Veresmarti irmelyi
prédikátorsága. – A vallási állapotok, az itteni hitújítási mozgalmak s
előmenetek, a Kálvin-felekezeti virágzó községek és nevezetes prédikátorok. – Az
ellenreformatio kezdete. – Veresmarti kitörései a katholikusok ellen. – Az ürményi
Ilmeriék általi feladása. – Forgách Ferenc nyitrai püspök az országgyűlésről
meginteti Demjén követ által. – Veresmarti ellenállása.
Midőn Veresmarti a XVI. század végén híveivel Mátyus
földén Irmelyen, a mai Ürményben megtelepedett, a reformatio itt már mindenfelé
elterjedt, és mély gyökeret vert vala.
Irmely mellett egyfelől Komjátin Huszár Anaxius Gál
állította fel 1668 körül a hely hatalmas urai, a Forgáchok pártfogása alatt a
hitújítás terjesztésén dolgozó nyomdáját.
Másfelől Ismely felett Semptén, majd Galgóczon Bornemisza
Péter nyomdája dolgozott később hasonlón a Thurzók és Balassák védelme mellett.
Oláh és Verancsics érsekek hasztalan küzdöttek ellenök.
Kiűzetve egy helyről, a másikon annál erősebb állást foglaltak. Telegdi Miklós
az érseki helynök azért szintén nyomdát is állított már ellenök. De ez egyelőre
mind hasztalan volt. Mindez máris elkésettnek mutatkozott.
A legnépesebb és legvirágzóbb magyar városok és helységek
templomai és iskolái majdnem kizárólag a hitújítók és itt, nagyobbára a
kálvin-felekezetűek kezében voltak. Többnyire jól iskolázott, külföldi
akadémiákon tanult, tudományosan képezett irodalmilag művelt és munkás, a
hitvitákban gyakorlott jártas, ügyes és buzgó prédikátorokkal s
iskolamesterekkel voltak ellátva.
Veresmarti szomszédságában Komjáton a prédikátor ekkor
Dobronoki Miklós a Dunán inneni terjedt és virágzó superintendentiai kerület
superintendense volt. Tekintélyes, már aggkorú férfiú, ki közszeretetnek és
bizalomnak örvendett; bár akkor öregsége miatt gyarlóbb, s úgy látszik, irodalmilag
is hittanilag kevésbé művelt és tudományos ember volt.
A superintendentia több senioratusi kerülete akkor
seniorjai közül említtetnek Veresmarti által: Puha Pál felekezetének heves
buzgó híve; Csatári Gergely vagy András mosonyi prédikátor, Csene vagy Czene
Ptéer somorjai prédikátor, felekezete confessiójának ismeretes kiadója. A többi
prédikátorok közül nevezetesebbek voltak: Hollósi Márton nagyszombati; ennek
utódja, előbb jókai prédikátor: Rátkai György, Nemesnépi Dániel, szőlősi, majd
komját prédikátor.
Nevezetesebb ez időbeli iskolamesterek voltak Súri Mihály
Komjátin, Taksonyi Péter és Patkó Tamás Nagyszombatban, Samarjai János, Kanizsai
Pálfi János Somorján, Péczelyi Király Imre Komáromban, stb. Ez utóbbiak is
majdnem mindannyian, - kikkel Veresmarti életében még gyakrabban találkozunk,
hasonlón kitűnőbb képzettségű, a külföldi iskolákon járt, irodalmilag is vagy
hitvitáik által kitűnt egyéniségek voltak; s akkor itt rendre egymást érték
majd a prédikátori, majd seniori és superintendensi hivatalokban.
Gyakran, s esztendőnkint többször is összegyülekezvén a
kerület papjai, tanítói híveikkel népes zsinatokat tartottak, melyek a belső
kormányzati ügyeken kívüli papavatással és vizsgákkal, nyílt vitatkozásokkal
voltak egybekötve.
Mindez nagy lendületet, élénk életet adott volt akkor a
hitújításnak, melyet a vidék hatalmas földesurai támogattak. a Forgáchok és
Balassák, Thurzók és Ungnadok, Berényiek és Nyáriak, Nádasdiak és Révaiak,
Zerdahelyiek és Apponyiak*. (* Fabó
Monumentaevang. III. 148.) Ezen a hitújítás mindannyi itteni híveinek
földesúri hatósága és parancsa, gyakran önkénye vagy érdeke, s ha kellett,
erőszaka és fegyvere képezte itt is a hitújítás egyik legerősebb istápját;
amint jószágaikon a templomokat lefoglalták, alattvalóikat a hitújításra
kényszeríték, a prédikátorokat erőszakkal is behozták.
Annál szomorúbban állott a katholikusok ügye. Alig volt
már a vidéken egy-két községök. Veresmarti Irmely közelében csak Tardoskeddet
és Mocsonokot az esztergomi érsek és nyitrai püspök jószágát és azután Surányt
említi, és Sellyét, mint ahol még akkor katholikus papok voltak.* (* Megtér. 7-8.)
Sellyén is a néhány jesuita-térítő gyengén és változó
szerencsével kezdte volt meg újra működését.
Az Oláh érsek által megkezdett, úgynevezett ellenrefomatiónak,
a katholika egyház helyreállításának,nem volt sok sikere; legalább nem nagy
állandósága. Az ő s utóda Verancsics kimúltával az esztergomi érseki szék
hosszas üresedése, majd alig hogy egy-két évig tartott betöltése alatt ez is
meghiúsult. A katholika vallásra nézve ezen oly szomorú állapotok között méltán
mondhatta már a század vége felé Telegdi, érseki helyettes, Miklós pápához írt
levelében, hogy a magyar egyház végromlása szélén áll. A nagy fáradságok s
erőlködések, úgymond a számtalan veszélyek s gyűlölségek, melyeknek kiteszik
magukat, küzdve az eretnekek fanatikus törekvései ellen, s az igaz vallás
mellett, többé mind mitsem használnak. A főpásztor nélküli nyájat az eretnekek
már székhelyén is (akkor Nagyszombatban) megtámadták. Szemünk előtt ragadták el
a városban az egyházat, melyben a kíváncsiaknak istenkáromlásaikat hirdetik.
Innét nemsokára az ország minden városait, helységeit, faluit és pusztáit mint
a legyek ellepik. A katholika hitnek még csak a neve sem marad fenn többé!* (* Schmitthnél Ep. Agriens. III. 115.) Ily
hangon szól a fájdalom s aggodalom legélénkebb kifejezésével a tudósítás a
magyar katholika egyház akkori állapotáról.
Annál kedvezőbbek voltak ezen körülmények a hitújításra
nézve.
Veresmarti is eleinte kedvére élhetett velök. Amint
Irmelyen prédikátori hivatalás megkezdette, ő is – úgymond – a közönséges
szokás szerint affélékkel, aminemű hitvány gyalázások a község szájában
forganak, kímélés nélkül rajtok volt a pápistákon.* (* Megtérés. 7.)
Közben ugyan feltámadtak lelkében ismét vallási kételyei
is.
Így beszéli, hogy midőn a szomszéd Komjátiba gyakran
ellátogatott, hol ezidőben, úgy látszik nősült is nejével kis birtokot kapott; -
egykor Dobronoki Miklós a superintendens s ottani prédikátor jelenlétében, Súri
Mihály ottani iskolamesternél és régi, még debreceni iskolatársánál, valamely
hitvitás, polemikus könyv akadt kezébe. S amint benne lapozgatva olvasgatott,
feltűnt neki, úgymond a kálvinista felelete, melyet az a pápista ellenvetésére
adott: No, hallottuk azt már régen. Egyebet sem tudtok ti felelni, mindenkor
csak azt az egyet mondjátok. A katholikus erre cáfolja: Bezzeg ám, mi mindenkor
egyet mondunk, s ez eggyel ellenetek be is érjük. Nem úgy, mint ti, kiknek,
mivel igazságtok nincsen, kénytelenek vagytok mindig változtatni. Egyszer egyet
mondtok, kiütik a markotokból; azután meg mást feleltek. Abból is kifogytunk,
meg előbb mentek. De mindenből kiforgatunk.
Veresmarti régi kételyei az egyszerű szavak olvastára
mindjárt felébredtek. Újra meg újra olvasta a helyet, és nem tartóztathatta meg
magát, hogy Dobronokinak és Súrinak most fennszóval felolvasván rá ne mondja:
Ez bizony talál!
Súri kérdé: annyira tetszik-e neki a válasz? Veresmarti
feleli, hogy bizony igen jól! S idézi rá sz. Ireneus híres mondata hasonló
értelmét: Mi ugyanazon tárgyról mindig ugyanazt az egyet mondjuk és azzal
összhangzólag hisszük is... Nos, de iisdem rebus semper eadem dicimus;
consonanter et similiter credimus.
Súri tréfára véve a dolgot, mondá: Azt tartom, hogy
erős pápista volnál, ha pápista lettél volna.
Már ezt nem tudom – válaszolá Veresmarti -, de ha így
mégyen el dolgában (érti a pápistának feleleteit a könyvben), úgy az bizony
igen helyén tapogat.
Súri ellenkező véleményben volt. Ő az efféléket úgymond
semmibe sem veszi, és csak azon van inkább, hogy mit szólhasson ellene.
Veresmartit az ily felelet nem elégíthette ki. Ő ezt az
igazság elleni megátalkodásnak vette.* (* Megtérés
6.)
Hanem azért folytatta híven ő is prédikációiban a
katholikusok elleni hevesebb kifakadásait.
Büntetlenül mégsem folytathatta sokáig. A szó csakhamar
torkára forrt.
**
Éppen azon időtájban a XVII. század elején a már huzamosb
idő óta úgy látszik, készülőben levő, úgynevezett ellenreformatiói fordulat is
akkor kezdett kitörni az országban s e vidéken is.
A hitújítási mozgalmak által előidézett vallási viszonyok
és villongások máris azon fokra jutottak, melyen az ellenállás, a visszahatás,
a reactió sem maradhatott el többé.
Az ország népségének nagy része, a fejedelem, az udvar,
annak hívei, a kormány még mindig a
katholika vallás hívei voltak. És most, midőn azt mind erősebben fenyegetve
látták,újra erősebben is ragaszkodtak hozzá; majd fölléptek mellette. Az
ellenállás egyre nagyobb lett. A szervezkedés mindenfelől megkezdődött. S ezzel
bekövetkezett az úgynevezett ellenreformatio.
Mert midőn a hitújítás hívei már be nem érték többé azzal,
hogy a főúri pártfogóik hatalmában és hódoltságon levő egyházakat elvették;
hogy a nagyobb városok polgárságával az új hitet befogadtatták, és erre a
főurak közötti híveik alattvalóikat is többnyire kényszerítették; - hanem az
érseki, püspöki székhelyekbe is beütöttek, s a templomokat itt is erőszakkal
elfoglalták: ezáltal természetesen ellenfeleiket is a végső erőszakos
ellenállásra és visszafoglalásra kihívták vagy kényszeríték.
A nagyszombati eset, melyet Telegdi érseki helyettes
levele jelez: hogyan foglalják el saját szemeik előtt székhelyeiken is már
templomaikat, jelzi majdnem azon fordulópontot is, mely a legnagyobb
kikeserítés ezen fokán bekövetkezett.
Így foglalták el másutt is ekkor a püspöki székhelyek
templomait, s ezáltal a hitújítás emelkedése tetőpontjára jutott.
A küzdelem erre újra hevesebben megkezdődött. S amint
ezzel az erőszak terére lépett, most a hitújítóknak kellett mindig a rövidebbet
húzni. A század kezdetén túl mind erősebb ellenállásra találtak. Sőt egy és más
helyütt ismét a visszafoglalás is már megkísértetett.
Az ország lakosainak többségét ekkor is, mint mondók,
kétségtelenül még a katholikusok képezték.* (* Lásd Szalaynak is ezen véleményét. Magy. Tört. IV. 431.) De az
urak, a nemesek, a polgárok között oly erősen elterjedt a lefolyt század
zavaraiban az új tan, hogy a világi rendek reformált része számra jóval
felülmúlhatta a másikát.
A katholikusok többsége mellé azonban egyszerre odaállott
a hatalom, a fejedelem és a kormány. Mely úgyis már régebben nehezen viselte a
zavarokat, az ellenállást, melyet neki a hitújítás okozott; erősebb támadó és
foglaló lépéseivel méginkább nevelve az akkori országos nagy bonyodalmakat.
A vallási küzdelem ezáltal egyszerre hatalmi kérdéssé is
lett.
A mozgalom úgy tűnt fel, mintha tervszerűleg kiszámítva
kombinálva indult volna meg, miután az először Tirolban a dinasztia azon ága
által indíttatott meg, mely most a birodalom trónjára jutott
**
Azóta tehát, hogy Veresmarti Mátyus-földére Irmelybe vagy
Ürménybe költözve ott prédikátoroskodott, nehány év alatt az országos események
itt is új fordulatot adtak a vallásügynek.
Nyitrán, Irmely közelében éppen Forgách Ferenc a
magyarországi ellenreformatiónak egyik legerélyesebb férfia ült a püspöki
széken, ki ezidőben már mindenfelé megkezdette a vidéken a katholika vallás
helyreállítását. Megyéjében, jószágain, ahol csak szerét tehette,
visszahelyezte a katholikus papokat, helyreállította az egyházakat.
A sellyei jezsuitákat pártfogása alá vette, Pázmány Pétert
1600. elején magához udvarába hívta; és megkezdé velök térítéseit, hitvitáit, a
templomok visszafoglalásait. Székhelyén Nyitrán ekkor 1602-ben két jezsuitával,
köztök valószínűleg Pázmánnyal is oly erélyes térítői egyházi beszédeket
tartatott, hogy magával, a hozzája csatlakozott néppel a püspöki székhelyébe
befészkelt prédikátorokat a városból kiűzette, a templomokat
visszafoglaltatta.* (* Frankl Pázmány I.
616.)
Hasonlón a szomszédban Galgóczon a Thurzók egyik vára s
birtoka főhelyén a királyi helytartó Pethe Márton kalocsai érsek által a
ferenciek zárdáját és templomát visszafoglalta, melyet előbb a Thurzók sógora
Ungnad Ádám német tábornok a barátokra gyújtott, és belőle őket kiüldözve az
ágostai felekezetűek számára lefoglalt vala.* (* Fabó Monum. Evangelicor. III. 140. Alexii Thurzo gener Ad. Ungnad paulo
durior in monachos Galbóczenses quorum claustrum in cineres redegit.)
Ezen események közepett nem kis bátorság kellett hozzá,
hogy Veresmarti folytassa a katholikusok elleni kifakadásait s izgatásait. Forgách
püspök is végre hallott és értesült felőle.
Irmelynek, vagyis mai nevén Ürménynek ura akkor, mint
Veresmarti tudósít, Irmelyi István, de helyesebben írva Ilméri István volt.
Az Ilmériek régi és nevezetes nemzetsége azonos a mai
Ürményi-családdal. Sajátságosan hasonlón, mint a helység az Irmelyből Ürményre,
úgy a család az Ilmériből Ürményire változtatta nevét. A Veresmarti által
említett Irmélyi István mint e néven második jön elő a nemzetség származási sorrendjében,
és tőle ágazik le egyenes vonalon a máig virágzó család is.* (* L. Nagy Iván Magyarorsz. családai V. 229. és
XI. 428.)
Ilméri István buzgó katholikus volt. Ősei közé számíta az
egykori híres kalocsai érseket, Jánost. És nagybátyja Imre akkor nagyváradi
prépost volt. A Forgách-családdal is úgy látszik, már eredetileg rokon, Ferenc
püspöknek benső hívei közé tartozott.
Nem állhatván többé Veresmartinak a katholikusok ellen szórt
kifakadásait, bemondogatta úgymond Veresmarti, anélkül, hogy ő sejtette volna,
Nyitrán a püspöknek.
Egyszerre csak Veresmarti arról értesül, hogy Irmelyt léte
a püspöknek igen ellenére van, úgymond, mert sokat káromkodom. Haragszik rám,
fenyeget, hogy bevitet. Jobb, ha gondot viselek magamra.
Veresmartit azonban e fenyegetés nem ijesztette el.
Folytatta tovább is támadásait. Forgách azalatt Pozsonyba ment az 1604-diki
országgyűlésre, mely rá s az általa
képviselt vallásügyre nézve oly végzetessé lőn. – Itt is újra értesült azonban
elkeseredett országgyűlési vallásküzdelmei közt Veresmarti bátor s merész
ellenséges támadásairól.
Megbízta azért Dömjén Jánost, Irmely melletti nyitra-ivánkai
előkelő nemes birtokost - ki akkor, úgy látszik, a vármegye egyik országgyűlési
követe volt, és Pozsonyból az országgyűlésről hazatért a húsvéti ünnepek előtt
-, hogy intené meg Veresmartit, ha nem tartózkodik a katholikusok
bántalmazásától meg fogja őt fenyíttetni.
Dömjén, ki maga is kálvinfelekezetű volt, és csak később
tért meg, mint Veresmarti beszéli, nyilván mint Forgách hű embere, amint
hazatért Pozsonyból, mindjárt Veresmartihoz ment, még a böjtben úgymond, s
azzal köszönté őt, hogy Pozsonyból országgyűlésről bizony rossz hírt hozott
neki. Mert a nyitrai püspök ott azt beszéli, hogy húsvét napján házánál békével
a kokonyát (tojást) bizony meg nem eszi Veresmarti. Én azért, úgymond Dömjén
azt adnám tanácsul, hogy más helyről gondolkodván viselnél gondot magadra.
Veresmarti meghallgatta még bővebb beszédét is, mellyel
valószínűleg az országgyűlésen a hitújításügyében keletkezett akkori
elkeseredett vitákról s a rossz kilátásokról tudósíthatta. De mindezzel
Veresmarti nem hagyta magát elijesztetni. Sőt bátran Dömjén elé lépve
válaszolt:
Termetedre képest nagyra volnál méltó, uram! Azért ha
királyod egy végháznak gondját reád bízván, azt az ellenségnek csak fenyegetésére
is pusztán hagynád, mit érdemlenél? Az én Istenem is engemet a bálványzók közibe
úgy rekesztett, mint egy kertben, körös-körül Suránban, Tardoskedden, Sellyén,
Mocsonokon rajtam itt s itt mindenütt már pápisták vannak. De csak
fenyegetésökre is felkeljek-e? S az én gondviselésemre bízott nyájat farkasok
prédájára hagyjam-e? Nem cselekszem! Látod, oly kézzel-lábbal vagyok, hogy
kaszára kapára vagy kardra, kopjára termettem inkább, hogysem pennára. Vasat
(érti bilincset) esztendeig, tovább is elpengethetek. Vársöprést, kertásást,
egyéb munkát felvehetek. Egy nyomot sem megyek!
Dömjén ezen lelkes beszéden rá álmélkodva, úgymond,
válaszolá:
Az Úristen éltessen, uram! Azt én szinte nem vártam volna,
de akarom (óhajtom). Nem is szólok én efelől többet.
Dömjén távozott, és a húsvét is szerencsésen elmúlt
anélkül, hogy a fenyegetés teljesült volna. A húsvét napja eljöve, ami keveset
főztek vala, azt békével el is költök, írja erre Veresmarti. De az aratásnak
utólja lőn, úgymond, szerencsétlenebb.
Forrás: Veresmarti Mihály
XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. Írta
Ipolyi Arnold. Budapest, Szent István Társulat 1875.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése