Megunva
a rákászást, leheveredtem a pázsit illatos füvére. A csöndet csak az évszázados
tölgyerdő misztikus susogása zavarja, meg az a halk csobogás, mellyel a patak
fodrozza alig arasznyi vizét.
Előttem
Máramaros egyik gyöngyszeme, a Borvölgy, vagy a hogy a nép mondja, Valea vinu
uj; sok ily gyönge van e fenyvesekben gazdag megyének, de mint a legtöbb, ez is
a világ fürdőknek még csak kőkorszakát éli. Hegyoldalban terül el az egész
fürdő, vagy inkább alacsony faházcsoport. Az ormon áll a fürdőtulajdonos háza,
mellette meg egy-két úri lak, a többit a fürdőzők zöme: zsidók foglalják le.
Feljön az esthajnalcsillag, a sabesznek immár vége, s mint a fölkavart
hangyaboly ontják lakóikat az alacsony házikók. A hűvös esti légben itt-ott
hallatszik egy-egy erősebb szó, s a természet Pazar szépségeiben elmerülve
figyelem e zsongást. De ím, a távolról fénylő havasokról éles szél fúj felém,
és mintha jajongásból lenne oly sivító, fölráz merengésemből. Igen,
Goldsteinéknál sírnak; e tegnap este még vígan ropták a táncot a Rébi
lakodalmán, s a csudaszép menyasszony ma már halott.
Kétszer
láttam szegényt. Rokonaimmal a faburkolattal körülzárt gyógyforrás mellett
beszélgettünk, nevettünk az ékes németséggel megírt föliraton:
„Dieses Bad gehürt
zum
Man Lajus und
Jura Zsófia”,
midőn
hangos leánycsoport közeledett felénk. Köztük volt Rébi is, nagynénémet már
ismerte, egyenest hozzánk sietett. Úgy elütött fajától testben-lélekben. Finom,
fehér bőrén áttört a vér színe, nagy fekete szeme villogott, mint a
karbunkulus, éjsötét haját olcsó pántlika szorította fejéhez. Évelődtünk vele,
szegényke oly szívesen elhallgatta tréfáinkat, meglepő szelleméllel válaszolt
is reá, szívesen beszélt velünk: hiszen nem fajából valók voltunk. Csak akkor
komolyodott el, midőn házasságáról szóltunk.
-
Nem sajnálja levágni gyönyörű haját – kérdé egyikünk -, mire ő egykedvűen rázta
fejét; „ismeri-e már vőlegényét”, veté oda nagynéném inkább tréfából, mint
komolyan, de erre már könnybe lábadt mindkét szeme.
-
Nálunk az nem szokás. Édesapám két héttel előbb jött ide Bukovinából, akkor
tudtam meg, hogy menyasszony vagyok.
-
De hát ki a vőlegénye? – kérdezik csaknem egyszerre, de választ már nem
adhatott. Szülei közeledtek felé, s ő, mint a megriadt őzike, sietett
körünkből. Mi sem nevetgéltünk tovább, a nap már nyugvóban volt, Máramarosban
hűvösek az esték, begombolkoztunk, s szó nélkül siettünk föl lakásunkba.
Faluhelyen,
fürdőkben szívesebbek egymáshoz az emberek, talán mert inkább egymásra vannak
utalva, vagy ami fő, talán ritkábban találják szembe egymást a kenyérért
folytatott küzdelemben.
Mi
is örömmel vettük Goldsteinék meghívását – a Rébi lakodalmára. Már elmúlt nyolc
óra, mikor lakásukba léptünk. A középen függő petróleumlámpa csak gyéren
világítá be a szobát, a szoba egyszerű bútorzatát. Nem is csuda, hiszen ennek a
kis világosságnak is küzdenie kellett a sűrű szivarfüsttel, a zsúfolásig
megtelt szoba páratelt levegőjével. Oldalt állottak az örömszülők, boldogan
fogadva az ismerősök szerencsekívánatait. Irma néném is hozzájuk megy, s
bensőséggel rázza meg kezeiket.
Én
csak a vőlegényre voltam kíváncsi.
Ott
áll menyasszonya mellett. Istenem, alig volt tizennyolc éves. Hosszú,
selyemköpeny fedé sovány testét, fején már nagykorúságának jele, a nyusztprémes
sapka, menyasszonya nászajándéka. Háta, mintha csak ifjú korát hazudtolná, már
görbe, arcát még nem verte föl szakáll, de füle mellett ott lóg az ízléstelen
tincs. Vastag, húsos ajka elárulja durva érzékiségét, apró savó szemeit vad
tűzzel legelteti menyasszonya gyönyörű termetén.
Szegény
Rebi meg inkább halott, mint élő; úgy áll vőlegénye mellett, mintha
alabástromból vágtak volna ki az egész leányt. Koromsötét haját levágták, s a
ragyogó hajfürtök helyén sötétvörös paróka nyomja fejét.
Gondolataimba
elmélyedve alig vettem észre, hogy ismét a szabadban vagyunk: kijött a
vendégsereg, a szobát táncra készítik elő.
Ekkor
láttam először életemben menyasszonytáncot, sohasem feledem el. Haláltánc volt
az! A zsidó fajnak minden szenvedelmével ugrált menyasszonya körül a
gyermekvőlegény, karjába zárta, majd távolodott tőle, hogy aztán őrült
szenvedéllyel keringje véle körül a termet. Rebi sejtelmes némasággal mozdult,
nem ellenkezett, hagyta, hadd tomboljon a zsidó fiú, fagyos egykedvűséggel
vonszoltatta magát. Az emberek azt mondták reá: elfogódott, nem csuda, hiszen
menyasszony: én féltem.
Harsogó
üdvkiáltás jelzé a menyasszonytánc végét, most már a fiatalság perdült táncra.
Az idősebbek, a látogató gojok csoportokba verődtek, hozzájuk csatlakozott a
menyasszony is, míg a vőlegény a hitsorsos fiatalság közé vegyült.
Sohasem
mosódik elmémből el a jelenet, mely most előttem lefolyt. Ím körünkbe lép a
bánatos menyasszony, oly halovány, mintha a halál már rálehelte volna csókját.
Mikor meg Irma néni enyelegve kérdi tőle: „Boldog-e Rebike?” – könnybe borult
sötét szeme, s így válaszolt: „Nagyon szerencsétlen vagyok én, nagyságos
asszony!”
Most
anyjához siet, boldogságot színlelve homlokára szorítja ajkait, majd egy
óvatlan pillanatban észrevétlenül eloson. Nem látta senki, merre tart, s csak
órák múlva találták meg ott, hol a patak partja legmeredekebb, hol a magasból
eső víz sűrű hullámot ver a kiálló köveken. De akkor már a rákok habzsolták a
menyasszony forró vérét.
Nyugovóra
térő nyáj kolompja ver föl merengésemből. Felszökellek a nedves fűről, s a
tegnap és ma tanulságaként egy gondolat fut át agyamon. Ha e szegény leány
kiemelkedhetik a gettó homályából, ha megismerhette volna az örök eszményt, az
utat, az életet, az igazságot, vajon ily nyomorultan pusztul-e el!?!
Forrás: Heti Szemle
XIII. évf. 28. szám, Szatmár, 1904. július 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése