Bodnár Gáspár: Eresz alatt fészkel a fecske…

Három esztendeje már, hogy egy fecskepár a Nagy Pálék eresze alatt fészkel. Minden tavaszra pontosan visszaérkeztek ezek a hű lakk, akiket Nagy Pálék olyan kegyes szívesen vártak, fogadtak.

A nagyok és kicsinyek – egyarányosan!

Az előbbinek talán azért, mert az öreg fecskék életében gyönyörűséges példáját szemlélték napról-napra annak, hogy hogyan kell élni az áldott hitvesi szerelemben. A gyerekek meg úgy tekintették a csevegő, apró fiókokat, mintha éppen játszó, becéző kisbabájuk volna.

Három esztendő nem idő se’ egy ország, se’ egy község életében. De végtelen nagy, feneketlen idő a Nagy Pálék életében.

Mikoron ugyanis a harmadik esztendő őszre vált, mikor sárgultak, hullottak a falevelek, mikoron Nagy Pálék lakói, az ő szerető kis barátaik búcsúztak a fészektől: Nagy Pál is, a ház gazdája, esze, keze, ereje, fenntartója – elbúcsúzott a családi tűzhelytől.

*

- Hova, de hova?

Temetőbe? Sírhalomba? A másvilágba?

Oh, nem a temetőbe! ’Iszen ott sírja nem domborul. Más világba?

Nem, nem! De mégis… más világba! A tengeren túlra.

Amerikába!

Hogy kérték, kérlelték. Asszony szívefele, kicsi gyermekei, jó barátai. A falu mind-mind kérlelte, siratta!

Mindhiába! Talán nem volt meg Nagy Pálnak a mindennapi kenyere! Meg volt – bőségesen! Talán nem volt családi fészke, tűzhelye? Eresze alatt boldogan lakott a fecskepár! Hogy láthatta, hogy tanulhatta tőlök napról-napra, miképpen kell élni az áldott hitvesi szerelemben.

*

És Nagy Pál nem tanult. Ő elment! Talán balul fogta fel a fecskepár életét. Talán így gondolkozott:

- Lám, a fecske is elmegyen. És habár?

- Nagy, messze világokon átrepülve ezer veszély között – mégis visszajő. Mégis megleli piciny hajlékának még romjait is. A hitvesi szerelem gondjával építi azt, hogy kiköltse benne pelyhes magzatát.

- Elmegyek én is! Hiszen a tengeren túlra mennek a fecskék is, mikor fáznak, mikor le van tarolva minden. Ha itt nem lelnek már élelmet, sietnek, repülnek a tengeren túlra!

- Nekem ugyan van meleg tűzhelyem, mindennapi kenyeret is adott a jó Isten. De nehéz az élet? Szívem több után vágyódik. Mily szép országról beszélnek ezren és ezren ott – a tengeren túlról. Megyek, ha ezer veszély közt is, de elérem célom. Aztán visszatérek hajlékomba. Boldogítani és ölelni fogom enyéimet.

Így gondolkozott Nagy Pál és elment – a fecskepárral. Más világba… Amerikába…

Jött a negyedik tavasz. Még alig engedett a jég, még dermedt volt a természet. Nagy Pálné asszony napról-napra megállott az eresz alatt. Aztán szemében rezgő könnyel, szívében bús sejtelemmel nézte, nézte:

- Megvan-e még a fészek?

És sóhajára kiszaladtak gyermekei.

- Megvan! – kiáltották ugrándozva -, rossz ember nem bántotta.

A fák rügyeztek, a mező zöld pázsittal borítva… a levegő új életet lehelve…

- Itt a tavasz!

A kis család napról-napra, kora reggel, estendetkor ott ül az eresz alatt…

Mintha csak vendéget várnának! Akit rég nem láttak! Akik úgy szívökhöz nőttek, hogy nélkülök élni sem tudnának.

- ’des anyám, ugrott fel a nagyobbik fiú, ép éppeg most láttam fecskét.

- Itt lesznek ők is! – szólott az asszony.

- Kik? Ők, a mi lakóink! Ha már az apjok nem jő, hát jöjjenek ők! Hiszen onnan jönnek, hova, napról-napra száll e család sóhaja. A kis leányka váltig mondogatta…

- Én majd megkérdezem a mi fecskénktől, mit csinál ’des apám?

- Én meg majd üzenek ’des apámnak, ha újra elmennek.

Fecskék röpdösnek, csevegnek. A munkát szerető kis barátaink minden eresz alatt felkeresték már fészküket.

Csak a Nagy Pálék eresze alatt üres a fészek! Nem jöttek! Elhagyták. Elhullottak!

- Istenem! – sóhajtott szívszorongva az asszony.

A gyermekek némán bámultak a halálsápadt asszonyra. Aztán sírva fakadtak.

- Rosszat álmodtam – sóhajtott most újra az asszony. A gyermekek elnémultak.

Mikor aztán sokáig vártak és hiába vártak: akkor Nagy Pálné szívéhez kapott.

- Nem jöttek! Elhagytak! Elvesztek. Ő se jő többé! Ő is elveszett! Meghalt!

*

Korán reggel, szokatlan időben ballag a község bírája Nagy Pálék háza felé. Amint belép, az asszonyt, a gyermekeket ott találja nagy szomorúan az eresz alatt ültökben, az üres fecskefészek alatt.

A bíró szólani akar. De szava elakad. Szemében összegyűl a könny és egész testében remeg. Nagy Pálné ránéz a bíróra, egyszerre megragadja annak kezét.

- Meghalt… szerencsétlenül járt. Nem jön többé hozzánk!

- Jó asszony –rebegte a bíró -, az alispántól jött e szomorú levél. Szerencsétlenül járt… meghalt.

A szegény asszony összeesett.

Gyermekei reáborultak…

- Nem jön! Szerencsétlenül járt! Meghalt. Suttogták csendesen az eresz alá gyűlt falubeliek.

Forrás: Heti Szemle XIII. évf. 31. szám, Szatmár, 1904. július 27.