Bodnár István: Dráma hat sorban…

 

Öreg anyóka néz egy füzetet:

Ez is elesett, az is ott veszett…

A szemüvegje könnyet harmatoz,

Alig-alig lát, de tovább lapoz.

Egyszer felsikolt… Vére is megáll,

Akit keresett: megtalálta már!

Forrás: Pápai Hírlap XII. évf. 7. sz. Pápa, 1915. február 13.

Molnár Kálmán: Várhatsz

Várhatsz.

Visszamegyek hozzád,

Vissza, nemsokára,

Az én kis munkámnak

Megvan már az ára.

Őszbe csavarodott

Mindenegy hajszálam,

Nincs szomorubb arc és

Nincs betegebb nálam.

Várhatsz.

Visszamegyek hozzád.

Ha ma nem, hát máskor:

Tavaszébredéskor,

Virágfakadáskor.

Nem ért az ellenség

Pusztitó golyója,

Mégis hazavisznek

Egyszer virradóra.

Várhatsz.

Visszamegyek hozzád,

Vissza, - nyomorékan.

Jártányi az erőm,

Ami kevés még van.

Kiégett kanóchoz

Hasonló a testem,

Ami hozzád segít,

Csak a szivem, lelkem.

Várhatsz.

Ami tellett tőlem,

én már megdolgoztam.

Mindenem, amim volt

Értetek áldoztam.

Duzzadó erőmet

Mind elveszítettem,

Haza visznek hozzád,

Várjatok hát engem.

Várhatsz.

De tán jobb is volna,

Ha sohasem várnál;

Talán jobb is volna,

Hogyha nem is látnál.

Nem lesz bennem úgysem

Már gyönyörüséged,

Siratni való csak

Szomoru vitézed.

Várhatsz.

Visszamegyek mégis.

Hazavárhatsz, engem,

Láthatsz nemsokára

Vihartól megverten,

Testben és lélekben

Elfáradva, törve,

Botra támaszkodva,

Kintól meggyötörve.

Várhatsz.

Visszamegyek hozzád

Jajgató koldusnak,

sohasem vidámnak,

Örökké csak búsnak,

Szomoru mosolygó

Sánta katonának,

Dalos kedvét vesztett

Hallgatag madárnak.

Várhatsz.

Ne légy hideg hozzám,

Ha majd oda érek;

Ne fordulj el tőlem,

Ha egy jó szót kérek.

Légy hozzám oly gyengéd,

Szerető mint régen

- Béke idejében –

S várj ölelő karral,

Mosolygó ajakkal –

Édes feleségem.

Forrás: Pápai Hírlap XII. évf. 13. szám Pápa, 1915. március 27.

Bakó Béla: Przemysl…

Öt hónapig keményen állott.

Öt hónapig vivták hiába.

A sáncán magyar szem vigyázott

S ormain nőtt a hir virága.

Öt hónapig repült a lelkünk

Remélve, lelkesen fölötte…

Öt hónapig bizott a lelkünk

S fényes legendát szőtt körötte…

Öt hónapig keményen állott.

Tartotta ősi szittyaerő…

S a gyilkos hir szivünkbe szántott:

Porba bukott a büszke tető…

Barna rögére vérbeborulva

Testvéreinknek ezre rogyott…

Hol van a láng, mely ifju erükben

Mámorosan haj! úgy lobogott?

Hol van a fény, mely tiszta szemükből

Tüztelien szórt száz sugarat?

Hol van a dal, mely győzelemittas

Sziv közepéből csengve fakadt?

Sirjaikon haj! nyilnak-e rózsák?...

Zengnek-e gerlék esteli csöndbe?...

Bús idegenből álmaik utja

Vissza talál-e a honi földre?...

És az a másik néma csapat…

Fegyvere nélkül, könny a szemébe.

Mennyi imádság, mennyi vad átok

Szállt ajkukról lőporos égre!...

Szőke Dunának lágy csobogását

Búteli lelkük hallja-e még:

Homlokaikra hajnali fénnyel

Tüz-e sugárt még itthoni ég?...

Mintha siratna drága halottat,

Borul az ország hangtalan éjbe…

Temető ének: hitvesi könnyek…

S kis csemetéknek halk gügyögése.

De hallga csak! Túl fegyverropogáson,

Harcos paripák rengő robogásán

Üzen az őrség beszkidi szellők

Rügykifakasztó hajnali szárnyán:

Öt hónapig keményen állott.

Öt hónapig vivták hiába.

A sáncán magyar szem vigyázott

S ormain nőtt a hir virága.

De elbukva is él örökké…

Nyit még tavasz a rom között…

Templommá lesz a drága föld, mit

Magyar sziv vére öntözött!

S az új szabadság templomába

A késő kor tanulni gyül:

Hogy tüzbe, vészbe, vad viharba

„Hazádnak rendületlenül”!...

Forrás: Pápai Hírlap XII. évf. 13. szám Pápa, 1915. március 27.

Lampérth Géza: Isten fala a Kárpátok! - Legendás ének –

Észak sötét zsoldosai,

Mit akartok lerontani?

Kancsukavert bús legények,

Mi célotok? mi reménytek?

Testi rabok, lelki vakok,

Nem látjátok?

- Isten fala a Kárpátok?

Nem érzitek, hulló hadak?

- Ezt a roppant halál-falat

Az úr égi kegyelméből

Égi Mester építé föl

S bármi garral – földi karral,

Földi ésszel

Ha ki rátör: rajta vész el!

Nem tehettek kárt ti benne,

Mert amit véd – Isten kertje:

Szabadország, Magyarország,

Országok közt áldott ország.

Ezt remekbe teremtette

Isten kedve,

Szent virágok nyilnak benne…

Világcsudás virtus-rózsák.

Hit, becsület, hűség, jóság.

Aranymagvát dús földjébe

Hős apáink – Árpád népe –

Vetették el s vassal,v érrel

Ápolgatták.

Szent örökbe miránk hagyták.

Rendnek, dőlnek ó-világok

S e csudás magyar virágok

Uj pompával nyiladoznak,

Dicsőséget illatoznak…

S megcsodálva és megáldva

Ti látjátok

Belengik már a világot!

… Vissza, vissza, sötét hadak!

Azt dörgik e halál-falak:

- Diadalt itt sohse nyertek!

A szép magyar tündérkertet

Hatalmasul maga az Úr

Védelmezi

És mi – magyar kertészei!

Forrás: Pápai Hírlap XII. évf. 18. szám Pápa, 1915. május 1.