Az
erdő beszélt, s én áhítattal hallgattam szavát, mert oly édes-bús volt a hang, melyen
szólt, hogy egész a szívemig hatolt. Szép délután volt, olyan, mint mikor a
messze kékség rezegni látszik a nap ragyogó sugáriban; olyan, mint mikor a
távolból jövő gyönge szellő a frissen lekaszált fű illatával terhelten repkedve
körül, álomba ringatni látszik az egész természetet; én a hűs erdő terebélyes
fái közé vágytam enyhületet szerezni beteg lelkemnek. A nap erősen tűzött alá,
verejték csordult homlokomról, míg elértem a kedves helyre, az erdő belsejébe,
oda, hol a természet önkezűleg alkota lugast számomra, előtte hegyi patak
csörgedezett tejfehér habjaival, benne vidáman játszadoztak az apró halak.
Mily
édes érzet a nagy természet isteni templomában a magasztos béke, a nagy
csendesség közepette ábrándba merülve élvezni a tiszta levegőt, elgondolkozva a
világ bajáról, s tovább fűzni az ifjúkori édes álmokat!
Elérve
kedvenc helyemet, alig pihentem el, mikor közelben egy százados tölgy megrázván
hatalmas ágait, ily szókra nyitá fel ajakát:
-
Mi egyéb, mint szenvedés az élet! Idős vagyok, négy századév vonult el
felettem, átéltem sok, szép, derűs napot, de volt részem bőven a viharokból is.
Hallgassátok csak szavaim, kivált ti ott fenyvek, és rezgő levelű nyárfák,
kiknek ily nagy kor nem adatott, és meséljétek el a halandó embernek, ki
lombotok árnyában pihen, mindazt, mit tőlem fogtok hallani.
Egyszer
régen harc volt e földön, s a harcban a magyar lett a győztes, ez a drága
nemzet, mely eddig is már oly sokat szenvedett és öröme csak ritkán akadt. Győzött,
és nem lett semmi haszna belőle. Emlékszem, itt a közelben írták meg a
békepontokat és az én népemmel csúnyán kitettek! Oh! mint szerettem volna akkor
rögtön, ha kiszárad tövem, hogy ne láttam volna a gyalázatot… Azt mondták
akkor, hogy szabad lesz e nép, hogy boldog jövő vár rá, és mi hittük… csak
később tudtuk meg, hogy ennél a szabadságnál édesebb a rabság. Rövidesen aztán
egy zord téli éjen álmomból jajgatás ébresztett fel, s hallottam, mint
panaszkodik egy pór anya, meztelen karján melengetve fagyos gyermekét. Én
megszántam, s egyik elszáradt ágamat ledobtam, s annak melege mellett hallottam
az anya panaszát, boldogtalan volt, habár szabad, kitaszítva előbbi csendes
otthonából,mert szabad lett férje és nem kellett többé néki feleség.
De
ha eddig lenne, hogy reggelre kelve a megfagyott asszonnyal s gyermekével vége
szakadt volna a földi kínnak, nem szólnék semmit, de így, de így, ah, mennyi a
panaszom!... Ismeritek ti már teljesen az embert? nem csodálkoztok nemes
termetén, vagy szívjósága, vagy tiszta szerelme nem hatott meg titeket soha?
Hallgassátok csak, mondok egy más mesét…
Nagy
úr lakott itt közel a vidéken, s annak volt egy igen szép fia. S a szép fiú
eljárt mihozzánk naponként ide a csermelypartra merengeni. Sok idő telt már el,
s egyszer másodmagával közelge messziről egy aranyhajú ifjú leánykával.
Csodálatosan szép volt, amilyen egy leány csak lehet, a természet tele kézzel
halmozta el bájjal, adván neki szép karcsú termetet, könnyed járást, s mindent,
mi a tökéletes szépséghez csak kívánható. Leültek ide az én árnyam alá, aztán
édesden csevegtek, elmondták egymásnak forró szerelmüket, beszéltek a virágok
édes illatáról, fülemile panaszos énekéről, s ami csak egy szerelmes szívnek
kedves lehet. Én megifjodva éreztem magam, és azt kívántam, hogy mindig itt, az
én árnyam alatt töltsék a délutánokat. De nem értették meg szózatom, hiába
zörögtek ágaim, elfoglalta őket kölcsönös szerelmük…
Itt
elhallgatott a nagy tölgy, mintha gondolkoznék a következőkön,v agy mintha már
nem lenne mit mondania. De egyszer csak az erdő összes fái karban rázúgták:
-
Tovább, tovább, hogy volt, beszélj!
S
a nagy tölgy ismét megrázta lombjait, siralmas hangon röviden így végzé:
-
Boldogtalanok lettek, mert elfeledkeztek szerelmükről!
Az
erdő fái karban bús melódiát zengtek, siratva a szép fiú megtört boldogságát,
keseregve a földi ember nehéz helyzetén. Magam is meghatottan hallgattam a nagy
tölgy meséjét, és tudtam, hogy nem csak magam vagyok boldogtalan. Van, volt és
lesz mindig, kinek fáj a szíve, ki nincs megbékülve a világgal…
-
Beszélj, beszélj tovább! – kiáltanak közbe a fák, s az öreg tölgy ismét
nyikorog.
-
Van boldogság is! Csakhogy nehéz a megszerzése. Élt az erdőben egy hosszú fehér
szakállas öreg remete, ha ő sétált el lombsátorom alatt és láttam derült,
boldogságtól sugárzó arcát, mikor az Isten végtelenségéről elmélkedett, akkor,
igen, akkor megtudtam azt is, hogy az igazi, zavartalan boldogságot csak Istent
szerető, tiszta lélek élvezheti e földön.
A
fák kara most rázúgta a remetétől tanult éneket:
„Lelkem
Tehozzád vágy óh Istenem.”
Én
tovább szőttem gondolatimat a fa meséjén gondolkodva, csakugyan kezdtem
belátni, hogy az Isten minden vágyát kielégíti a halandónak, úgy teremtvén meg
őt, hogy lelke csak felé vágyódjon és más ne tudja kielégíteni soha, mint ő, ki
véghetetlen…
Azóta
gyakran eljárok az erdőbe, s mindig újabb és újabb mesék hallok a fáktól, mind
oly szépen, oly igazat beszélnek s én mindig híven hallgatom az én öreg
barátomnak szavát a földi boldogságról…
Forrás: Heti Szemle XIII.
évf. 29. szám, Szatmár, 1904. július 13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése