy látszik, nyílt ellensége, sőt üldözője volt. Míg testvére Simon, Ferenczünk atyja, például kiüldözte a katholikus papokat és Verancsics akkor egri püspök ellenébe, mint várhadnagya is, annak bosszúságára behordta jószágaira a protestáns prédikátorokat; addig Ferencz püspök egyetértve úgy látszik, Oláh és Verancsics érsekekkel a családjánál Komjátin menedéket talált Huszár Gált is, a nyomdász prédikátort, kit a nevezett érsekek már régebben üldözőbe vettek volt, nyomdájával együtt onnét kiűzte.* (*  Pabó Monum. evang. III. 160 és Szabó K. Huszár Gál Századok I. 157. Az adat 1570-ben csak ezen Ferencz püspökre vehető.)

Talán magával vitte Ferencz cancellár nevére keresztelt unokaöccsét is Paduába, hol ő élte végső éveit haláláig töltötte, s a jezsuitáknál temetkezett is. Ott járhatott a magyarok által sokat látogatott nevezetes iskolába öccse, Ferencz is. Melyben akkor a híres hittudós Bellarmin előbb tanult, s utóbb mint hitvitató és szónok föllépett. Lehet, hogy már itt, vagy csak később Rómában léphetett Forgách Bellarminnal mint tanárával azon személyes baráti viszonyba, melyet későbbi levelezésök mint régi barátságot említ.* (* Bellarmin 1568. óta többször volt Paduában. 1574-1589. Rómában tanított. Forgách 1586 előtt tanult Rómában, a Memoria Basil. Strigon. 146. szerint. Bellarmin levelében (Rob. Bellarmini Epistolae familiares 55. 108.) – írja 1607-en Forgáchnak: amicitia quae inter nos aliquando fuit. Tehát régi jóbarátok voltak.)

Úgy látszik, Bellarmin ezen tanításának, de mindenesetre az ő nagyszerű hittani munkáinak és hitvita-iratainak köszönhette a mély vallási meggyőződést s azon határozott irányt, mellyel a hitújítás ellenében oly kérlelhetetlen szigorúsággal lépett fel. Bellarmin híres commentariusai mindig készen állhatnak kezénél, hogy velök ahitújítókat cáfolja. Mint Veresmartival való találkozása s az ő térítgetése alkalmával is azonnal, mint hallani fogjuk, így lépett fel velök ellenében.

De Forgách inkább az élet és gyakorlat, mintsem az iskola s elmélet embere lévén, így nyilatkozott tevékenysége tanulmányaiban is és irodalmi munkáiban. Egy munkájának címe is, s ez az egyedüli adat, melyet ebből jelenleg ismerünk: „De compescenda petulantia haereticorum” az eretnekek pajzánkodása vagy szemtelensége és kihágásai fékezéséről, - inkább az életnek szólt. Aminthogy e tan alkalmazását is kétségtelenül hatályosabban tanította s bizonyította tetteivel, mintsem könyvével. Mely egyébiránt, mint  terjedelmesebb irodalmi mű, négy részből állott, s ékes irálya által tűnt volna ki.* (* Purpura Pannonica 1715. kiad. 59.)

Mint jól iskolázott, vallásáért lelkesedő ifjú már korán esztergomi kanonok, és nemsokára veszprémi püspökké lett. Ez utóbbit azonban inkább csak névleg viselte; a püspökség legnagyobb részt török hódoltság alatt volt.

Vallásos buzgalma ezen idő tájt annyira megragadta, hogy már elhatározta volt mindenről, a világról lemondani, és magát egyedül vallása szolgálatának szentelni. Szándékát létesítendő a máris püspök Jézus-társasági szerzetesül kívánt fölvétetni. Összeköttetésbe lépett emiatt a Grazban levő jezsuitákkal, hol a szerzet egyik főháza volt. Többször utazott oda, látogatta őket s ismételve kérte, szorgalmazta felvételét. Mindannyiszor visszautasíttattatott.

Éppen azon nagy előnyei, melyek másképp befogadására szolgálhattak volna, képezték most az akadályt. Felismerték az okos jezsuiták, hogy a hatalmas gazdag főúri családnak és pártjának tehetséges vezérférfia, nem illik annyira be a rend keretébe, mint a főpapi állásba, melyben lelkesedve vallásáért nagyobb szolgálatokat tehet majdan egyházának.* (* Pray Spec. Hierarch. Hung. I. 304. mondja a Historia Domus utná:Semel iterumque ac tertjum excurrens Graecium ad societ. Jesu admitti petiit, sed repulsam passus, quod nobilisimo genere ortus, ac virtutum fama clarus, magis rei Christianae in episcopatu, quam inter privatos religiosorum parietesprofuturus esset.)

S ezt meg is tette. Páratlan eréllyel, majdnem rohamosan s még akkor szinte majdnem egyedül is, alig hogy egy-két főpaptársa által kísérve lép ki a harcsíkra, veszélyeztetett vallása ügyének védelmére. De a védelemből csakhamar támadásra megy át, és folytatja ezután a harcot egész odaadással, a végletekig, életre s halálra.

Nagyban örökölte ebben családja hagyományos vonását. Erős kinyomata volt a Forgáchok azon odaadás-teljes hűségének, mellyel az általok szolgált ügyért tekintet nélkül készek voltak mindent feláldozni. Mint még a népies regés történeti ének is szólott Forgách Balázsról, Mária királyné hű lovagjáról, miképp vágja agyon a királyné versenytársát Kis Károlyt, s veti életét két halálnak elé királyasszonyáért: úgy vetette magát közbe Forgách Ferenc bíbornok egyházaért s királyaért a két versengő fejedelem, Rudolf és Mátyás közé, és vetette életét az ország s a más vallásúak ellenkező pártjai közé, kímélet és tekintet nélkül egész a végső ellenállásig és feláldozásig.

Ehhez atyjának, a hős és vitéz bajnok Simonnak, nem csak bátor és merész, elhatározott s a harcra mindig kész viador természetét, de hadvezéri tulajdonait is örökölte. Csakhogy ezeket más csatatéren, az akkori kelletlen s ádáz politikai és vallási tusák és küzdelmek csataterén érvényesíté. De itt azután hasonlón, mint sebekkel telt s a lippai csatában már halálra vágott atyja, legyőzhetlen volt. Leveretve bár, mindig újra felkelt s újra támadott, mint az, - küzdött és győzött, mint ő.

Szilárdan és rendíthetetlenül kitartott minden csapást és rohamot; mint akárcsak azon sziklavárak falai, melyeket apja vívott és védett.

Mert valóban így rendületlenül, hátrálást nem ismerő elszántsággal védte egész életén át számtalan válságok között egyházát és vallását, s vitte küzdelmét, melynek ekkor vezérletét átvette volt.

Az ő idejében támadt fel ugyanis először, midőn éppen ő, mint királyi cancellár állott a kormány élén is, az ország törvényhozó testületében azon nagy vallási vita, mely ezentúl századokon át szünetlenül és kifáraszthatlanul foglalkoztatta az országgyűléseket, a törvényhozást, s az országos nagy pártokat.

Több mint félszázad óta tartott már ugyan a vallási küzdelem. De bármily szerencsés és nagy hódításokat tett a hitújítás, mindeddig még nem bírt küzdelme és törekvése sem a szorosan vett vallási harc, sem valami országos törvényes ügy jellegével.

Ez kétségkívül azon  mérsékelt szellemű és tapintatos magyar főpapok érdeme volt, kik akkor mint esztergomi érsekek egyszersmind az ország főhivatalnokai, királyi helytartók és cancellárok, egy Szalkai és Várdai, Oláh és Verancsics annyi bölcsességgel viselték a két részre szakadt szerencsétlen nemzet kormányát.

Addig a vallási szakadás is csak mintegy az engedelmesség-felmondás és lázadás, az apró összeütközések és törvénytelen hatalmaskodások színében tűnt fel inkább. Mint amelyet az önkényes hatalmas főurak, a városi és kiváltságolt polgári testületek engedtek magoknak a közrend és törvény, a kormány s államegyház ellenében. – A hatalom úgy tekinté még, mint törvénytelen forrongást, melyet a merész hitújítók, elcsábítva a népet, szítottak; védve a zavarosban halászó, az elhagyott s elpusztult egyházi javakat foglaló és bitorló pártfogó uraik, a török s országos párthadak zavargó mozgalmai által.

A törvény nem ismerte még el ezen mozgalmak s újítások jogosultságát. ellenkezőleg: a törvényhozás II. Lajos idejétől, kezdettől fogva többször csak egyszerűn elnyomólag, tiltakozólag lépett fel ellenök. A kormány azt csak mint pártütést és lázadást tekinté, melynek úgyis annyi mindenféle külön nemével s árnyalatával kellett küzdenie. De melynek még declarált, külön vagy határozottabb iránya alig volt. – S azért, ha helyenkint s időnkint fellépett ellene; ha egyszer és másszor fenyítő törvény is hozatott a hitújítók és izgatók ellen, a kormány ezen hatalmi törvényes állását a reformatióval szemben az országgyűlésen még addig senki sem merte kétségbe vonni. Annál kevésbé, mert a kormány is majd határozatlanul állott ellen; majd kímélettel is és koronkint elnézéssel, ha nem kedvezéssel viseltetett iránta, mint Miksa idejében is.

Midőn azonban a XVI. század végén s a XVII. elején a hitújítás mind nagyobb, erőszakosabb terjedése ellenében a változott kormány is erélyesebben lép fel; ezzel az úgynevezett ellenreformatio megkezdődik Magyarországon is. S ebben nálunk Forgáchnak éppen egyik legnagyobb része lőn. Az 1604-diki országgyűlésen egyszerre már a hitújítási párt teljes igényeivel lép a törvényhozás elé. Határozottan követeli kivívott előnyei elismerését, foglalásai biztosítását. Az országgyűlési rendek között csakugyan immár nagy párttal rendelkezhetett.

Forgách akkor nyitrai püspök, mint cancellár a kormány élén a kisebbéggel erősen ellenállott. A nyílt föllépésnek is azonban éppen ő, az általa, mint láttuk, oly erélyesen megkezdett ellenreformatio volt oka.

A megyék rendeivel, egyes főurakkal már küzdelemben állott. Kassán beszélték, hogy ő intézte Belgiojoso hadparancsnok által a főegyház visszafoglalását. Nyitra- és Trencsén-megyék rendei, a Thurzók és Apponyiak, Az Ungnadok és Salmok, a Szerdahelyiek és Ujfalusiak hasztalan tiltakoztak és kérelmeztek egyes hatalmi és erőszakos lépései, a templomfoglalások, prédikátorok elűzései és befogatásai, a jezsuita-térítések szervezése ellen. Forgách erősen meggyőződve ügye igazságáról, és hogy ő csak a törvény terén áll, nem engedett, kérlelhetetlen és hajthatatlan volt. Céljául kitűzte volt emellett a katholika vallás felvirágoztatását és győzelmét s az uralomra emelkedő protestantismusnak leküzdését.

És tántoríthatatlanul végre is hajtotta. Most, midőn véletlenül egyszerre az országgyűlésen a hitújítás hívei erős párttá alakulva először lépnek fel, s mindjárt mint a rendek többsége, ami valószínűleg voltak is, követelik a szabad vallásgyakorlatnak törvényesítését, az elfoglalt templomok visszaadását, s az elfogott prédikátorok szabadon bocsátását. – Forgách meglepetve állott ugyan velök szemben. De szilárdan el volt határozva, nem engedni. Heves viták, botrányos jelenetek támadtak. Hosszasan feltartóztatták s megakaszták az országgyűlési tárgyalásokat.* (* Per hoc publicos dietae huius tractatus, non modicum retardarunt, caeterisque fidelibus regni statibus scandalum praebuerunt, beszéli maga az 1604. 22. t. cz. a Corpus Jurisban.)

Thurzó György a főkapitány nevezetesen pártja élén erősen követelte a szabad vallásgyakorlatot.* (* Rimai kiadatlan levele családi levéltáramban, 1605. ju. 12. írja Thurzónak: a tavalyi gyűlésben való igaz úri jó magaviselése, a haza, hite és vallása mellett valószabadságos szava megmutatá, hogy hite a hazája szerető ember kegyelmed.) Szemére hányta Forgáchnak, hogy hiszen az ő atyja is protestáns volt. Szép jelét adja, úgymond, fiúi tiszteletének, ha atyját is méltatlannak tartotta azon méltóságokra, melyekre a fejedelmek által emeltetett. Csakis az atyai vallástól elszakadt apostatai ismeretes gyűlölség vihette őt ennyire. Hallatlan merény az, melyet soha előbb püspökelődeitől vagy a nemrég elhalt Kutassy érsek- s királyi helytartótól nem tapasztaltak.* (*  L. Episcop. Nitr. Memoria 336.)

Forgách ellenére azonban az országgyűlésen mégsem vihették át követeléseiket. Külön küldötteik által az országgyűlési többség nevében folyamodást adtak át Mátyás főhercegnek, mint kormányzónak, hogy kívánságaikat egyenesen a király, Rudolf elé terjessze.

Forgách nemcsak megtagadtatta a királlyal e követelés elfogadását. Hanem felhasználta az alkalmat egy ellenkező törvénycikknek a törvénybe iktatására.

Nem ismeri, mond a 22. t. cikkbe iktatott királyi válasz, sem a szabad vallásgyakorlatért folyamodó országgyűlési rendek állítólagos többségét, sem az ezek által követett vallást vagy vallásokat; miután a főherceg felszólítása dacára sem neveiket a folyamodás alá kitenni, sem a vallást, melynek szabad gyakorlatát kérik, megnevezni nem akarták. Arra sem emlékezik, hogy valaha az urak birtokain levő egyházakat és ezek jövedelmeit elfoglalta volna. Azt pedig visszautasítja, hogy királyi városai nevében is kérelmeznek, s követeli tőlök, ne adjanak botrányos viseletök által ezeknek rossz példát. Különben erősen el van határozva a római katholika vallást elődei, a római császárok s a magyar királyok példája szerint megtartani, védelmezni és terjeszteni. Valamint azon törvényeket, melyeket elődei sz. István s a többi dicső magyar királyok ezen vallás védelmére hoztak, kötelessége szerint meg fogja tartani, s mindannyit újra a jelen törvénybe foglalva megerősíti. A vallásújítókra pedig az ország mindezen törvényeinek büntetéseit alkalmazni fogja.

Ez volt a Forgách cancellár által fogalmazott, addig majdnem páratlan hangú és határozottságú vallási törvénycikk lényege.

A tény körülbelül egyértelmű lehetett azzal, mit ma államcsínynek vagy az alkotmány elleni merényletnek mondanánk. S ezen tekintetben csak  az menthette némileg ki, hogy az akkori még ki nem fejlett alkotmányos formák hiányában nem határozható meg biztosan, mennyire ütközött ezen eljárás, s mennyire nem a törvényhozási gyakorlatba.

A törvényhozás anyagát akkor is a királyi előterjesztések s a rendek fölterjesztései képezték. S ahhoz, hogy ezek törvényekké váljanak, mind a két félnek beegyezése kívántatott. A fölterjesztések törvényjavaslatainak alakja azonban már régóta csak a sérelmi panaszlás és kérelmény, az úgynevezett gravaminalis ügy, s a postulatio és supplicatio volt.* (* L. Cziráky Cons. Jur. publ. Hung. I. 49. HajnikMagy. Alkotm. és jogtört. III. 149.) Mit ha a fejedelem el nem fogadott,nemcsak hogy egyszerűn elhagyatott a törvénycikkben, a szentesített decretumban: hanem sokszor benne vissza is utasíttatott, kifogásoltatott vagy legalább különféle záradékokban a király tetszésére, belátására hagyatott az elfogadás, az intézkedés vagy annak módja s ideje.* (* A Rudolfi decretumokban is például: úti placuerit suse Majestati, - - quatenus fieri poterit, in quantum possibile erit 1602. 2. 1604. 12, 13. De nevezetesen ily tagadó válasz fordul elő már 1568. 34. t. cz.)

Ezen az alapon és formában már némileg az 1604. 22. t. cz. is helyet foglalhatott volna a decretumban. Mindenesetre sérelmes lehetett azonban, hogy az ország többsége ellenére annak óhajtásával ellenkezőleg, és mint azon felül még vádolák, az országgyűlésen kívül is iktattatott be.

Az utóbbi vád ugyan jól, vagy egészen nem érthető. A decretum eredetije valószínűleg törvényszerű alakban aláírva s kihirdetve volt. Ellenkezőleg az egész decretum nem bírt volna törvényes erővel. Ami sohasem vétetett kétségbe.

De ami a többséget illeti, Forgách éppen ezt magában a törvényben kétségbe fogva, annak ellenkezőjét benne törvényesítette. Bebizonyítván a törvénycikkben, hogy ezen többség nem, sőt annak követelése sem constatálható. Miután úgymond, a kormányzó felhívására sem voltak hajlandók az országos rendek többsége nevében folyamodók, sem ezek nevét, sem vallását, amelynek szabad gyakorlatáért folyamodtak, kitenni. Mi valóban mesterileg sikerült, diplomatiai vonás volt részéről; minőt törvényhozásunk ily közvetlen megfigyelhető részletességgel ritkán mutat fel.

A régi országgyűlési többségek számítása mindig határozatlan volt törvényhozási gyakorlatunkban, valamint más törvényhozások régibb gyakorlatában is. Csak egy törvény kísérté meg addig szabályozni: ez az 1495, 25-dik törvénycikk volt. De ez is bizonytalanul, a szavazatok megszámításánál minden ügyet a józanabb, úgymond az értelmesebb rész, a sanior parc szavazata szerint határozza eldöntendőnek. Ezen gyakorlat általában is, még a legújabb időkig, úgy a főrendi táblánál, hol leginkább csak a méltóságokat viselők szavazata döntött; valamint sokáig a vármegyei gyűlések határozatainál is mérvadó volt törvényhatósági életünkben.

Ezen formai nehézségeken tehát Forgách könnyen áteshetett volna. Az alkotmányosabb érzületű nemzeteknél is hiányzott még akkor azon finomabb alkotmányos formaérzék, mely ma gyakran az alkotmányjog-gyakorlat egyik föltételét képezi. Forgáchot is ezen formakellékek hiánya a helyzet bonyodalmain könnyen átsegíthette volna.

Ami azonban akkor ebben leginkább hatott és sértett, az nem az alkotmányos forma mellőzése, mihez a nemzet az önkény és zavar ama napjaiban már nagyon is hozzászokott, hanem a dolog lényege volt: azon erélyes elhatározás, mellyel a törvénycikk, hivatkozva a fennlévő törvények érvényesítésére az ellenreformatiónak ezen törvényes alapon való végrehajtását kimondotta. S azáltal a hitújítást is törvényen kívül helyezettnek, mint eddig is volt, továbbra is hagyva, annak nemcsak minden előnyeit tönkretette, hanem a hatalmat is ellenében újra a föllépésre nemcsak jogosította, hanem kihívta.

II. Lajos és I. Ferdinánd törvényei a hitújítók ellen ezáltal nemcsak újra megerősíttettek, de eddig elmulasztott végrehajtásuk is a kormány által most, tehát újra bekövetkezhető vala, hacsak a hatalomnak, a kormánynak elég ereje s bátorsága volt hozzá.

Forgách maga azonban az ő elvei s nézetei szerint legkevésbé sem vélte, hogy ő mindezzel alkotmánysértést követett el. Sőt ellenkezőleg, éppen az eddigi alkotmányos törvényeket volt elhatározott szándéka érvényesíteni. Azok mellett s azok szellemében lépett fel, tudta bár, hogy az nem a kor szelleme többé. De éppen ezt repudiálta, és saját nézete meggyőződése szerint akarta javítani; miután ő az ország minden baját és szerencsétlenségét éppen a hitújítási szakadásnak tulajdonítá. Most hatalmában volt ennek ellenállani, ezen változtatni. Erre csupán a törvényes hatalommal élt,mely a koronát a törvények értelmében megillette. Csak ezen törvények módosításának, vagy éppen eltörlésének állott ellen, mint conservativ államférfiú. Forgáchtól mást várni képtelenség lett volna. Csak azt tétette ezen felül a buzgó katholikus Rudolf királlyal, mit minden buzgó protestans minister és fejedelem tett volna akkor hasonló helyzetben az általa pártfogolt vallásfelekezet mellett.

A baj az ellenfélre talán nem is oly jelentékeny, ha Forgáchban nem talál a helyzet emberére, ki képes volt a törvényt teljes eréllyel foganatosítani. A törvény éppen úgy holt betű maradhatott volna, mint a hitújítás ellen hozott törvények nagyobbára azzá váltak. De ami a helyzetet súlyosbítá, az éppen Forgách személye volt. Tapasztalták már, hogy mily szigorral képes és tudja a törvényt végrehajtani. Ismerték vasmarkú, merész lelkű atyját, ki nem oly rég ült még a múlt század végén köztök, a rendek ezen többsége közt, összeforrt sebektől szétszaggatott marcona arccal. Tudták, mit várhatni szigorú lelkű fiától, ki a szilárd s erélyes kormányfő minden tulajdonaival rendelkezett, s kiben e tehetségnek minden fény- s árnyoldala egyesült. És most bátorságával és vakmerőségével atyja győzelemhez szokott vállalkozásának és merészségének emlékét is fölébreszté.

Hibája, saját szempontjából tekintve is, nem a vakmerőn bátor terv, mint inkább a rohamos támadás, a túlzott merev álláspont vala, melyet így a törvénnyel és hatalommal kezében oly erőszakosan elfoglalt a többség ellenében. Ha több hajlékonysággal és nagyobb készséggel viseltetett volna a transactio iránt, könnyebben átvihette volna tervét még ekkor, midőn más személyes kérdések, és a szabadság s alkotmány ügye nem léptek szembe a hatalmi állással. Nem kételkedhetni, hogy legalábbis annyit biztosíthatott volna még akkor egyháza és vallása javára, ha sikerül neki megalkudnia egyes főurakkal s a rendekkel, mint amennyit később hosszas küzdelmek után nagy veszélyeztetések közt sok szenvedés árán volt csak képes átvinni.

Cselekvése tehát ha szorosan véve nem is éppen törvénytelen, de legalábbis politikátlan volt. Mivel azonban határozott szilárd jelleme és meggyőződése sem a várakozásra, sem a kialkuvásra képes nem vala, a hatalom eszközét és a törvény útját választotta. Mind a kettő mellette állott; bár az eszély és óvatosság akkor mégsem az egyiknek, sem a másiknak használatát nem ajánlhatta.

Mindamellett rendes körülmények közt és más időben így is sikerült volna lépése. Alig volt még példa rá, hogy ekkor az ellenkező országgyűlési törvény miatt ellenállani mert volna az ország fegyvereskézzel és fölkeléssel; ami ezentúl gyakori lőn, míg eddig ez csak a trónkövetelő pártok dolga volt. A vallás melletti törvények ellen pedig még akkorig nyíltan ilyesmi éppen nem történt. De Forgách azon tényezőket, melyek rendszabályaival szemben nemsokára ellenállásra egyesültek, számba nem vette. És legyünk politikai előrelátása iránt igazságosak, még számba sem vehette.

Mert senki sem láthatta akkor még előre, hogy a nemzet régóta sértett érzete, jogai s szabad vallásgyakorlata miatti fegyveres fölkelésére éppen ekkor Bocskai személyes érdekeinek méltatlan megsértése fogja adni az alkalmat, midőn az éppen ezen személyes érdekét oly együgyű őszinteséggel helyezte előtérbe fölkelése okául.* (* Először – úgymond Bocskai egyezkedésében – ugyancsak magunk életünk oltalmunkért, annak utána közönséges hitünknek és (csak ezután) – régi törvényünknek megrontott szabadságának helyére állatásáért - - fegyvert kellett volt fognunk. Katonánál Hist. XXVIII. 633.)

De ez volt a szikra, mely a fonák politika által felhalmozott anyagot lángra gyújtotta.

Mire a nemzeti fölkelés hatalomra jutott, a vád, melyet Forgách ezen merénye miatt támasztottak a regnicolák, mint magokat nevezék „Bizonyos okok” című vádiratukban, mellyel ellene fölléptek, szóról-szóra úgy hangzott: hogy anno 1604. cancellarius lévén, az ország végzése és akaratja ellen, oly articulust írt a többi articulusok után, ki az egész országban való hadakozásnak, vérontásnak és pusztulásnak oka.

Válaszuk, határozatuk Forgách rendszabályai ellenében, ha vele szembeszállani, neki ellenállani akartak, valóban nem is lehetett más, mint háború és vérontás; a nyílt fölkelés és fegyveres támadás.

Bocskai hadai megszállva Nyitrát, ostrom alá fogták Forgáchot püspöki várában, mely hosszabb védelemre éppen oly kevéssé volt felszerelve, amily elégtelen és kevéssé megbízható volt őrsége. De Forgách kész lévén végletekig menve ellenállani, védte magát előkelő hívei kis csapatával, kik a közel vidékről hozzá védelmére, vagy inkább védelmet s oltalmat keresve magok is nála, várába sereglettek. Csak midőn Kolonicsnak hasztalan sürgetett és várt segélye elmaradt, a várőrség pedig árulással fenyegette, hogy átadja őt híveivel együtt az ellenségnek, ha fel nem adja a várat; híveinek esedezésére, ne áldozza fel magával őket is; s az ellenség kímélete által is, mely szabad menetet, sőt védő kíséretet ajánl neki, legyőzve és kényszerítve... elfogadta a biztos és szabad menvédet.* (* Lásd az egykorú Istvánffy emelkedett leírását (Hist. lib. XXIV.) és Forgách püspök saját levelét, melyben megható szavakkal jelenti Mátyás főhercegnek, hogy a balvégzet által legyőzetve, mindentől megfosztva, az övéi által, hazájából száműzetett. De mit ő semmibe sem vesz, midőn Isten és fejedelme iránti hűségét megtarthatta: Me per domesticos meos expulsum patria, conscelerata exagitat perfidia, illa ipea praesentem hanc calamitatem mihi – peperit, út inopes, bonis, rebusque spoliati, solum vertere debuerimus, nihili nobis iacturam nostrarum rerum ducentibus, dummodo fidem et fidelitatem Deo et 8. C. Majestati debitam conservaremus. Pray Epist. procerum III. 283.)

Személyének nagy tekintélye, családjának hatalma, összeköttetései és befolyása megvédték őt az elkeseredett ellenségtől is. Míg más kevésbé okozható püspöktársai, Mikáczi a nagyváradi, Szuhai az egri, mint a pozsonyi és kassai kamara főnöke és kormánya tagjai, elfogva, börtönnel és száműzetéssel üldöztettek: addig Forgách az ellenség által kísérve bizton menekedhetett udvarával és papjaival. Elfogadta ezt, hogy fenntartsa magát a következő actióra.

Valóban Bocskai fölkelése első rohamának lecsillapultával már a korponai egyezkedésnél és az erre következő bécsi békekötés tárgyalásai alatt Forgách nemcsak helyén állott ismét a király és kormány emberei élén, hanem az ő befolyása is sokáig mérvadó a fölkelőkkel szemben. És neki ismét föltett szándéka csak az egy volt, hogy mit sem enged, mit sem áldoz fel elveiből.

Forgách Ferencnek testvére, Zsigmond, az ország egyik főkapitánya, később országbíró is és nádor, viszi ugyan nyíltan első Mátyás főherceg és a kormány nevében a közbenjáró szerepét. Zsigmond merő ellentéte volt testvérének a bíbornoknak. Legalább külsőleg politikai eljárása- és szereplésében tanúsított viselete által, ettől egészen eltérő jellemet tanúsított. Éppen oly hajlékony, mint amilyen merev volt a bíbornok, Zsigmond az egyezkedésekre, a transactiókra nemcsak mintegy született, hanem erre némileg hivatva is látszott volna lenni testvérét, ha a kormányon együtt állnak, kiegészíteni. Ami nála hiányzott, az állhatatosság, az erős szilárd akarat s ellenállás, azt háttérben mindig fenntartja vala a bíbornok, kiben ezen tulajdonok kelleténél is bővebb mértékben megvoltak. S ami ennek ismét minden politikai actiójában mint hiba kirívott, a hajlékonyság teljes hiánya, azzal túlságosan bő mértékben rendelkezett Zsigmond, ki testvére merevségét valóban képes lett volna elsimítani. Neki minden politikai párt, minden árnyalat számára volt egyezkedése, és mindenütt volt egyszersmind valami tennivalója és szerepe. Bocskainál és Bethlennél egyaránt, mint a kormánynál, majd mint békítő, kezes, egyezkedésekkel és föltételekkel közbenjáró békegalamb szerepel. Majd seregei élén is, ha kell és lehet, fegyveres kézzel interveniál, támad és betör, megütközik s ellenáll. emellett meg volt bizonyos könnyűsége és népszerűsége, mely őt az átmenetekre képesíté, és mindig lehetségessé ette mind a kormánynál, mind a nemzeti pártnál. Annál feltűnőbbnek tetszenék, hogy Klesel, Mátyás mindenható cancellárja annyira nem szenvedhette, ki pedig színre hasonlón tudott kétfelé játszani, ha politikája megkívánta. A tény azonban könnyen megleli magyarázatát abban, hogy sajátlag Mátyással Klesel, - Rudolf és cancellárja Forgách Ferenc ellenében jött hasonló egyezkedő és színlelő politikával a kormányra.

Ebben neki Forgách Zsigmond csak alkalmatlan lehetett, ki hasonló, de többnyire ügyetlen és sikeretlen eljárásával gyakran az egyezkedő szerepét is elhagyva, majd a testvére politikájánál is túlzóbb, a királynál is királyibb conservativ politikát játszott. Nem egyszer valószínűleg külön saját kezére is. Mint például Erdélyben, hol még személyes céljai is és kilátásai lehettek a fejedelemségre.

Pázmány Péter ugyan, mint mindkét Forgáchnak legsajátabb híve és teremtmény, sokszor azok tolla, szája s esze is, - kibékíté Kleselt és Zsigmondot. De Klesel mégis sohasem szűnt meg ezt lenézve kijátszani. És még akkor is, midőn legnagyobb szüksége volt rá s legjobban felhasználta befolyását II. Ferdinánd király megválasztásának biztosítására, viszont Forgáchnak azon ígéretet tevén, hogy ő nádorrá választását a királynál elő fogja mozdítani, - nem tarthatta vissza ezen ellenszenvét. Markába nevetve írja: hogy „Forgách már nádornak tartja, úgymond magát, de kész vagyok, mielőtt e méltóságot elnyeri, meghosszabbítani orrát.” És valóban azon hír keringett, hogy Klesel még más nyolc magyar úrnak is ugyanazon ígéretet tette volna írásban, mindannyinak kilátást nyújtva a nádori méltóságra.* (* Florenczi követjelentések 1618. april 3.s 21. Lásd Frankl Pázmány I. 625.)

Mióta Forgách testvérét Zsigmondot a kathol. hitre téríté, vagy inkább Pázmány által térítteté, azóta ugyan folytonosan a királyiak pártján találjuk, sőt a legszélsőbb irányban is és lépésekre vállalkozni látjuk. Minő az előbb említett erdélyi fegyveres beütése volt. Mindez azonban nem gátolta, hogy közben az ellenpárokkal is ne alkudozzék s egyezkedjék.

Ámbár egyik eljárását sem követte, sem az egyik, sem a másik félnél valami nagyobb siker.

Feltűnő korlátoltsága, úgy látszik útját állotta olykor bátor és vakmerő vállalkozásainak is* (* Így mondja felőle az egykorú és túl őszinte Borsos Tamás is krónikájában, midőn Forgách erdélyi hadjáratát leírja: noha Forgáchnak igen szép magyar hada vala, de ő maga igen simplex ember vala. kemény Erdélyorsz. Tört. társa II. 40.); kivéve talán az egyben, hogy személyét és befolyását ezáltal is az ország első hangadó férfiai körében mindig fenn tudta tartani, azzal az ország első hivatalaira is fel tudott ezen, az ily középszerű tehetségeknek és kétes jellemeknek sokszor kedvező úton emelkedni.* (* Az egykorú kiadatlan históriás ének: Erdély nyomorúságáról s a magyaroknak Báthory Gábor ellen támadásáról (Lipcsei codex Toldy másolatáb.) hasonlóan verseli:

No Forgács Zsigmond jersze elő immár,

Az Erdélyország tied, csak alig vár.

Hallgass jól reá megmondom mesédet

Csak vedd jó néven tőlem két beszédet.

Az ki magának gyakorta tisztet kér,

Szégyen-vallást gyakran az olyan nyér.

Amaz szép mondás azért te reád fér:

Nem illett úgymond agg ebet bőrszekér.

Tudod, magyarok együtt mit beszélnek,

Kecskét gyakorta kertésszé nem tesznek.

Te Forgács Zsigmond mit tudtál próbálni,

Ha vitézségben nem tudtál forgódni.)

Mindenesetre testvérének a bíbornoknak merev és csökönyös bár, de határozott magasabb célt követő állhatatos politikája páratlanul nagyobb sikert s eredményt volt képes kivívni és felmutatni, mint azon pillanatnyi eredmények voltak, melyeket Zsigmond az interveniálásra, alkudozásra való készségével eszközölni képes vala; ha ezenkívül még csakugyan állottak volna is előtte külön magasabb célok, saját jóakaratán, testvére meghagyásain s önérdekein kívül; mit az ismeretes tények után ítélve majdnem kétségbe lehet vonni.

Eddigi kisebb szereplése közt most először látjuk út fellépni a diplomatia terén, a korponai egyezkedés alkalmával a kormány részéről előterjesztett pontok megvitelével lévén megbízva. Egyedül testvére állott még ekkor úgy látszik, mögötte, az ő hajthatlan, engedni nem tanult erős eltökélésével. Nem csoda, hogy egy előértekezletnek semmi nemű sikere nem lehetett. Bocskai pártja a vallásügyben egyszerűn a szabad vallásgyakorlatot, az általok elfoglalt templomok s egyházi javak megtarthatását követelte, hasonlón mint az 1604-diki országgyűlési többség. ezzel már a 22. t. cikk megsemmisítése is önként következett ugyan. Csakhogy természetesen ezen felül még a fölkelés alatt azóta elfoglalt templomok birtokát is igényelte, valamint a jezsuiták kiűzését, nehány főpap száműzését, mások jogai megszorítását is kívánta. Forgáchnak a kormány élén erre egyszerűen csak tagadó válasza lehetett, emellett még az 1604. 22. t. cikket is sértetlenül fenntartá.

Most azonban az ügyes Illyésházi vette át az úgynevezett bécsi egyezkedést. Eleinte nem sokkal több szerencsével és sikerrel. Forgách a király megbízottjai élén a vallásügyben hajszálnyit sem engedett. De bizottsági társai, a vallásügyben éppen ellenvéleményű Thurzó Györggyel élükön és Mátyás főherceg is, a kormányzó, saját kormánya embereivel, nevezetesen Krenperg, Klesel és Lichtenstein, mindinkább Forgách fölé emelkedtek engedékenységökkel.

Végre is hajlandók voltak már az 1604-iki ellenséges törvénycikket föláldozni. Mire Forgách Ferenc, ki velök szemben egyedül állott most, ügyes fordulattal legalább azt igyekezett fönntartani, amit lehetett, és oly állást foglalt, melyből az elvesztett helyzet ismét könnyen visszafoglalható volt. Átvitte, hogy az 1604. előtti régibb vallástörvények fenntartassanak. Ennek alapján világos volt, hogy az első kedvező alkalommal képes lesz az 1604-dikihez hasonló rendszabályokat újra foganatosítani.

Így ráállt volna végre már Forgách is. És Rudolf király 1606. mart. 21. ezen alakban elfogadva e pontot, szentesíté. Bocskai és pártja ezt természetesen így egyszerűn nem fogadhatta el, miután benne csak az 1604. előtti azon statusquo volt fenntartva, melyből úgyis az ellenreformatio s a 22. t. c. kiindult vala.

Illyésházy újra megfeszíté minden erejét, hogy az egyességet, mely annyira személyes érdekében volt, létrehozza. Sokáig mindez hasztalan volt. Forgách állhatatosságán Illésházy ügyessége is megtörött. Nem volt más mód többé részéről, minthogy Forgách püspöknek – mint ki a király részéről megbízottak élén állott -, a tárgyalásokból valókizárását komolyan követelje. Ennek ellenében Forgách saját részéről viszont Illyésházinak megbüntetését hozta javaslatba; mint aki az ország törvényeinek ily makacsul ellene állani merészel.

Végre is mindinkább belefáradtak: a királyi biztosok, akik még Forgáchtól egészen el nem pártoltak, a kormányzó Mátyás főherceg emberei és Bocskai megbízottjai. Csak Forgách nem, ki egyre kívánta még a katholika vallás és az azt védő törvények sértetlen fenntartását. De Illyésházy is kifáradhatlan volt abban, hogy végre is valamily egyességet létesítsen. Utoljára is sajátságosan ezen az egymással ellentétes két alapon létesült a Forgách által kikötött s Illyésházy által követelt módon a pontozás, mely szerint a szabad vallásgyakorlat megengedtetett ugyan, de a régi törvények is fenntartattak. S ennél fogva az egyezkedés mindjárt valóságos ellentmondást is zárt magában.

Senki nem fog vallásáért – úgymond – ezentúl üldöztetni (mi addig is ritka eset volt), szabad vallásgyakorlat fog megengedtetni, hihet mindenki azt, amit akar, de a katholika hitnek s az ország törvényeinek sérelme nélkül. Így hangzott az egyezkedési pont fogalmazványa. Az indokolásban felhozatott, hogy őfelségének esküjét nem lehet és nem szabad megszegni. Ha meg is engedi a szabad vallásgyakorlatot, ezt csak úgy teheti, hogy az ne legyen a katholika vallás sérelmére, s ne kellessék az ország szentesített törvényeit megsemmisíteni és visszavonni, melyeknek fenntartására és megvédésére megesküdött. Fontolja meg Illyésházy, vajon hajlandó volna-e ilyesmit elfogadni és cselekedni a szász fejedelem, vagy más protestánt uralkodó* (* Lásd ezen első megállapodás kétségtelen szövegét Magy. tört. emlékek. Brüsseli okmánytár III. 213. Hol csupán hibásan áll az eredetileg kelet nélküli fogalmazás 1608-ra téve. Mit a többi okmányok kelete is, 1606-ról szólván ellenez. Ez megfejti egyszersmind Rudolf király és Forgách későbbi ellenkezését, midőn e pontot elfogadván annak újabb módosított szövege elfogadását, szentesítését s aláírását megtagadták.) Ezen az alapon természetesen a kath. vallást védő törvények is fenntartattak, s a vallásszabadság is csak odáig lőn mintegy megengedve, amíg a kath. vallásnak sérelmére és rövidségére nem volt.

A Forgách által érvényesített ezen híres formula: absque praejudicio catholicae religionis, a kath. vallás sérelme vagy rövidsége nélkül engedélyezett szabad vallásgyakorlat – mely végre is minden más módosítások dacára átment az ország alaptörvényei egyikébe, a bécsi békekötés pontozatába -, képezte a Forgách által emelt azon valóságos erődöt, mely által századokon át védve volt az uralkodó vallás, az államegyház; és melyből századokon át mindenkor, amidőn szüksége vagy ereje volt rá, kiléphetett védelemre vagy hódításra.

A végszövegezésekben ugyanezen pontot azon módosítás érte, hogy benne az ország törvényeinek említése elhagyatott, és csupán a kath. vallás sérelme nélkül való szabad vallásgyakorlat tartatott meg. Ezen felül hozzáadatott, hogy a templomok sértetlenül hagyassanak, a zavargások alatt kölcsönösen elfoglaltak visszaadassanak.

Lényegében az értelem így sem igen változott. A katholika vallásnak így is még sikeres védelmet és tért adhatott a mozgásra. De a vallást védelmező országos törvények említésének elhagyása miatt Forgách a pont elfogadását végleg megtagadta.

Az említett vádpontok így okozták őt: hogy a bécsi pacificatióban úgymond senki olyan ellent nem tartott, mint ő, és a pacificatoroknak mind az egész német urakkal és tanáccsal nem volt annyi ügyök és munkájok, mint ővele. És usque in finem, mindvégig annak nyilvánosan contradicált és azt is mondta, hogy jobb elveszni egész Magyarországnak, mint a libera religiót megengedje őfelsége.* (* Lásd e. i. helyen)

Ez volt nyilván az ok, hogy Rudolf sem akarta többé szentesíteni. Míg az előbbi szerkezetet lényegében már mart. 11. elfogadta. Az utóbbi szerkezetben azonban a kész okmány aláírását június 23. megtagadta. És később aug. 6-dikán a nagy nehezen Mátyás által tőle kicsikart megerősítésben is, azon záradékkal élt, hogy nevezetesen a vallási s egyházi kérdésekre vonatkozó pontokat csak annyiban fogadja el, amennyiben azok koronázási esküjével nem ellenkeznek.

Mátyás, mint tudjuk e záradékot is tanácsosai, Krenperg s nevezetesen Lichtenstein furfangos tanácsára elhagyta, a megerősítés keltét meghamisítva, amaz előbbivel váltván fel, mely még az első említett pontozatot lényegében záradék nélkül elfogadta volt.* (* Ladányi Alkotm. tört. II. 89; Frankl. A bécsi békeköt. Győri tört. füz. IV. 193. 195. 200.) Sőt ezen felül Mátyás főherceg, hogy az ellenfélt biztosítása által lecsillapítva teljesen megnyerje, szept. 23. külön bizalmi okmány szolgáltatott ki arról, hogy a „kath. religió sérelme nélkül” szövegzésűzáradék nem rossz szándékból foglaltatott az első cikkbe.

Ez nem sokkal kisebb államcsíny volt a királyi szentesítés ellenében, mint Forgách 1604-diki törv. cikke a többség ellen.

Forgách azonnal fel is lépett és tiltakozott ellene, szokott és minden tekintet nélküli elhatározottságával. Amint az általa kitűzött alapot már a kezdetben veszélyeztetve látta, nemcsak a királlyal az aláírást megtagadtatta, hanem a római curia közbenjárását is igénybe vette. Bevádolta Rudolfnál s a pápánál is Krenperget és Kleselt, hogy készek urok Mátyás főherceg titkos tervei és érdekei előmozdítására a felkelőkkel szövetkezve, a kath. vallást veszélyeztetni. V. Pál pápa államtitkára Borghese bíbornok által azonnal közben járt. Figyelmeztetett a vallási pont szövegezésének elégtelenségére. Klesel és Krenperg kényszerítve látták magokat Forgách föllépése ellenében még Rudolfnál is magokat védeni.* (* Klesel levele 1606. febr. 11. a nunciushoz Borghese levéltár III. 51. Krenperg invectivaira felelet Forgáchtól. az államtitkár és nuntius levelei 1606. mart. 4, 11, 25 april 8 egész jul. 1-ig Borghese levéltár i. h, Lásd Győri füz. e. i. h. 203.)

Mire Forgách többé meg nem akaszthatta a dolgok ezen menetét, folyatta az ellenállást. A Mátyás részéről Rudolf ellen szőtt cselszövények közt most nyíltan lép fel Rudolf, mint törvényes királya mellett, s annak nevében és királyi helytartójaként hirdet Mátyás mint praetendens, trónkövetelő ellenében országgyűlést. Mátyás tiltakozik Forgách föllépése ellen. Ír a megyékhez, ne ismerjék el Forgáchot királyi helytartónak, s a közbéke háborítójának jelenti ki.* (* L. Bizonyos okok 10 pont. Hol hasonlón a Turbator publicae pacis kifejezéssel élnek ellenében.) Mátyás hadai segélyével győzedelmeskedik, Rudolfot elhagyja a szerencse. De Forgách bíbornokot most sem hagyta el sem bátorsága, sem kitartása. Egymaga szembeszáll és küzd a vallás dolgában tovább is mindannyi ellen. Ellentmond egyedül Mátyás királlyá választásának. És midőn ez már a koronát is visszahozza Pozsonyba, inkább nem megy eléje, mintsem hogy üdvözölje a szent koronával, úgymond Mátyást, mint bitorlót. Mire Mátyás 1608-ban végre már minden záradék nélkül is kénytelen volt megerősíteni a bécsi békekötés pontját az országgyűlésen, s Illyésházi egy ügyesen előrekészített erőszakos cselfogással Forgáchot is az aláírásra akarja kényszeríteni, alattomban fegyveres hajdúival vétetve örül az országházat, s ezáltal vélvén Forgáchot majd a többi püspökökkel együtt az aláírásra kényszeríteni, - Forgách kijátszva őt éppen úgy nem volt erre csellel, mint kényszerrel rábírható. Hanem tovább ujjat húzva és tiltakozva mindennek ellenállt.

Az ellenfél hasonlóval fizetve semmit sem engedett el neki sem. Föllépett ellene nyíltan s alattomban bosszantotta s ingerelte, tiltakozott és conspirált ellene, vesztét s megdöntését forralta. Mátyás azzal bosszulta meg magát rajta, hogy megtagadta neki a bíbornoki föveg föltevését, melyet tőle kellett volna átvennie, és tüntetve maradt el az átadási ünnepélyről. A nádorral többen a rendek közöl összeesküvést szerveztek, vádakat emeltek ellene, kétségbe vonták esztergomi érsekké történt kineveztetése törvényességét, letételét sürgették. Tizennyolc vádat hoztak fel ellene, melyek alapján kívánták, hogy törvény mondassék rá, és veszítse el az érsekséget. Ezen vádak, melyek mind csak politikai szereplése ellen irányozvák, s egy sem meri megtámadni akár magasan álló erényét, akár személyes jellemét, - a következő felirat alatt állíttattak össze:

„Bizonyos okok, miért nem akarják a regnicolák Forgách Ferencet esztergomi érseknek elismerni”. A lényegesebbek ezek közöl, azokon kívül, melyek már előbb szó szerint felhozva voltak, a következők: Hogy már 1603. Kassára jövén, a templomot a várostól ő vevé el hatalmasul; ki minden háborúságnak oka lőn. Azután az 1604. törv. cikket ő írta. Ellenállt a bécsi békének. Nem akarta aláírni. Ellene tiltakozott. A szomszédságokkal való kezességet sem akarta aláírni és megpecsételni; hasonlóan ellentmondott a confoederatiónak. Elhasonlott az országtól. Nem akart az urak őnagyságával egyetérteni. Nem a gyűlésbe velök menni és végezni. Kiről ugyanekkor panaszkodott is az ország s ugyan végezni akart felőle; csakhogy az egész ország akkoron nem volt együtt úgymond. Eretnekeknek szidalmazza a nemes országbeli regnicolákat, sőt a római pápától indulgentiát kért s impetrált a magyarországi keresztény (értsd protestáns) regnicolák ellen, s azoknak veszedelmére processiót járt, kiben bűnök bocsánatját ígéri azoknak, akik keresztények ellen valamit moliálhatnak és cselekedhetnek, kiről a Rómában nyomtatott indulgentiája tanúbizonyságot teszen, kit az ő contemplatiójára adott az pápa.* (* Példányai nem ismeretesek, ha csakugyan létezett volna ily kiadvány.) Hogy a modraiaknak nem akarta kiadni a privilégiumot mint cancellár, csak ha arról felelnek, hogy soha többé keresztény prédikátort ezután nem tartanak. Mi teljességgel a cancellárság tisztje, és az élő Isten ellen vagyon és volt. Hogy a nagyszombatiaktól is így vette el Jakab templomát. S ezek soha nélküle nem merték volna kivetni az evangelikus prédikátort. Az érsekújváriaktól is reversalist vett. A szabad vallásgyakorlatnak s a dézsmák világi törvényszéken való tárgyalásának is ellentmondott. Az országgyűlés végzéséhez, hogy a jezsuitáknak ne legyen állandó maradása köztünk nem tartja magát, hanem tartja őket maga mellett, s olyan blasphemiákat írat velök, kit még az ördög is világ kezdetétől nem mert mondani; éspedig az libera religio vagyon – jegyzi meg jellemzőleg a vádirat -, holott ez éppen a liberia religio egyik követelménye volna.

Mindezen súlyos okoknál fogva nem akarják a regnicolák acceptálni érseknek (holott ekkor 1609-ben, midőn e vád úgy látszik íratott, mint a benne említett nagyszombati ezen évben történt eset tanúsítja, Forgách már több éve, 1607 óta érsek volt). Nem pedig azért sem, mert úgymond a bécsi békekötés csak a püspökök, nem pedig az érsekek kinevezését ismeri el a király jogául (!). Azután Forgách cardinalis strigoniensisnak írja magát. Márpedig az egyházi személyeknek két hivatalt viselni tilos. Éljen tehát a cardinalisság jövedelmeiből, Esztergom pedig nem cardinalisság, hanem érsekség. De nincs is statutuma az országnak, hogy a cardinalisok valaha recipiáltattak volna az ország tagjaiul, és hogy jogai  volnának, arról sincs emlékezet. Nem is akarja az ország, hogy mint szintén a jezsiutáknak, úgy a cardinálisoknak is az országban állandó maradása és joga legyen.

Mindezen okokból Ulászló kir. dekretuma 6. 7. és 8. art stb. országos statutumok szerint az ország törvényt akar reá látni, s könyörög őfelségének is, ne legyen ellene.

De amily bátor és nyílt volt az épp oly szenvedélyes, mint egyes részleteiben igaztalan vád, úgy az mégsem, mert sohasem a fejedelem, sem az országgyűlés elé Forgách ellen föllépni. Amint valószínáleg a más vallásfelekezetű országgyűlési rendek által Thurzó nádor, Forgách személyes ellene indíttatására keletkezett, úgy az utóbbinak iratai közt maradt fenn máig csupán, mint hely- és kelet nélküli fogalmazvány.* (* Eredetije a m. k. kamarai levéltárban Thurzó nádor iratai közt. Lásd Győri tört. füz. IV. Frankl bécsi békeköt. 47 Pázmány 1608. febr. 1. kelt levele szerint úgy látszik ugyan, hogy már Illésházy alatt ekkor vette kezdetét a Forgách elleni mozgalom. De az, miután Forgách pártja élén erősen tartotta magát, csak a jövő év végén Thurzó nádor alatt érhetett véget a vádpontok is talán akkor deponáltattak. Pázmány f. i. levelében mondja: Dominus Illésházy, penes quem nunc summa rerum, versat omnia ad arbitrium. - - Illustrissimum cardinalem (Forgách), quod obluctatur sorum conatibus, ne aspicere quidem possunt. Valida factio hodie fuit, út archiepiscopatu privaretur tamquam illegitime collato, sed vicit tamen numerus abnuentium. Locumtenentem tamen ipsum agnoscere noluerunt. Sitzungsberichte der bayer. Akad. 1872. II. 265.) Ekkor volt leginkább megrendítve Forgách hatalma s állása, midőn Rudolfnak csillagzata, udvari astrologiai hasztalan horoskopi kémleletei dacára, már elhalaványult és majd egészen is lehanyatlott; Mátyás hatalmának teljes napja pedig végre már feljött.

De Forgách ekkor is szilárdan s elhatározottan állott. A vád nemhogy megtörte volna erős lelkét, hanem inkább megfeszítvén erejét, fölemelte őt; míg hatalmas alakját annál jobban kitüntette. Csak egy panaszát ismerjük ez időből, - ha így nevezhető mégis azon bizalmas levele, mellyel Mária főhercegnőt értesíti ezen ellene intézett támadásokról.* (* Forgách cardin. Mária főhercegnőhöz (1608. jan. 27.): Men quoque persona in periculo versata est, quia cuns habeat (Illésházy me) technarum adversarium suarum, exilia, proscriptionem ac necem ipeam interminatur, locumtenentiae officium mihi adimere vult, et nunc ipse hanc congregationem regit, me excluso. - - Impediemus tamen, quantum cum Dei auxilio poterimus ipsa haec eius consilia, quae destructionem religionis catholicae intendunt. Sitzungsber. der bayer. Akadem. 1872. II. 264.)

De ez inkább azon bensőbb bizalmas viszonyra mutat, melyben Forgách a főhercegnővel s általában a dynastia befolyásos tagjaival állott. És tanúsítja különösen azon befolyást, melyet Mária főhercegnő Ferdinánd anyja, az akkori eseményekre gyakorolt. Mert hasonlón folyamodott már előbb Bocskai is hozzá s küldött neki ajándékokat, hogy közvetítését megnyerje.* (* Isten bizonyságom, írja Bocskai a főhercegnőnek, húsz hordó magyar bort küldve neki, - hogy a felkelésnek sem én vagyok oka. Mitsem óhajtok inkább, mint hogy ezen zavaroknak kedvező és tisztességes feltételek mellett kötendő béke által vége szakadjon. – Ezáltal Istennek kedves, a kereszténységnek üdvös, engem pedig s a magyarokat örök hálára kötelező szolgálatot fog tenni. A főhercegnő válaszában békére intve, közbenjárását megígérte s magához értekezletre fölhívta Bocskait. Lásd Katona XXVIII. 433. Hurter Geschichte Ferdinand II. u. seiner Eltern. V. 29.)

Forgách hatalma úgyis ekkor, mire a vádirat ellene létrejött, már ismét emelkedőben volt. Mátyásnak és az ellenpártnak dacára esztergomi érsekké és bíbornokká lett. Most pedig, mire Rudolf leköszönt és Forgách Mátyást királlyá megkoronázván, ez célját érte, Forgách tekintélye is és befolyása nála nemcsak helyreállt, de mindinkább nevekedett. Illyésházy nádornak és ennek rövid idő múltán bekövetkezett halála után utódának is Thurzónak csakhamar rövidebbet kellett húznia Forgách hajthatatlan, bátor és merész vallási politikája ellenében. Nemsokára Kleselnek is meg kellett ezt éreznie. Mindezzel Veresmarti életében még a nagyszombati eseményeknél később találkozunk.

De itt megragadott már Forgách alakja, amint először lép elénk Veresmarti élete történetében erőszakos eljárásával s erélyével, rendkívüli hatalma és befolyásával, kiemelkedve az ádáz vallási tusák és küzdelmek között.

Kétségtelen, hogy az ellenreformatio ezen keletkező küzdelmeiben Forgách volt a fő tényező Magyarországban; s ő vívta ki ismét a katholika vallás fölényét, melynek akkor a legnehezebb körülmények közt mintegy második megalapítójává lőn hazánkban.

E küzdelem és győzelme lett egyszersmind elhatározó tény arra nézve, hogy a bécsi és linczi békekötések dacára a katholika egyház és vallás az uralkodó maradt. Mire Forgách életével pályáját bevégezte, az ügy, melynek életét szentelte erősebben állott, mint valaha. II. Ferdinánd uralkodása kezdetén már oly magasra emelhető volt ismét igénye és követelése, hogy Bethlen Gábornak s hitújítási pártjának ott kellett ismté kezdeni, hol Bocskainak; kinek vívmányai már meglehetősen meg voltak semmisítve. Fegyverhez kellett nyúlni s azzal újra kivívni a szabad vallásgyakorlatot. De ekkor már a katholika egyház behelyezkedve lévén az országos vallásszabadság és vallásegyenlőség állapotai közé, így is megtanulta volt előnyeit felhasználni és fölényét fenntartani. Forgáchnak e részt nagyobb utódja az érseki széken, Pázmány, lángesze kiváló tehetségével és személyes tulajdonaival teremtve látszott lenni ismét ezen helyzetében annak megszilárdítására és előmozdítására. Mint Forgách gondviselésszerű férfiú volt annak fenntartására s megvédésére, hatalmas országos pártok első nyílt s oly rohamos erőt kifejtett megtámadása ellenében.

Az actió, melyet Forgách véghez vitt, lehet rokon-, lehet ellenszenv tárgya; lehet elítélve és kárhoztatva, vagy dicsérve és magasztalva, amint azt a vallási és politikai pártállások szempontjából, a divatos politikai elvek áramlatai, vagy az örök igazság, a vallási és polgári szabadság szellemének nagy és részrehajlatlan elvei szerint tekintjük. Fájdalom! az emberiség nagy okmányai mind vérrel vannak megírva. De elismerésünket és bámulatunkat sohasem tagadhatjuk meg ama szilárd és bátor, hősien feláldozó, határozott és következetes cselekvéstől, mely a maga elé tűzött magasb célt szem elől nem tévesztve, a rábízott ügyet annyi vész között, oly erélyesen s annyi sikerrel védte.

Ezen történetünk további folyamán át Forgách küzdelmes élete több jeleneteivel találkozunk még, melyek csak úgy magyarázhatók s érthetők meg teljesen, s anélkül, hogy túl szigorún el ne ítéljük, ha eljárása elveit s irányát világosan elénk állítjuk.

Róla az acták nincsenek teljesen megírva, s legnagyobb részt rendelkezésünkre sem állanak már. Nem úgy, mint például híres utódjánál, Pázmánynál, kit azon méltó tisztelet és szerencse ért, hogy teljes életrajzát, irodalmi munkáit, levelezései és status-iratai diplomatariumát bírjuk.* (* Frankl Pázmány és kora I-III. kötet És Codex Epist. Pázmny Levelezések. Monumenta Hung. Histor. kiad. a Magy. Tudom. Akadémia.) Forgáchéi alig lesznek már így összeszedhetők s megírhatók. Élte egyes nagy mozzanatainak erősebb vonásai is csak itt-ott tűnnek elő az egyes okmányokból s történeti emlékekből. De jelleme ezekből is oly határozott körvonalokban lép elő, hogy amint történeti adatok homályán át is a háttérben még világosan kilátszik, itt e történetünkben hatalmas és befolyásos alakjának előtérbe helyezése nem volt mellőzhető. – Eddig homályos alakja az ezen éppen itt elbeszélendő apró történetkék és jelenetek által nyer új világítást. De ezeket történelmi jelentékenységre csak az ő egyházi s állami nagy actiója emeli. Ennek sjátlagi becslése vagy méltánylása ezen történelmünk keretén kívül esik ugyan, de jellemzése alig volt itt a tényekkel összefüggőleg elkerülhető. És ha ez tökéletlennek látszanék is az összes történeti vonások egybeállítása hiányában erélye mégis igazolva lehet. Mert hogy veszélyeztetett ügyét a reá mért súlyos csapások közt fenntarthassa, valóban oly szilárdság s tántoríthatlan elvhűség mellett, annyi lélekerő, ily hajthatatlan elhatározottság kellett hozzá, aminőt csak ő tanúsított vallása s egyháza mellett, az országgal és a kormánnyal is ha kellett, sőt az akkori leghatalmasabbakkal szemben.

Az elkeseredés, az elszántság emellett mindkét részről oly nagy volt, hogy a kiegyezkedésnek, a megalkuvásnak alig lehetett még akkor helye. Élet-halálra kellett küzdeni annak, aki ügyét csak fenntartani is akarta.

Azon vallási egyezmények és békepontok, melyeket az 1606-diki bécsi békekötés létrehozott s az 1608-diki országgyűlés megerősített, csak fegyverszüneteket jeleztek és nem megállapodást, mely határt szabhatott volna a vallási küzdelmeknek s orvoslást nyújtott volna a sérelmeknek. Szó sem lehetett még a megállapodásról, midőn mindkét rész éppen a hódításhoz, visszafoglaláshoz, s ennek megerősítése és biztosításához kezdett. Ellenkezőleg, a békepontok lőnek a küzdelmek kiindulási pontjai és az újabb sérelmek oka.

A fegyverszünet alatt, mint rendesen történni szokott, mind a két fél azon törekedett s igyekezett, miképp nyerhetné vissza az elvesztett állást, hogy vethetné ki az ellent az övéből, és miképp tehetne további foglalást.

De itt Forgách erélyén mindig megtörött az ellenfél igyekezete. Most ő ment már előre, ő kezdte a visszafoglalást és támadást a hitújítás ellen, nem mint addig, a hitújítás. És midőn nem foglalhatott többé nyílt támadásban egyre legalább apró csatákat rendezett és vívott; alattomban portyázott. És mint akkor a háború e neme dívott, melyet a magyar vitézek nagyobb csaták hiányában apró ütközetekben vívtak és viseltek a törökkel: úgy Forgách is hasonlón mintegy behódoltatta az ellenhitűeket, fő híveik vagy egész községeik térítésével, vagy amint szerét tehette s okot talált rá, egyes fő helyeik és templomaik elfoglalásával prédikátoraiknak elfogatásával és száműzetésével.

Valamint itt, történetünkön át folyvást hasonló jelenetekben lép elénk.

Mily zaklatott élet, mily szenvedélyes küzdelem és tusa volt ez folyvást és szünet nélkül; mily lélekerő, kitartás, mennyi elvhűség s elhatározottság kellett hozzá az ily, különben nyugodt, mérsékelt, vallásos érzületű embereknél, emelkedett, magasabb szellemeknél, kiket inkább csak a conserváló bölcsesség, a létező intézmények fenntartása, megóvása és megvédése vezérlett, mintsem az elragadtatás, vagy az új eszmékért s állapotokért lelkesedő vagy rajongó forrongás buzdított és zaklatott.

De Forgách éppen e kitartó küzdelemre látszott alkotva lenni. Nem engedni, és védeni inkább az állást, mintsem hódítani és megnyerni volt sajátja. Csakhogy a védelmet biztosítsa, ment át a támadásra is. De ebben úgy látszik, inkább embereiben volt erőssége. Míg az övé az ellenállásban mutatkozott. Mondása volt: készebb a végletekig menni; készebb meghalni s életét adni, vesszen el inkább minden, mintsem hogy engedjen. Így tette ki magát a bécsi egyezkedésnél mint Istvánffi írja, készen a halálra s minden veszedelemre. Így szólott nyitra várában ostromoltatva, s megadásra kényszerítve. Így az országgyűlésen, midőn a confoederatio aláírására halállal fenyegettetett, mondá, hogy készebb mindjárt meghalni, mint aláírni s királya iránt hűségét megszegni.* (* Pázmány levele 1608. febr. 4. (Forgách) consentire nunquam voluit novae huic confoederationi, cui omnes et subscribere et sigilla apponere heri coacti sunt etiam ex praelatis nonnulli. Illustrissimus (Forgách cardinal) respondit: se vel mori paratum potius quam subscribere. És másutt: in summo etiam vitae periculo versatur illustr. cardinalis, sed bene animatus pro fide, quam Deo ac Caesari debet, etiam iugulum praebere f. i. h. 266.) S hasonló kifejezéssel buzdítja az országgyűlés elé idézett nagyszombati követeket a vallásügyben kitartásra, mint ezt még alább hallani fogjuk. De így vádolták is őt e szavak miatt, mint már hallottuk, az országos rendek, hogy készebb az országot is elveszni hagyni, mint engedni. Míg ő ellenben azon hitben élt, hogy amúgy veszne el az ország. Azonban így vagy úgy, ő nem ismert ügye igazságának érzetében sem megadást, sem egyezkedést; nem csüggedést, félelmet vagy leveretést.

S éppen ez adhatott neki oly fölényt, és emellett azután méginkább szilárdabb állást is. Míg a folytonos zavarban, a kormányválságok, az elnyomás s idegen járom, a nemzeti ziláltság, a politikai és vallási versengések közt mindenki ingadozott és habozott, mindenki transigált, egyezkedett és conspirált, új dolgokat forralt és tervezett, egypárttól a másikhoz szegődött, egy táborból a másikba szökdösött: addig ő egyre erősen állott, úgy az országgyűlés ingerült és heves vitáiban, valamint a király Rudolf és a praetendens Mátyás közötti viszályokban, váltakozó kormányaik és tanácsosaik ingatag és cselszövényes politikája közt.

Nem csoda, hogy ezen elvhűsége és szilárdsága neki mindannyiszor fensőbbséget kölcsönzött a váltakozó kormányok és pártok felett, valahányszor nyugpontra és lecsillapodásra jutottak a szenvedélyek. A conservativ elvnek leghatalmasb támasza és fenntartója, annak mintegy kifejezése és személyesítője lőn. Ennek barátai és hívei mind rá néztek ilyenkor, mind benne bíztak. Mint Stobaeus, Ferdinánd híres tanácsosa Forgáchot leveleiben köszönté: hogy mindnyájan csak rá néznek, hogy mindnyájoknak e zavarok közt ő világít még egyedül.* (* Stobaci Epistolae 223.) Vagy mint Rómából a levelezéseiről híres humanista polyhistor, Janus Niceus Erythraeus írja, hogy Forgách akkor a veszedelmek és lázadások mestereinek, az eretnekségek széthintőinek ércfalként állott ellen.* (* Sajátlagi nevén Rosi Epistolae: murum se aeneum opposuit styloque acri et eleganti calamo adversus illos scrisit.)

Így ragaszkodtak hozzá erősen a római curia s a dynastia tagjai; a nemzetben ezen elvek hívei, s időnkint magok a küzdés örökös nyugtalanságai és veszélyei, eshetőségei és bizonytalanságai közt kifáradt pártok is. Teljesült itt is a régi tapasztalat, hogy nem a kiküzdött elvek és nézetek győzelme, nem az ezek szerint alakult új intézmények s uralomra jutott kormányzatok adják meg a nemzeti erőt, a közmegnyugvást és jólétet, ha mégoly helyesek is az elméletben, s bármennyire megfeleljenek is éppen akkor a közóhajtásnak és közvéleménynek: hanem azon kormányzói tehetség, az erős kézzel párosult amaz ügyesség és bölcsesség, mely az intézményeket fenntartani és megvédeni, alkalmazni és hasznosítani, sőt ezzel azok hiányait is pótolni képes. Hol az elvek és pártok vezérférfiai ezen képességgel nem rendelkeznek, ott mindig a kitartó erély és cselekvés, a nagyobb ügyesség és tehetség férfiai, valahányszor akarják és erejöket erre megfeszítik, azok felett győzedelmeskedni természetesen mintegy hivatva lesznek.

Forgáchot is azon kiváló állásra, melyet a pártok között, és amint lecsendesültek vagy kifáradtak, a pártok felett is viselt, csak ezen államférfiúi szilárdsága s erélye emelte, melyet ő a kor két ellenkező áramlata közt a kormányos is, vagy ha kellett, annak ellenében is fenntartott azon ügy mellett, melyet oly erős lélekkel szolgált és képviselt. Így következett be, hogy most is, sajátlag ügye győzelme nélkül már ismét emelkedőben volt, s legerősebb befolyást kezde gyakorolni úgy a politikai, mint vallási eseményekre.

De azon kiváló szilárdsága mellett kétségtelenül nem hiányzottak nagy tehetségei sem, és nem nélkülözhette az erre szolgáló kitűnő tulajdonokat, melyek őt a harcra és győzelemre egyaránt képesíték.

Nagymértékben bírta a jó hadvezér minden tulajdonait, és higgadtságával nemegyszer tanúsította a küzdelemben hadviselése fensőbbségét. Mert míg atyja, a hős bajnok csupán mint seregei vitéz hadnagya csapatai élén támadott és vezetett ostromra: addig fia, a bíbornok politikai és vallási küzdelmeiben inkább a háttérben álló nagy hadvezérnek taktikus harcintéző tulajdonaival bírt.

A testileg és lelkében bensőleg is heves- s tüzes véralkatú* (* Eminentissimus princeps corporis temperamento, quod ad concipiendum ardorem aptissimum erat, mond felőle az Ortus et progressus Univ. Tyrnav. (57. lap.) története bizonyosan az előbbi egykorú följegyzések szerint.) és lángérzelmű férfiú külsőleg nyugodtnak és szenvtelennek, majdnem apathicusnak és egykedvűnek mutatkozott.

Fennlévő arcképén, mely egészen a családnak máig fennmaradt arctípusával bír, meglátszik még s leolvasható róla ezen sajátságos kifejezés; amint az erős férfias arcon az éles vonások s a szilárd tekintet merevsége mellett, nyugodt szenvtelenség tükröződik. Csak a duzzadtabb ajkak éles metszete mutat némi kihívó szigort, melyet a finom bajsz könnyeden árnyalva simít el; valamint az elegáns körszakáll a kép élesebb körvonalait szelidíti. Az erély s az erős akarat az elhatározottság és szilárdság azonban felismerhetetlenül ül szemeiben s ajkán. És meglátszik képén éppen úgy, mint tettein, hogy a parancsolni megszokott nagyúr könnyűségével, s az ellenállást nem ismerő vezér határozottságával tudta érvényesíteni akaratát s foganatosítani parancsait.

De nagy s erős szenvedélye mellett, s a végletekig elkeseredett harcban sem veszté el, úgy látszik, soha egészen higgadtságát, nem nyugalmát, még kevésbé pedig szilárdságát. Sőt ritkán engedte magát a személyes és közvetlen cselekvésre ragadtatni. Annál tevékenyebben és tervszerűleg intézte a védelmet és támadást. Az előrelátó és ravasz Illyésházy maga is nem egyszer elszámította magát ellenében.

Többször megakasztotta már őt a bécsi egyezkedésnél, s előbb láttuk például azt is, hogy midőn Forgáchot jól tervezett erőszakkal és csellel újra kényszeríteni akarta az egyezmény pontjainak addig oly kitartással és vaskövetkezetességgel megtagadott aláírására az 1608-ki országgyűlésbeni újabb megerősítés alkalmával,- miképp játszotta ki számításait Forgách. Fegyveres hajdúival titkon körülvétette Illyésházy az országgyűlési házat, őket a megrohanásra vezénylendő, ha Forgách bíbornok a püspökök élén tiltakozva megtagadni merészli ismét az aláírást. De Forgách erről alattomban értesülhetett, s helyette csak a püspökök jelenvén meg, ismét éppen az ő tiltakozásával ő játszotta ki Illyésházy praktikáját, mint akkor mondák.

Jól megválasztotta rendesen embereit, kiket a harcban használt s a fő helyeken és főszerepekre alkalmazott. Ebben valóban legmesteribb tapintatot tanúsított s nem egyszer remekelt életében.

Pázmány Pétert úgyszólván ő fedezte fel a magyar egyház számára. Ő hozta be máris sikerdús és ünnepelt tanári s tudós latin írói pályájáról, melyen másképp talán örökre marad vala, - vissza hazájába és maga mellé udvarába. Innét léptette fel őt, az eddig egészen ismeretlent, mint ékes magyar írót, egyre közvetlen közeléből iratva vele mindjárt első magyar munkáját is nyári lakán, radosnyai püspöki kastélyában, s kiadva költségén hitvizáit és támadásait. Bátorítva őt nagy erélyével és hatalmával a harcra, és fedezve még nagyobb tekintélyével és befolyásával; valamint viszont fedeztetve magát is Pázmány nagy tudománya és ügyessége, ékesszólása s erős tolla által. Első tevékeny föllépte és polémiái első sikere kétségtelenül Forgáchnak műve. Ez öntött erőt s bátorságot, adott sikert és kitartást neki. Csak ily erős támasz mellett léphetett oly merészen, minden tekintet és kímélet nélkül fel az ismeretlen jezsuita. Megereszthette beszéde árját és tolla egész erejét a hatalom azon hangjával, mely minden szaván átlátszik és tanúsítja, hogy benne a lángész, de mögötte egy Forgách Ferenc hatalma van.

Pázmány választása azonban Forgáchnak bár legnagyobb, de nem egyetlen érdeme e téren. Használta ő éppen úgy erre már az erőszakossága és durva támadásai által a faltörésre alkalmazható Balásffit is, midőn Pázmánynak ily vastagabb segély kellett. Mint ezt Balásffinak Forgách költségén Pázmány mellett kiadott iratai ajánlása is tanúsítja. De Pázmány mellett Forgách ennek számos más akkor hírneves jezsuitatársai bejöttét és lépteit éppen úgy vezette s intézte. Kezdve az erdélyi szerepléséről ismeretes Cariglia Alfonztól, a Forrók és dobokaiak, a Vásárhelyiek és Káldiak – irodalom- és művelődés történetünknek ezen mindannyi, még nagyobbára ismeretlen s itt történetünk folyamán is némileg bővebben megismertetendő nevezetes alakjai,- csakúgy, mint Pázmány Péter. Forgáchnak közvetítése és befolyása által jönnek be és működnek Sellyén és Homonnán, Turóczban, Zniováralján, Nagyszombatban és Nyitrán, az ő udvarában, mely térítéseik és küldetéseik egyik fő táborhelyét képezte. Mindjárt amint bejöttek megint Draskovich által Sellyére, Forgách még mint veszprémi püspök úgyszólván egymaga veszi őket védszárnyai alá. Rudolf ajánlja ügyöket, védelmöket mindenkinek. Kezdve Fejérkövi nyitrai püspök és királyi helytartóból a hős Pálffy Miklósig és Dersffijig. De Forgáchon kívül ki sem mer rá vállalkozni. Ő azonban magára veszi őket. Épít nekik házat. Állít iskolát. Berendezi a könyvtárt. Tápláltatja velök adományaival az ínségeseket. Védi számos megtámadások ellen. És hasonlón kezdi Nyitrán, hol már ottani püspöksége idejében csak úgy alapított nekik egy eddig alig említett átmeneti missiói házat és lakot,* (* Lásd Litterae Annuse S. J. 1600. s nevezetesen 1603, 368-372. lap. 1612. évek alatt. És Purpura Pannonica.), mint Nagyszombatban collegiumot. Hol híres tanodájának ő volt sajátlag első valódi megalapítója, Oláh érsek régen elenyészett kezdeményei után. Az őáltala megvetett alapra építette már Pázmány híres egyetemét s utódai annak kibővítését.

S amint ebben és másban utódai számára ő alapította meg úgyszólván a további eljárást, úgy utódai is még nagyobbára az ő választottjai voltak. Pázmány csaknem mint örököse és hagyományosa, mellőle udvarából lépett jelöltjeként holta után az érseki székre. És még ennek utódja is, valamint Forgách egyéb utódai: Losi az érseki széken, Dallos és Lépes a nyitrai püspökségben, Keresztesi Máté, kivel mindjárt alább találkozunk, Veresmarti életében, amint közte és Forgách között közben jár, - a püspökségi helyettességben, mindannyian Forgách választottjai, még általa nevezett, mlétóságokra alkalmazott káptalanbeliek és főesperesek voltak.

Hasonlón tudta előtérbe állítani személye és politikája híveit, kik úgy látszik minden körülmények közt melegen ragaszkodtak hozzá, lelkesedéssel csüggtek rajta és föltétlen követői voltak. Istvánffi Miklós a történetíró s alnádor szavain át meglátszik éppen úgy e meleg ragaszkodás, valamint Ilméri vagy Ürményi Istvánnak egész a bemondásig és feladogatásig menő hűségét Veresmarti eseténél láttuk. De éppen így a kálvinfelekezetű Demjén, Nyitravár-megye országgyűlési követe, már az 1604. országgyűlés után is, midőn a szakadás Forgách és a hitújítás hívei közt kitört, hajlandó volt vallásfelekezete ellenében is Forgách parancsai végrehajtásában eljárni. A hatalmas Homonnai Drugeth György, elhagyva vallását és pártját, melyet még Bocskai alatt kitűnően szolgált, Forgáchhoz szegődik. És fegyverrel kezében hadseregek élén igyekszik a legnagyobb viszontagságok közt Erdélybe betörve és Lengyelországba kiszorítva, Forgách bíbornok politikáját érvényesíteni és kivívni. Nem is említve Forgáchnak saját testvérei felett gyakorolt nagy fölényét: Mihályt és Zsigmondot egyaránt megtéríti. Az első már akkor wittenbergi rector s több tudományos vallási értekezés írója volt.* (* Nagy István Magyarorsz. csládai IV. 204.) Csak hosszas és nagy lelki s testi küzdelmek után követte végre s fölvette bátyja által befolyásolva a kath. vallást. Nem kisebb küzdelmek közt lett az utóbbi is, Zsigmond katholikussá. De ezután vallása egyik legbuzgóbb híve maradt. Mint az legfőbb méltóságaira befolyásával emelkedik, főkapitány s országbíróvá lesz, úgy egyre a bíbornok tervei, utasításai végrehajtójaként szerepel. A hadseregek vezérei feltétlen szolgálatában állnak. Basta és Belgiojoso, kivel a kassai templomot visszafoglaltatja, valamint Kolonics Sigfried, kit megfosztva saját sógorát Thurzót a főkapitányságtól, helyébe és magyar indigenává tesz, - kormányának eszközei.

Hívei által körülvéve így látjuk őt a nyitrai vár vívásakor. Velök uralkodik a megyén, az országgyűlési nagy ellenpárton, s ezt majorizálva általa hoz ellenében törvényt. A városi tanácsokban s falusi községekben, mint a nagyszombati, diószegi, modrai és nyitrai eseteknél beszéli történetünk, bírja a többséget, a népet, mely mögött állva általa foglaltatja el ő is úgy, mint addig csak a prédikátorok cselekedték, a templomokat, s űzi ki a prédikátorokat.

Mindenki rámutat, őt okozza. De közvetlenül ráfogni mégis senki sem meri. Éppen úgy, mint Pázmány hitvitáinak megindításával az ostrom, a védelem, a támadás nyíltan csak Pázmány felé mer fordulni. Ámbár mindenki tudja vagy sejti, hogy Forgách áll sajátlag mögötte; hogy ő íratja, mint a fennebb felhozott vád gyanúsítá ezen blasphemiákat, úgymond jezsuitáival. Hasonlón testvére, Zsigmond közbenjárása s támadásai mögött, amint Homonnaival Erdélybe beüt, a közvélemény csak őt, a bíbornokot rettegi, gyanítja és látja.* (* A fennebbi népies históriás ének is véli:

Az Forgách Ferencz volt ez akaratban,

Bátyját Zsigmondot emelje vajdává,

Az erdélyi vajda, hogy legyen pápista

És az közséet mind hajtaná arra.

Bár feljebb kössed pap uram a g-át,

Bátor megnyomjad fejedben a csuklyát,

Még bírja bátyád az Erdély országát.

S ámbár Zsigmondnak ügyetlenségei miatt többnyire rossz kimenetű vagy csak eredménytelen vállalkozásai jó része, csakis neki tudandó be, amint hogy ezeket a kardinális halála után is folytatta: mégis valószínű, hogy ezen merényleteit a bíbornok is intézte és némileg magasabb céljaira, mint hadkémleleti járatokat felhasználta.

Nagy gyűlöletet gerjesztett azért személye elleneinél, különösen a protestáns közvéleményben annyira, hogy a népies korénekekben halálát követelték:

Te Forgách Ferencz nem kár volna néked

Szörnyű halállal hirtelen elveszned,

Nagy mély tengerbe te neked merülned,

Vagy rakás tűzben egészen megégned,

Mert - - Ha Forgách Ferencz magyar király volna,

Egy keresztény is (értsd protestáns) talán már nem volna.

De éppen oly ragaszkodással voltak hozzája az elvnek, melyet képviselt az ügynek, melyet védett, hívei. Ez pedig minden rétegekben nemcsak a katholikusok, de még az országos rendek között is az országgyűlésen, a főrendeknél, a dynastia tagjai s a diplomatia. Midőn például Illyésházy az országgyűlést ellene fölizgatva, őt erőszakosan belőle kizárni akarta és hivatalába lépni nem engedte, Forgách letéve minden félelmet és megvetve a veszélyt, mely fenyegette, most mint egyszerű főúr lépett be a gyűlésbe többször is, és hatalmas szavát emelve a confoederatio ellen s a király ügyében, a többség azonnal részére állt. Csak mire távozott, volt azt képes Illyésházy ismét visszanyerni.* (* L. Forgách és Pázmány fennebbi levelét. Illyésházy exilia ac necem interminatus, officium mihi adimere vult et nuns congregationem regit, me excluso. És Pázmány levelében. Bis tamen accessit gravissimis verbis dehortatus. Et evicerat votorum numero. Postea tamen rursus evertit omnia Illyésházy.) A dynastia szigorúbb nézetű tagjai pedig éppen benne helyezték magyarországi állásukra nézve egész bizalmokat. Hasonló súlyt fektet rá a római curia, mint legerősebb, legföltétlenebb támaszára. S ő felhasználva az előnyt nem kevésbé befolyásolja ezzel a diplomatiai, valamint az udvari és kormányköröket; velök viteti át terveit és szándékait. Történetünk eseményei folytán látni fogjuk, hogy egy prédikátor behelyezése vagy elűzése miatt a diplomatiai jegyzékváltások egész sorát képes megindítani és felzaklatja vele a kabineteket. A római curia bármikor kész mellette a kormány ellenében is eljárni. Forgách javaslatai, jelentései ránézve mindig mérvadók.

Levelezései mutatják, hogy Rómában számos hatalmas közbenjárói voltak, köztök a nagy befolyású Bellarmin is, kiket nehezebb ügyeiben nem restellt saját leveleivel felkeresni.* (* Bellarmin i. levelei 93.) De gyakran ügynököket is tartott vagy külön követeket küldött, mint Pázmányt és Balásffit. S úgy látszik, maga is többször megfordulhatott Rómában.* (* Így képzelte őt hasonlón az ellenséges közvélemény, mint aki egyre Rómába jár a pápával a protestánsok ellen tanácskozni. Mint a fennebbi históriás ének verseli:

Tudod Rómának számtalan sok útját,

Sokszor mérted meg annak hosszúságát,

Gyakorta etted Pálpápa czipóját.

Tudod mily édes, mert kóstoltad borát,

Ülj fel hintódra s indul el utra,

Igen vár téged Róma városa

Nincs betéve előtted kapuja

Készen vár téged Plato vacsorája.)

A római curia diplomatiája nem gyakorolta ugyan már akkor azon határozott befolyást, mellyel a középkorban az európai diplomatián uralkodott, sokszor azt egyedül képezte vagy csak vezette; de azért szava a prágai és később a bécsi udvarnál is még mindig mérvadó volt. Forgách személye ezen befolyás súlyát nevelte. S akárhányszor látjuk, hogy a curia erélyesen közben jár mellette nuntiusai által a kormány ellenében; gyakran magánál a fejedelem személyénél is és a fejedelmi család befolyásos tagjainál. Míg ellenben Kleselt a kormányon valahányszor Forgách-chal összeütközésbe jön, mindig gyanús szemmel nézi.

Forgách bíbornok egyébiránt még a régi diplomatiai iskola ama hatalmas, nagyszabású, de feszes és merev államférfiai közé tartozott, kiknek meggyőződésök s akaratjok volt egyszersmind egyedüli politikájok. Ő nem ismerte, mint mondók a körülményekkel való megalkuvást, nem a transigálást, meghajlást vagy éppen a visszavonulást, melyre csupán az erőszak bírhatta. Csak egy igazságot ismert és tartott s ez elve volt és meggyőződése, mellyel egyházát és hazáját szolgálhatni legjobban vélte. A többit mind rossznak s elvetendőnek tartotta. S ha ezt nem tehette, mentett, amit menteni lehetett, ha mindjárt erőszakkal is, és megmentett valóban így vagy úgy sokat, a legtöbbet. A többire nézve tiltakozott, néha még talán várt is. De nem egyezkedett, nem alkudott soha... még csak annyira sem, mint Mátyás kabinetjének eszes főnöke, Klesel, vagy mint az éppen oly geniális, valamint ha kellett, mindig tapintatos s eszélyes Pázmány. Mindketten már az újabb diplomatiai iskolához tartozván mindig jól tudták számba venni a körülményeket és befolyásos tényezőket céljaik kivitelére.

Míg ők például Forgách sógorával, Thurzó nádorral készek voltak gyakran szövetkezni, őt és vallási érdekeit legalább látszólag s ideig-óriáig kímélni és legyezni; sőt Klesel még az iránt is szükségesnek tartotta őt biztosítani, hogy Pázmány, mint érsek, nem lesz oly kemény s erőszakos ellenfele, mint sógora Forgách, s ezalatt maga is Pázmány akkor volt; Pázmány pedig ezen jó véleményt Thurzóban egyelőre leveleivel és személyes látogatásaival fenntartani és megerősíteni igyekezett: addig Forgách sógorát a protestantismus buzgó, gyakran nem kevésbé erőszakos terjesztése miatt minden alkalommal a legkíméletlenebbül támadta meg. A legkisebb lépést is, melyet ez vallásfelekezete érdekében és biztosítására tenni megkísérlett, Forgách egyre meggátolni törekedett. Úgy tekinté azt, mint személye s egyszersmind legszentebb elve és törekvése ellen intézett merényletet, melyet azonnal megtorlani sietett.

Midőn Thurzónak, mint vallásfelekezete vezérférfiának befolyása alatt már szervezkedni kezd az ágostai vallásfelekezet s kerületei élére espereseket állít; Forgách ez ellen azonnal tiltakozik, ne merészeljék ezen egyházi hivatal címét s annak jogait bitorolni. Thurzó keserű gúnnyal válaszol panaszukra. Nem tudja, miért irigyli, úgymond sógora tőlük az esperességet is, miután ők nem irigylik tőle a nyitrai gazdagabb püspökséget, milyent kedélyesen bevallja, hogy megérdemelt. Hajlandó ezt csupán azon gyűlöletnek tulajdonítani, mellyel az apostaták előbbi elhagyott vallásuk iránt viseltetnek. Ha azért ellenzi, hogy espereseknek (vicearchidiaconi) címezzék magokat, úgy vegyék fel a főesperesi (archidiaconi) megfelelőbb nevet.* (* Episcop. Nitriens. memoria 336.)

Forgách nem értette az ilyesmiben sem a kedélyességét, sem a tréfát. És mire Thurzó véglegesen és zsinatilag szervezte már mint nádor felekezete egyházi elsőbb hatóságait és superintendentiáit: Forgách érsek az országgyűlés alatt Thurzót s követőit egyházi átokkal sújtva a pozsonyi főegyház ajtajára kifüggesztette nagy excommunicatióját az egyházi jogok s javak bitorlói ellen.

Ily szigorú lévén elveiben és tetteiben, politikája is mindig merev volt egész a szélsőségig és túlzásig. S amint kérlelhetlen szigorral járt el vallása védelmében, úgy lépései gyakran a túlhajtásokra s erőszakoskodásra vezették. Vallásbuzgalmában nem ismerte többé sem a türelmet, sem a keresztény mérsékletet. Nem azon magas erényeket, melyek az elvhűséget és kitartást, önfeláldozást és munkálkodást meg tudták mindig választani az üldözéstől, a vallási háborgások- és villongásoktól.

Valamint azonban szilárdsága s elszántsága, elveinek és terveinek mindenkor merész létesítése nagy tekintélyt és túlsúlyt kölcsönzött neki pártfeleinél, oly gyűlölete, sőt majdnem rémületes lőn alakja ellenfeleinél.

A közvélemény végre megszokta volt az ő hatalmas vagy rémletes alakját kora minden nagy fordulata s erőszakos eseményei mögött látni és keresni. Hívei mindent neki tulajdonítottak. Ellenei mindenért őt okolták. A bécsi béke létesültét például sajátságosan éppen úgy Forgáchnak volt hajlandó kora közvéleménye tulajdonítani, valamint az ellenfél őt szidalmazta, midőn az nem létesülhetett. Stobaeus, az említett lavanti püspök így írja rémülten Erdődi Simon zágrábi püspöknek, mint hihetetlen dolgot, hogy tehát az esztergomi cardinális engedett volna végre a lázadók pártjának. Mert csak így képzelhette annak lehetőségét, hogy vallási egyezkedés jött létre.* (* Stobaei Epist. 120.)

Ellenben a vádpontok, megint mint láttuk, így okozták az ellenkező miatt Forgáchot, s általában mindazért, mit a pártnak mintegy tíz éven keresztül nem sikerült átvinni, vagy annak ellenére történt.

Ott látták őt Belgiojoso templomfoglalása hátterében. Az ő alakja állott a jezsuiták térítései és hitvitái mögött. Őt tarták Bocskai lázadása és halála, Rudolf ellenállása és minden rossz fordulat okának egész az erdélyi Forgách Zsigmond-féle támadásig. Melyben ismét a háttérben látják alakját, most már Mátyás királlyal, a pápával és Thurzó nádorral együtt Erdély s a protestantizmus ellen terve forralva. Mint a többször felhozott históriás ének mondja, a királyról és Thurzó nádorról szólván:

Mit végeztek nem rég pápával,

Véle egyetemben Ferencz carcinálla,

Ugymond: irtsuk ki a kálvinistákat,

Annak utána anabaptistákat,

Megbirjuk osztán Lutheránusokat,

Segiteni nem lesz ki azokat.

Minden nagy és tragikus eseménynek ő volt a nép véleményében is kérlelhetlen és kikerülhetlen fatuma. Végre még Báthori Gábor meggyilkoltatását is neki tulajdoníták. Holott az egykorú protestáns Nagy-Szabó krónikájában ezzel éppen a nagyváradi protestáns prédikátort vádolta vala. Ámbár akkor, mint ma mindenki tudta, hogy ez csak az álnok Géczy fondorlata volt.* (* Lásd Szilágyi Sándor: Báthory Gábor tört. 283. És Nagy-Szabó krónikája, Gf. Mikó Erd tört. adat. I. 114.) De még Pázmánynak is komolyan kellett irataiban az ellen kikelni, és visszatorolva a vádat Bocskainak úgy, mint Báthori Gábornak halála s orvgyilkossága szerzőiül másokat nevezni.

Forgách azonban a zajongó pártok vádai, a hitvitázó theologusok lármája és veszekedései, a vallási háborúk és nemzeti fölkelések villongásai között amily rendületlenül, úgy a közvélemény ellenében is szótlanul állott. Nem védte, nem szépíté magát. De visszalépés nélkül folytatta, váratlan és kora halála percéig a harcot és támadást, melyben már most ismét azon kormány is, mely ezért előbb üldözte, az ő pártjára állott.

Nem csoda, hogy váratlan kora halála hírére a közvélemén ezt is erőszakosnak, mérgezés által történtnek vélte s híresztelte. És alig hogy szemét behunyta s erős keze meghidegült, az általa letartott elemek is azonnal felpattantak, és vallási villongásokban törtek ki.

De a hatalom, mellyel egyházát és vallását megerősítette, már ekkor oly nagy volt, hogy magának Thurzó nádornak kellett, mint alább látni fogjuk, a király parancsára a templomfoglalók és a lázongók ellen föllépni. Az ügy, melynek Forgách oly erős kifejezése volt, már ekkor ismét diadalmaskodott egy időre. Ő nemcsak átvitte egyháza kérdésbe vett jogát, de biztosította azt. A bécsi békekötés absque praejudicio, és salvis juribus záradékai ekkor már a vallástörvénynek nem kibúvó ajtóul szolgáltak, de kiinduló pontját képezték ismét. És azokkal, valamint politikája századokra irányadó, úgy személye a példánykép lett. Méltán visszhangzott Forgách pártjának szózata Stobaeusnak hozzá intézett azon üdvözletében: Legerősebb főpap! haladj tovább is előre pályádon, mindnyájunkank világítva hited, hűséged és igazságod által, melyek oly magasra emeltek. Munkád nem volt hasztalan.

De nemcsak talán a hízelgés hangja szól vala így felőle. A legnagyobb magyar történetírók egyike Istvánffi is, ki a bíbornok nagybátyjáról, a történetíró Forgách Ferencről oly kíméletlen életrajzot adott, - felülmúlhatlan dicséretekkel magasztalja történetében Ferenc bíbornokot, kinek, írja, szilárdsága és hűsége mindenkor méltó volt magas erényéhez és nemes eredetéhez.

Mert sem a fenyegetések félelme, sem a legkeserűbb halál veszedelme őt nem volt képes elrettenteni, úgymond: nullo nec minarum, nec acerbae mortis periculo terreri potuit!

Így emelte őt Róma is a bíbornoki méltóságra, miután közel egy század óta nem akart senkit erre érdemesíteni azok közöl, kik az ország első főpapi székén ültek. Nem egy Szalkait és Várdait, nem Oláhot és Verancsicsot. Mert Martinuzzi már mint bíbornok nem jutott volna az érseki székhez.

Forrás: Veresmarti Mihály XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. Írta Ipolyi Arnold. Budapest, Szent István Társulat 1875.