Veresmarti a debreceni
főiskolán. – Tanárai és tanulótársai. – A debreceni deákok háborúba vonulása.
Veresmarti növekvő buzgalma. – Vallási kételyei. – Ceglédi, kecskeméti és
kőrösi iskolamestersége és prédikátorsága. – Kőrösi híveivel menekül az
ellenség elől Mátyus földére, Irmelyre.
Ámbár a tolnai főiskola azon felsőbb tanintézetek egyike
volt, honnét mint láttuk, a növendékek további kiképzés végett egyenesen a
külföldi felekezeti akadémiákra küldettek; Veresmarti Mihály azonban
valószínűleg ismét mégis nem külföldre, hanem csak a debreceni főiskolába
ment.* (* Csak elnézésből áll tévesen
Franklnál „Hazai és külf.” iskolázás 15. lapon. Veresmarti Mihály János
helyett, mint heidelbergi tanuló. A nevezett szerző közléséből tudom, hogy
állítása, nem valamely ismeretlen kútfő nyomán, hanem egyszerűn a névnek leírás
közt eltévesztéséből történt. Határozottan ugyan nem tudjuk: járt-e eközben a
külföldön vagy sem. Iratai szerint mégis valószínűbb, hogy nem. ellenfelei
vitái közt, ismételve a külföldi akadémiákra, s azok tanáraihoz utasítják.
Gúnyosan veti viszont szemökre, hogy ők ott tanultak, mégsem képesek őt
megcáfolni. Ezen főiskolák kiadott jegyzékei sem ismerik Mihályt, ámbár több
Veresmartit említenek.) Egy-két év
múlva legalább ott találkozunk vele. Nem ismerjük ugyan a közelebbi
körülményeket, melyek Veresmartit Debrecenbe vitték. De kétségtelenül a
debreceni tanoda már akkor is a tolnainál magasabb tanintézeti lehetett, midőn
Veresmarti tanulmányait bevégzendő, oda ment.
Debrecenben a bővebb egyháztörténetet, mint tudósít,
különösen Tarack János tanártól tanulta, kinek előadásai nagy hatással voltak
rá. Iskolatársai közül említi szegedi Lőrincet s a nagygyőri származású Szegedi
Jánost és Szegedi Dánielt. Az utóbbi, mint debreceni prédikátor is ösmeretes,
hol 1620-ban halt meg.
Beszéli, hogy akkor társai közül sokan elhagyva az iskolát
a török háborúba mentek, és néhányan közülök Keresztesnél elestek.* (* Megtérése hist. 1. és 2. lap.)
Taraczk János Debrecenben már mintegy 1588 óta tanított.
1598-ban a wittenbergi, következő évben a heidelbergi akadémiákon járt. szokás
szerint a tehetségesebb iskolamesterek egy-két évi tanítás után még a külföldi
akadémiákra is kiküldettek. 1592-ben a debreceni főiskola legrégibb anyakönyve
szerint Taraczk már ismét Debrecenben a főiskola igazgatója, rectora volt;
1598-ban pedig szatmári pappá lett.* (* Lampe
i. h. 633 és 614. s a debreceni főiskola legrégibb anyakönyve kézirat mása
Révész Imre szívességéből közölve.)
szegedi Lőrincz Veresmartinak említett iskolatársa is már
1589-ben fordul elő az anyakönyvben, mint tanító és segédtanár. A következő
1590-ben ismét Szegedi Dávidot és Jánost, és ugyanezen évben találjuk ezekkel
egykorúlag beírva Laskói Istvánt, ki valószínűleg Veresmartinak Tolnán említett
Laskai Bató István földijével azonos. Hasonlón előfordul egy évvel előbb a
szintén ott említett Tolnai Rasoris Borbély István. Azonkívül egy Veresmarti
Andrást és Herczegszőlősi Jánost is találunk ekkor beírva. Veresmarti Mihály
nevét ellenben sehol sem leljük benne, ámbár határozottan említi mind nevezett
tanárának, mind ottani iskolatársainak nevét, valamint az évet is, hogy ekkor
1593-ban nehányan az iskolát elhagyva távoztak a háborúba.* (* U. o. – Hogy a debreceni iskolában tanult,
bizonyítja ezt szintén az Intő a tanító levél című munkájának a M. Nemz.
Múzeumban létező példánya címelőző lapján található ezen saját kézirata: „†
Eruditis Dominis Debreczinae Scholae alumnis, ejusdem quondam alumnus author
mittit.”)
Valószínű tehát, hogy az anyakönyvben, melynek eredetije
úgyis elveszett és csak egy 1680-diki másolata maradt fenn, - Veresmarti Mihály
neve vagy egészen kimaradt, vagy hibásan beírva Veresmarti András, sőt lehet,
talán a Herczegszőlősi János alatt is volna keresendő, miután azt is tudjuk,
hogy Veresmarti Illés herczegszőlősi prédikátor fiai, s ezek közt Mihály is a
Herczegszőlősi nevet, nem atyjok, de szülőhelyök nevét használták.
Veresmarti Mihály tehát, ki még 1588-ban Tolnán tanult,
1590-től fogva mintegy 1596-ig Debrecenben járhatott iskolába: Békési György,
Taraczk János és Debreczeni Veresmarti János tanárok rectorsága alatt.
1596-ban ott találjuk még beírva Súri Mihályt is, mint
iskolai seniort; ki később Veresmarti viszontagságos életében, mint pályatársa
és utódja, majd barátja, majd vitázó ellenfele nagy szerepet játszott.
Ezen időben vette kezdetét azon nagy és hosszú háborúságok
és felkelések sora, melyek akkor számos éven át folytonosan tartottak. A törökön
nyert sziszeki és pákozdi csaták az alföldön, és a füleki győzelem a felföldön
új reményt keltettek a nemzetben. Agyőzelem híre lelkesedést ébresztett az
egész országban. Az ifjúság mindenfelől a zászlók alá sietett.
A debreceni diákok is lelkesedve tanakodtak, írja
Veresmarti; és többen odahagyva az iskolát 1593-ban Szegedi Lőrinc társuk
vezetése alatt távoztak a hadba. A tanulók száma egyszerre 45-ről 17-re apadt.
Közülök néhányan ott is vesztek, mint megjegyzi, keresztesi csatában 1596-ban.* (* Megtérése hist. előbb i. h.) A debreceni
iskola említett anyakönyve meg is nevez néhányat ezen ifjú hősök közül, kik
Keresztesnél akkor elestek, úgymint Décsi Gáspárt és Jánost, s Aszalai Istvánt.
Társai biztatták és hívták Veresmarti Mihályunkat is,
menne velök. Nem bírhatták rá. Annyira megragadta volt már őt vallásos érzete,
annyira elfogult volt felekezeties buzgalmában, hogy iskolatársainak „késztetésökre,
úgymond, tőlem csak azon válaszok lett, nem megyek! mert csak török ellen
vagyon még had. De ha pápisták ellen lészen, jószívvel elmegyek.Nem tudom,
vihetem-e szándékomat végbe, nem-e? Akár vihessem pedig akár nem, de bizony
minden igyekezettel azon leszek, hogy miattam közülök sokan meghaljanak. Azután
én is az Úr Istennek vigan adom lelkemet.”
A buzgó fiút, ki gyermekkorában megindulással könnyekre
fakadva énekelte a zsoltárokat, most már annyira áthatotta a buzgalom, hogy „ennyihányszor
megújított fogadással, mondja, köteleztem magamat az Úristennek, hogy csak
segítsen hozzá lelki ajándékaival, egész éltemben híven és fiúi
engedelmességgel szolgálom ő szent felségét.” Mélyen ájtatos lelkében az önmegtagadó
szerzetesélet tökéletessége után sóvárgott: „Úgy éreztem magamat, hogy ha
pápisták lettünk volna, most barát volnék.” mondá egykor Súri Mihály
barátjának, ki maga is azt válaszolja: hogy Debrecenben tanultában, de még
később is úgy volt, hogyha vallásuk afféle szerzetet szenvedne, baráttá lett
volna.* (* Megtér. hist. 1. és 36.)
Nem tudom, mennyire igaz s alkalmazható volna erre egy, a
debreceni iskolában úgy látszik jártas újabb írónak azon állítása, hogy a
debreceni iskola újabb időkig is eléggé puritán volt a puritanismus valódi
tisztasága nélkül, eléggé zártkörű és rideg a kolostori asketismus gyakori
műveltsége és emelkedettsége nélkül.* (* Szana
Csokonai életrajzában.) De hogy az új tan sem volt képes a buzgó ifjakban
az általa ellenzett asketai és szerzetes életnek óhaját elnyomni, Veresmarti és
Súri ezen példája mutatja.
Veresmartiban ezen buzgóság azonban mindinkább s egész a
vértanúság óhajáig fokozódott. Küzdeni kívánt a bálványzók, a pápisták ellen
úgymond szenvedni hiteért és vallásaért. Mint Saul a keresztényeket, vágyott ő
is kiirtani a máshitűeket.
Nemsokára vágya majdnem kétszeresen is teljesedett. Előbb
saját felekezetének csaknem vértanúja lőn. Utóbb csakugyan mint Saul, az általa
üldözött vallás miatt a halállal fenyegetés és halálra keresés félelmeit
állotta ki lelkesülten.
De ezen hitbuzgósága, mélyen vallásos és ájtatos kedélye
nem is nyugodhatott meg többé vallásfelekezete hitében, nem tanításában és
vallásgyakorlatában. Valamint a vértanúságot szomjúhozta, amint az önmegtagadó
tökéletesebb istenes és szerzetesélet után sóvárgott: úgy megragadta őt az élet
szentségének vágya. Nem volt őt többé képes kielégíteni vallása. Azon túl keres
volna a magasabb vallásos életben eszményét. Majd kételyek támadtak fogékony
aggályos lelkében, melyeket ismét nem volt neki képes vallása megfejteni, nem
tudott lecsillapítani. Minél mélyebben ereszkedett annak hittanulmányaiba, annál
nagyobb kételyeket keltett az benne; annál nagyobb és megmagyarázhatatlanabb
ellentétek merültek fel előtte a régi őskeresztény hitélet s az új hittan közt.
Első kelté föl benne ezen kételyeket az egyháztörténet
mélyebb tanulmánya.
Amint tanára, a tudós Taraczk, az anyaszentegyház
históriájából úgymond a sok szép régi dolgokat előadta, melyeket addig még nem
hallott vala, úgy mindinkább megtántorodott hite és felekezete vallásában.
Midőn hallá az ős egyháztörténet első fejezeteiben, az
őskeresztény egyházak keletkezése történetében miképp fedeztetett fel például
oly csodálatosan a Megváltó keresztfája sz. Ilona császárnő által. Mily
csodákat mívelt. Miképp győzte le a kereszt jele által az in hoc signo vinces
kijelentésre Konstantin császár ellenségeit. S amint hallá tovább Julián a
hitehagyott császárnak, a nicei zsinatnak, az első szent atyáknak történetét,
az első hittérítők és vértanúk a szerzetesek és remeték: egy Athanasius és
Narcissus, Charemo és Pambo, Origenes és Dénes életét, s a szentek
csodatételeit az első századok egyházírói Eusebius s folytatói után előadatni,
ezáltal mindinkább megakadt hitében. A kereszt és a szentek tiszteletének
úgymond méltó voltát, a csodák igazságát, a tökéletesebb önmegtagadó szerzetes
és papi élet méltóságát, mit eddig csupán gúnnyal hallott említtetni, kezdé már
sejteni; és föllelkesült magasztos elragadó példájokon.
Sokáig bensőleg tűnődött csupán. Nem tudta magának
megfejteni, megmagyarázni miképp lehet az, hogy mint igaz keresztényekről szól
ezekről tanára s a történet?! Szenteknek mondja őket?! Becsülettel beszéli,
úgymond, rólok a régi eklézsia igaz históriájából azon dolgokat,melyek kész
pápista dolgok! Tehát pápisták voltak azok is? S mi vagyunk a tévelygők s
eretnekek? Mert ha az jólesik, úgy a mi dolgunk leszen rosszul!* (* Megtérése hist. 3-5. lap.)
Majd külsőleg is kitört s nyilatkozott már aggodalma.
Midőn iskolatársaitól, nevezetesen a nagygyőri származású Szegedi fiúktól,
Jánostól és Dnieltől, kik közül az utóbbi, mint mondók, később debreceni
prédikátorrá lett, beszélni hallott a katholikusokról, kiket ők közelebbről
ismerhettek szülőhelyökön – az ő szokásaikról, vallásukról egyet-mást -;
mindez erősen megragadta figyelmét, mélyen érdeklé őt. Majd kitört belőle is.
Elmondá ő is nekik efelől gondolatait, kétségeit.
Válaszul nyerte tőlök: bizonyos dolog ám, úgy mondták,
hogy a pápistákkal az eklézsiáról nem bátorságos disputatióba eredni. És úgy
vagyon, folytaták, hogyőkkét-három szóváltás után mindjárt oda akarnak minket
vonni. De nekünk azon kell lennünk, hogy onnan elrántsuk őket s a beszédet
másba üssük.
Mindez nagy szöget ütött Veresmarti fejébe is. Mi oka lehet
annak? – kérdé. Ha igazságunk vagyon a pápisták ellen, nem kell abban
szaladásra utat néznünk, cselhányással élnünk.
A dologra jobban vigyázott, írja ezután. De ezeknek már és
több hasonlónak hallása újította s öregbítette szívében az akadékot* (* Megtérése hist. 2.) Amint ő rendesen és
jellemzőleg így akadéknak nevezi vallási kételyét, és nemcsak ő, hanem a
hitújítás közt ezen akadékokkal egyre s annyira küzdő más korabéliei is.* (* A könyvek címein is a hitakadék stb.
szaktani kfeiejzés jön már elő. Így írja csepregi Jurkovics Mihály kolozsvári
lakos, Perkinusnak általa magyarra fordított munkája címén: A lelkiismeret
akadékairól. Amsterdam 1648.)
Vallási akadékait azonban elnyomva, ámbár azok időnkint
újra s ismét felmerültek, mindez nem gátolta őt sem vallásfelekezete iránti
hűségében, sem buzgó lelkesedése- és szolgálatában; kész volt mindig nemcsak
ügyét védeni, tanítását terjeszteni, hanem az ellenhitűeket is megtámadni,
vallásának, ha kell, vértanújává lenni. Aminthogy nemsokára majdnem azzá is
lőn.
Amint azért Debrecenben mintegy 1596 körül tanulópályáját
bevégezte, előbb Cegléden, majd Kecskeméten és Kőrösön iskolamesterré – s az
utóbbi helyen, valószínűleg már 1599 előtt prédikátorrá is lett.* (* Megtérése
5-6. – Neve az említett városok történetében nem fordul elő. Hornyik szerint
„Kecskemét város tört. II. 116. a város jegyzőkönyvében 1594-ből „Mihály uram
predikátor” említtetik, kit Hornyik Kecskeméti Végh Mihálynak vél.)
Mintegy négy év alatt tehát három helyütt szolgált, és
talán négyféle változás érte, miután az utóbbi helyen, Kőrösön prédikátorrá is
lőn. És lehet, hogy közben ekkor, vagy még előbb, talán a tolnai iskolán is még
segédtanító volt. Amint említök, hogy Veresmarti Illésnek Mihály fia is itt
tanító volt. Ezen gyakori és rögtöni változást bizonyára inkább Veresmarti
személyének becse és kapós volta okozta, mintsem állhatatlanságának volna
tulajdonítható.
Az egykorú történetadatok nyomán tudjuk, s ezen történetünk
fonalán is látni fogjuk, mily kapósak és keresettek voltak akkor a
tehetségesebb fiatal iskolamesterek az új hitfelekezeteknél, midőn ezek vallási
életök egyik fő súlyát éppen a tanításra, az iskolára helyezték.
A kitűnőbb tanulók már tanpályájok alatt segédtanítók lévén, a községektől előre meghívást nyertek az iskolamesterségre. Sokszor
ezek költségén is neveltettek e célra. Gyakran versenyeztek a gyülekezetek a
tehetségesebbek megnyerésében. A jelesebb iskolamesterek egyszerre több helyről
is vettek meghívást, éspedig nem csak iskolamesterségre, hanem papságra is,
melyet többnyire alig egy-két évi iskolamesteri szolgálat után elnyerhettek.
Másképp is az iskolamesterek mintegy segédlelkészi minőségben állottak a
prédikátorok mellett, s a hivatal mint ilyen, nagyobbára csak átmeneti állás
volt. ezt házi szabályaik is ilyen átmeneti állásul tekinték a prédikátorságra
vagy a külföldi magasb iskolázásra, hogy erre a szükséges költséget
megszerezhessék.
A herczegszőlősi zsinat egyik cikkelye szorosan meghagyja,
hogy két-három esztendőnél tovább az iskolamesterséget megtartani tilos,
nevezetesen azoknak, kik külföldi iskolákra küldetnek. Minél gyakoribb alkalmat
kellett másoknak is nyújtani és módot adni, hogy erre magoknak költséget
szerezhessenek, s a papságra előkészülhessenek.* (* A herczegszőlősi zsinat XXXII. czikk. Lampe i. h. 501.)
Veresmarti is tehát buzgalmánál és tanultságánál fogva
gyakran felhívatva és megkerestetve változtathatta ily hamar iskolamesteri
állását, és jutott korán prédikátorságra.
De ezen állásában sem maradhatott soká Kőrösön. – Rövid
időn, mint írja, a hadak miatt Kőrösről mind városos tulide felfutánk, és én
Mátyus földében egy mezővárosocskában telepedém meg Irmelt, Nyitrán egy
mérfölddel alul.* (* Megtér. 6.)
Ezen esemény valószínűleg 1599-ben következhetett be,
midőn a töröktatár-hadak Magyarországot tűzzel-vassal pusztítva rabolták,
hosszában-széltében, mindenütt nagy rémülést keltve. Más had, úgy látszik, e
vidéket ezen időtájban az 1596-diki mezőkeresztesi csata óta nem háborgatta.
Ezen pusztító hadak elől futhattak Kőrös lakói is Mátyus
földére, Pozsony és Nyitra vármegye Duna- és Vágközi így nevezett vidékére. A
török és tatár seregek ezen tájékot is pusztították ugyanazon időben. De lehet,
hogy innét már az alsó vidékre visszavonultak, midőn Veresmarti híveivel ide
költözött a Kőrösre közelgő had elől.
Nevezetesen az általa nevezett Irmely, mai nevén Ürmény mezővároskáról
is, hol Veresmart megtelepedett, említi az egykorú történetíró Isthvánffy azon
körülményt, hogy vidékén, hegy-völgyes kies határában, nagy tavai és erdei
között ütötte fel Ibrahim fővezér eme hadjáratok alkalmával táborát, mint
itatásra és tüzelésre alkalmas helyen.* (* Isthvánfi
Hist. XXXI. Katona Hist. crit. XXVII. 615.)
Forrás: Veresmarti Mihály
XVII. századi magyar író élete és munkái. Korrajz a hitújítás idejéből. Írta
Ipolyi Arnold. Budapest, Szent István Társulat 1875.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése