Petőfi adomák

A szellem első nyoma

Egyszer névnapon voltak Petrovicsék Varga Benedekéknél, akikkel nagyon jó szomszédi viszonyban éltek. Ott voltak a helybeli róm. kat. papok is. Időközben a hat éves Sándor elaludt s csak a zajra ébredt föl, midőn a vendégek a távozó papokat kikisérték. Visszatérő szüleitől azt kérdezte:

- Elmentek azok a papok?

S rá kevéssel folytatá:

- Ezek a papok mindenkinek asszonyt adnak, magoknak egyet sem hagynak.

Nagy nevetés támadt, mire Varga Benedek igy szólt az apához:

- Barátom, ezt a fiut tanittasd, ebből tudós ember lesz!

Az első becsipés

Körülbelül négy éves lehetett Petőfi, midőn az öreg Salkovics oda vitte Dani nevű fiát a mészáros mesterségre. Ebéd alatt Sándor a vendég mellett ült s ő is kis poharat kapott a borhoz. Salkovics egyszer csak azt vette észre, hogy poharából gyorsabban fogy a bor, mintsem ő kiinná, s gyanuja kis szomszédjára esett. Megleste aztán s a gyerek valóban az ő poharába töltötte át a bort oly ügyesen, hogy senki sem vette észre. Salkovics ismervén az apa szigoruságát, nem szólt, csak elmosolyodott. Ezt észrevevén és csint sejtvén Petrovics addig faggatódzott, míg Salkovics mégis elmondta s csak nehezen birta visszatartani az apát, hogy fiát keményen meg ne fenyitse. Ebéd után aztán a gyereknek, a család nagy derültségére, a tiltott élvezettől széles jókedve kerekedett.

A szürke ruha

Petrovicsék rendes vevői voltak, míg Szabadszálláson laktak, Heisler ruhakereskedőnek. Petrovicsné ott vásárolta férjének és kis fiának a kész ruhát. Egy nap Petrovicsné Sándor fiával ujra vásárolni ment a ruhásboltba. Azt mondta, hogy Félegyházára költöznek s ez az utolsó ruha, amit Heisleréktől vásárol a fia számára. Míg Heislerné választás végett petrovicsné elé rakta a ruhákat, a kis Sándor keresztbefont karral mereven nézelődött az üzletben. Eközben Petrovicsné egy szürke kis ruhát emelt föl s a fiának nyujtotta, hogy próbálja fel. A fiu a szürke ruha láttára „nem”-et intett a fejével, majd arra kérte anyját, hogy más szinű ruhát vegyen neki, mivelhogy a szürke ruháért pajtásai kigúnyolnák.

- Hát aztán már minek gúnyolnának ki? – kérdezte tőle Heislerné.

- Azért – válaszolt a gyerek -, mivel a szamárnak is szürke a ruhája.

A két asszony jót kaczagott a gyerek válazán s végül is a szürke ruha helyett kávébarna szinű ruhában állapodtak meg.

Az első vers

Mialatt óraközben a diákok vigan futkostak az udvaron, egy kis kutya is oda vetődött, melyet egy Horváth Károly nevű diák kergetni kezdett. Az iskola ablakán keresztül meglátta ezt a jelenetet Petőfi s a Horváth Károly latin könyvének szélére irónnal e hangsulyos verset rögtönözte

Kis Kari kerget kurta kutyát kint.

(Réthy L. följegyzése)

A kis rajzművész

Petőfi igen szépen irt s már aszódi kis diák korában ügyesen rajzolt is. Egyszer,m időn Koren tanár a syntaxistáknak magyarázott, addig a grammatisták – akik közé Petőfi is tartozott -, pihentek -, elővett egy darab papirost s arra rajzolt valamit. Midőn mellette ülő társainak megmutatta, első pillanatra tanáruknak irónnal jól talált  arczképére ismertek benne, melyet Petőfi azonnal széttépett.

(Dömök E. följegyzése)

Gyors megtorlás

Élénk véralkata s lobbanó természete mellett nem félt a legnagyobb tanulóktól sem. Midőn egy vaskos fiu egyszer földhöz vágta, fölpattanva a földről, ugy ütötte arczul, hogy orra vére megeredt. A tehetős aszódi apa, bárha fiának már semmi baja sem volt, megjelent másnap Korennél és Sándor megbüntetését követelte. A vádló  panaszára a vallatásnál Petőfi deklamálva igy védekezett: „Még a féreg is, kit lábbal taposnak, felgörnyed a védelemre.”

Becsületérzet

Már gyermekkorában megnyilvánult Petőfinek határozott természete.

Koren István aszódi tanár, az akkori iskolai szokások szerint a rakonczátlan tanulókat testi fenyitékkel is meg szokta zabolázni. Benn marasztotta őket ebédre vagy kitérdepeltette. Alig hogy Aszódra került Petőfi, valami iskolai mulasztás miatt neki is oda kellett térdepelnie a sarokba. Ez a büntetés igen sértette a becsületérzetét. Alig térdepelt ott nehány perczig, azzal lepte meg tanárát, hogy határozott, szinte daczos hangon kérte, engedjen meg neki és ereszsze helyére, soha sem követ el többé mulasztást.

- Igazán nem? – kérdé a tanár, szigorú tekintettel mérve végig a fiut.

- Nem.

- Jól van, fölkelhetsz, de igéretedről meg ne feledkezzél!

S az egész három év alatt, míg Aszódon tanult, nem is volt rá eset, hogy mulasztást követett volna el.

A gyermek vállalkozó szelleme

Sár-Szent-Lőrinczen egy alkalommal, tavasz felé, a jég már olvadóban volt s a nagyobb tanulók csúszkálni akarván, hosszabb jégtábla keresésére indultak a falu alsó végén elfolyó érre. Petőfi is velük ment több kisebb tanulóval; de közülök csak annak engedték meg, hogy tovább is velük tartson, aki átugorja az ért, mely sokkal szélesebb vala, hogysem meg birták volna tenni. Sándor azonban nem tágitott, hátrált, neki futott s a középen túl ugrott ugyan, de a jég beszakadván alatta, térden felül vizesen jutott a tulsó partra; ám azért konokul ott maradt, estig hordta a vizes ruhát. Ime, hogyan nyilatkozik már ekkor a későbbi férfi egyik legjellemzőbb vonása.

A szigorú tanár

Aszódi diák korában vándorszinészek vetődtek Aszódta. Petőfi mindjárt megérkezésök estéjén fölkereste őket a korcsmában és velük töltötte az éjszakát. Koren, Petőfi tanára, látván a fenyegető veszedelmet, mindent elkövetett Petőfi visszatartására. Egy éjjel ujra kimaradt a fiú, sőt másnap iskolába se ment. Meghallván a tanár, hogy Petőfi ott mulat a korcsmában a szinészekkel, öt markos tanulótársát küldte érte azzal az utasitással, hogy ha másként nem sikerülne, hát a

levegőben hozzák az iskolába. Az öt fiú nagy dulakodás után lefülelte, bár erősen rugkapálódzott s elvitték az iskolába. A tanár ott keményen lehordta s a téglával burkolt tanteremben kitérdepeltette.

Petőfi dult-fult s a lába alatt levő téglák egyikét kifeszitette s azzal czélba vette a tanárt s ha ez idejekorán észre nem veszi, fejbe vágta volna.

Koren, aki különben is indulatos ember volt, rendkivül haragra lobbant s négy fiuval legott lehuzatta és alaposan elverette.

A kis protektor

Mikor Petőfi a szünidők után visszatért az aszódi gymnasiumba, öccsét, Istvánt is magával vitte, hogy felvétesse az előkészitő osztályba s Koren tanárnak ezekkel a szavakkal mutatta be:

- A mult esztendőben engem itt olyan jól tanitottak, hogy öcsémet is elhoztam magammal. Ajánlom a professzor úr jóindulatába.

Ekkor tizennégy éves volt.

(Fischer S.)

A komédia vége

Aszódi diák korában fülig szerelmes volt Petőfi Borcsába, az akkor Aszódon időzött szintársulat egyik fiatal szinésznőjébe, annyira, hogy miatta szinészszé akart lenni s a társasággal menni. Az igazgató azonban csak úgy volt őt hajlandó társulatába fogadni, ha előmutatja iskolai bizonyitványát.

Elment tehát tanárához, Korenhez s bizonyitványát kérte, mert, mint mondá, nem akar tovább ott maradni és tanulni, hanem szinész akar lenni.

- Majd adok én neked – felelte Koren -, szinészetet! – s olyas valami után nézett, amivel a nadrágokat szokta volt porolni; de a míg ez előkerült, Petőfinek már csak hült helyét találta.

Petőfi azonban tudta, hogy a mi halad, el nem marad, s ez oknál fogva kerülte az iskolát.

Koren azonnal irt az apának, s arra kérte, siessen Aszódra, mert fia rossz uton van s attól lehet tartani, hogy ha a szinészek elmennek, Sándor is utánuk oldja a kereket.

Az apa Koren levelére el is utazott Aszódra. Midőn Sándor meglátta, elébe sietett és meg akarta csókolni kezét; de ő visszarántotta mind a két kezét s igy szólt:

- Előbb megkérdem Koren urtól, hogy jól viseled-e magadat? – s intett neki, hogy kövesse.

Petőfi lehorgasztott fővel haladt mellette, azon gondolkodva: nem volna-e jó odább állani? De minthogy atyja szemmel tartotta, felhagyott ezzel a szándékkal és követte őt Korenhez.

Koren a történteket hiven elmondta az apának, aki mogorván hallgatta végig kedves Sándor fiának viselt dolgait. A fiú lakására visszatérve, az apa észrevétlenül becsukta az ajtót, aztán szótlanul felnyitá utitáskáját s olyasfélét vett ki belőle, amivel a marhákat szokták terelni s kegyetlenül elverte fián a port, közbe-közbe felkiáltva:

- Hát kell-e Borcsa? Kellenek-e a komédiások?

Ilyeténképen megpuhitva Sándor mindent megigért apjának, amit csak óhajtott s ezzel vége is szakadt a Borcsával s az aszódi szinészekkel folytatott komédiának.

(Székely S.följegyzése)

A házigazda irnoka

Élt Selmeczen egy Prosperinyi nevű cs. kir. kamarai hajdú, aki magát a legjobb poétának tartotta, kivált olyankor, ha többet talált bevenni a jóból. Költeményeit, melyeket a mámoros múzsa súgott neki, soha sajátkezüleg le nem irta és pedig azon egyszerű oknál fogva, mert nem tudott irni. Szerencsére azonban volt kéznél diák elég. Nála is lakott rendesen vagy három, akiknek tollba mondhatta halhatatlan elmeszüleményeit.

Egyszer, amint haza vetődött a korcsmából, egy megtöltött kulcscsal és megest fölöntött garattal, felszólitja Petőfit, aki épen nála volt kvártélyon, hogy ragadjon tollat és papirost, majd diktál ő verset, de nagyszerüt.

Nosza, a tréfára kész Petőfi sebbel-lobbal keresi az elhányódott tollszárat. Nagy idő telt el azonban, míg a toll előkerült. A kamarai hajdú csak dünnyögött:

- Ejnye, adta rendetlen discipulusa. No, most irni fog verset a rendetlen diákra. Irja!

Petőfi neki ült végre az irásnak s a következőket irá, mint diktálva volt:

Ej, hajdanám volt jó idő

Származott az penna levegő;

De szomoruan van mostanában

Deák nincsen koszoruban.

Elvesztette pennáját,

Nem veheti hasznáját.

Mikor ez megvolt, egy kis pauzának előkerült a kulacs s négy pohár töltődött meg zavaros tartalmával. Petőfi két más lakótársának is – akik közül az egyiknek följegyzése után iratnak e sorok -, jutott egy-egy pohár. Petőfi a neki nyujtott pokulumot szilaj könnyelmüséggel kapta el s e közben akaratlanulkiöntött belőle egy pár cseppet. A hajdú csak lóbázza erre a fejét, üritetlenül teszi le a poharat, s azt mondja:

- Irjon tovább!

Petőfi ujra leül és ilyen verset másol:

Felkapjam poharát

Dühös erkölcsével,

Kiönti barátság

Legjobb elméjével.

Nem az a barátság

Felemeled pohár

Kiölte ő vóna

Az ő barátjával.

Durzással kiölte

Földre szórván cseppjét

Volt hamvai közzé

Visszatette tetjét;

Megkinálván pohárral

Jó barát mohárral.

Hogy mi az a „durzás” és „mohárral?” azt kisütni emberi értelem alig lesz képes valaha.

Lám, milyen rossz verseket tudott irni az a Petőfi, ha – sugalmazták!

Rossz elvéliró

Egyik aszódi volt iskolatársa, Dömök Elek, megtudván, hogy Petőfi a Pesti Divatlap segédszerkesztője lett, szemrehányó levelet irt Petőfinek, hogy elfelejtette régi barátját, akinek, bár jól tudja lakását, nem ir. Erre Petőfi csak annyit válaszolt: „Ha te a levélirást veszed a barátság kifolyásának, akkor én senkinek se vagyok barátja, mert nekem a levélirás – hogy Vörösmartyval szóljak – több, mint halál, több, mint a kinpadok” Hanem utóiratában helyrehozta mulasztását, irván: „Tegnap estve csináltam egy verset, a tulsó lapra lemásoltam neked, olvasd el, ha akarod!

A „Legenda” volt, mely igy kezdődik:

Megint panasz, de már megint panasz!

(Dömök E. följegyzése)

Bátor gyerek

Egyszer kora tavaszszal vagy tizen az erdőbe mentek sétálni és madarászni, köztük Sándor is, kinek sétabot hosszuságu pálczáján egy kis baltája volt. Még távol valának az erdőtől, midőn a mezőn egy a csordától elvált bika oldalt feléljök közeledett. Mindnyájan ijedve látták közeledését, csak ő nem, aki szélrül menve, biztatta őket, hogy ha a bika nekik találna jönni, ő oldalt ugrik s baltájával ugy térden üti, hogy orra esik.

- Igy szokták – mondá -, a mészárosok.

Veszély ugyan nem történt; de amilyen vakmerő volt, kétségtelen, hogy szavának áll.

(Kemény M. följegyzése)

Hogy szerzett utiköltséget?

Az öreg Petrovics egyszer szemrehányó levelet irt Selmeczen tanuló fiának, melynek végén kijelentette, „hogy hanyagsága, rendetlensége, korhelysége s kicsapongásai miatt érdemetlenné tette magát arra, hogy róla többé mint fiáról gondoskodjék, hanem egészen sorsára bizza.”

Petőfi e levelet azonnal közölte Szeberényivel, miközben könnyezett. Szeberényi elolvasván a levelet, vigasztalni próbálta, különösen azzal, hogy a rosszakaratú rágalmak által elvakitott apát világositsa fel s ő bizonyára megengesztelődik.

- Soha – felelte Petőfi -, ismerem atyámat; de különben kegyelemért esedezni atyámnál sem fogok.

Azonnal készen volt a már régóta érlelt elhatározással, hogy nem tudja ugyan még merre, hová; de Selmeczen többé nem marad. Hiába volt minden marasztalás, rábeszélés. Végre barátja azt kérdezte, hol veszen az utra pénzt?

- Elmegyek a pápista paphoz – válaszolá -, és azt mondom neki, hogy Váczra akarok a püspökhöz menni, mert áttérek a katolikus vallásra.

Erre mindketten nevetni kezdtek és ettőlfogva helyzetének csak nevetséges oldalát látta.

Diák-csiny

Petőfi, miután a faképnél hagyta Selmeczet, Pestre gyalogolt s jól tudván, hogy atyja rendesen a kecskeméti házban levő „vörös ökörhöz” czimzett vendéglőben szokott megszállani és a korcsmáros is ismerte őt, bátran belép s kinyittatja atyja szobáját, kijelentvén, hogy megvárja itt atyját, aki pár nap mulva szintén feljön.

Már nehány napot töltött el Pesten, de még nem akadt módja a megélhetésre. Egyszer csak betoppan az általa elfoglalt szobába a pinczér s jelenti, hogy apja megérkezett. E váratlan hirre menekülni próbál; azonban a fia ottlétéről a vendéglőstől értesült apa éppen akkor nyitott be, midőn ő az ajtón távozni akart. A fiú elrémült s a szigorú és éppen nem kiméletes apának szorultságában azt mondja, hogy a tanárok küldték haza a húsvéti szünnapokra, levelet is hozott tőlük. Bizonyitványa és ládája ennél és ennél az ismerősüknél van, de elhozza azonnal.

Ez húsvét előtt három héttel volt s igy a szünidő ily korai kiadása nem igen látszott valószinünek. E mentség tehát nem oszlatta el az apa aggodalmát s azt felelte, jól van, ő is vele megy, amugy is van ugyanott eligazitani valója. Erre a látható legnagyobb zavarban levő fiát kézen fogván, elindultak a jelzett házhoz. Megérkezvén oda, a kaput betéve találták; ekkor Sándor udvariasan kinyitja s apját előre bocsátja; de alig lépett be rajta, becsapta utána a kaput és kereket oldott.

Az apa majd sóbálványnyá meredt e csinyen, harag és fájdalom vett rajta erőt, hogy fia ilyenre vetemedhetett. Szökését annak tulajdonitá, hogy talán valami olyat tett, miért apját is kerülnie kell, nemcsak az iskolát. Várakozott, hivogatta, kereste egy ideig s látván, hogy nyomára nem akad, rossz véleményében róla megerősödve ment haza.

A kulisszák mögött

Petőfi elcsapván magától az iskolát, Selmeczről Pestre kutyagolt s itt, miután a szinészet volt régi ábrándja, a Nemzeti Szinház felé irányitá lépteit. Hosszas utánjárás után sikerült is elérnie vágyát, statiszta lett Rónay név alatt. Ott volt a próbákon és előadásokon és hurczolta a kelléket a szinpadra. Apja, különösen pedig anyja eközben nagy szivfájdalmakat szenvedtek miatta. Keresték is Pesten többször; sőt ismervén a szinpadhoz való vonzalmát, a Nemzeti Szinházhoz is ellátogattak, kérdezősködvén fiok után. Minthogy azonban őt ott Rónay néven ismerték, fel nem találhatták.

Történt eközben, hogy valamelyik nap délutánján az utczán bolyongva toborzó huszárokat pillantott meg egy csapszék előtt. A zene hangja, a sarkantyuk és kardok pengése s a toborzók hangos kurjongatása önkénytelenül is a tömeg közé vonzották. Egyszerre csak vállára üt egy csákós, de még gatyás huszár és „Sándor te!”-nek szólitja. Petőfi megnézi s látja, hogy egy szabadszállási legény, aki huszárnak csapott fel. Jó kedvében bevonszolta az ivóba, ahol Petőfi szüleiről tudakozódott tőle, akiket jól ismert, el is mondta, hogy sokat sirnak fiok után s hogy már keresték is, de nem tudták megtalálni.

Petőfi úgy gondolkodott, hogy ez a fiú nagy idő mulva látja viszont Szabadszállást, mert mint huszárt elviszik Taliánországba, fölfedezheti tehát neki, hogy a Nemzeti Szinháznál van alkalmazva, de nem Petrovics, hanem Rónay néven.

Ezután a viszontlátás örömére egy pohár bort ivott vele s aztán elváltak egymástól.

Történt azonban, hogy a szabadszállási legény nem ütötte meg a katonai mértéket, igy hát hazatért s ott elbeszélte Petőfi szüleinek, hogy fiokkal találkozott s hogy a Nemzeti Szinháznál van Rónay néven.

A szülők kapva-kaptak az örömhiren s azonnal Pestre utaztak, ott pedig egyenesen a Nemzeti Szinházba siettek. Éppen próba volt, melyet Petőfi a kulisszák mögül nézett végig, midőn egyszer csak hallja odakint apja dörgő szavát, amint Rónay után tudakozódik. A következő pillanatban nyilik az ajtó s a szülők zokogva rohannak fiok felé, nyakába borulnak és könnyek és csókjaik özönével árasztják el halvány arczát.

Apja, de különösen forrón szeretett anyja esdekléseinek engedett s haza ment velük Szabadszállásra.

(Péchy I. följegyzése)

A két rokonhangzású név

Az ifjú Petőfi gyönyörüséget talált benne, ha valakivel ingerkedhetett; de ezt oly kedélyesen tette, hogy csak az bosszankodott érte, akinek nagyon elevenére talált. Igy történt Ostfi-Asszonyfán is, ahol Salkovics mérnöknél, egyik közeli rokonánál lakott. Volt ugyanis a háznál egy Ráró nevű agár is, ő megleste, mikor ez és Salkovics fia, Károly a tágas udvar más-más részén kalandoztak, ekkor aztán torka szakadtából kiáltotta: „Ráró! Ráró!” A rokonhangzású név a távolból érthetetlenné válván,m ind a kettő azt hitte, hogy őt hivják s különböző oldalról nyargaltak elő Petőfi nem csekély mulatságára.

Elhagyatva

Ostfi-Asszonyfán töltött egy telet Petőfi, egyik rokonánál, Salkovics Péter mérnöknél, ahol életének leggondtalanabb napjait élte. Szobáját söpörni, ágyát fölvetni semmi néven nevezett halandónak meg nem engedte. Asztalhoz igen ritkán ment, ebédjét, vacsoráját örömestebb költötte el szobájában, hol állandóan akkora pipafüst volt, hogy vágni lehetett volna. Csak akkor jelent meg az asztalnál, ha ángyának ikertestvére, Zsuzsika náluk volt látogatóban. Ebbe a bájos leánykába szerelmes volt Petőfi s irta hozzá a verseket. De a csintalan lány nem vette komolyan a költőt.

Néha a két nőtestvér mekoczkáztatott egy inváziót a pipafüsttel fuldoklásig telt szobába, s kedves ángyikája pirongatta, hogy kezdjen más életet, nyiratkozzék meg, vágja le körmeit, rakja rendbe könyveit, ruháit; de ő azzal felelt, hogy elkezdte szavalni Kisfaludy ismert szatiráját:

- Már ha tudós lettél, illik tudnod, mi különzi őt a köznéptől.

S a nők ugy távoztak el tőle, mint javithatatlantól.

A füszeres-inas

Mikor Sopronban sárga pitykés közlegény volt Petőfi, egyszer Hankovszky Miskával, egykori iskolatársával találkozott az utczán, aki füszerárukkal megrakott kis kocsit húzott maga után. Megütközve kérdezte tőle:

- Hát te mit csinálsz itt?

- Inas vagyok egy füszerkereskedőnél – volt a válasz.

- No, öcsém – felelt Petőfi -, sajnállak,nekem is rossz dolgom van ugya; de mégsem cserélnék veled!

A katona tragédiája

Egy katonának szeretője volt otthon s nagyon gyötörte a honvágy; félt, hogy mire haza kerül, a lány talán férjhez is megy. Naponkint várt levelet hazulról s napról-napra szomorubb lett. Egyszer masirozás közben szokatlanul jó kedve kerekedett s midőn a zászlóalj pihenőre megállott, átadta puskáját Petőfinek, mint legközelebbi szomszédjának, hogy tartsa, míg visszajön. Már jelt adtak az indulásra, a legény nincs sehol. Ekkor egy pásztorfiú jön oda s jelenti, hogy egy katonát a szilvásban látott egy fán. Érte mentek; a szegény fiú volt, aki fölakasztotta magát a fára.

Liszt Ferencz miatt

Soproni katonáskodása alatt történt télen, hogy Liszt Ferencz hangversenyezve járta be az országot s mint szülőmegyéje székhelyét, Sopront is meglátogatta és hangversenyt adott. Ennek hire fölzaklatta a várost, mindenki hallani akarta s Petőfi égett a vágytól, hogy szintén ott lehessen; szigorú kapitánya azonban nem adott rá engedélyt. Ekkor az Orlay Petrich Soma polgári öltözetét vette föl s engedély nélkül vett részt a hangversenyen. Az eset kitudódott s a büntetés nem maradt el.

A megzavart olvasás

Abban az időben a katonák még párosával feküdtek az ágyban. Az ő hálótársa egy czigányfiu volt. Sokkal inkább nehezére esett azonban, hogy takarodó után gyertyát égetnnem volt szabad. Ő mindazáltal feje fölött függő szuronya karikájába gyertyát illesztvén, talán kapitánya engedélyével, midőn társai már aludtak, olvasta az iskola könyvtárából kapott könyveket. Egyik társa egyszer ilyenkor oda lopózkodott s elfútta gyertyáját, mire Petőfi dühében szuronyát dobta utána, mely szerencsére csak az ágyba furódott. Másnap aztán baka társai nagy örömére kurtavasra verték a „tintanyalót”, ahogy őt hivták.

Oktatás a gyakorlatra

Maga Petőfi beszélte diák pajtásainak, hogyan oktatta őt katona korában a káplár a gyakorlatokra:

- Tudja-e kend, mi az a stéling?

- Nem.

- No hát a stéling a katonának az a stellungja, amelyben áll.

A pápai mathezeosz professzor

Pápai diák korában a mathézist és annak professzorát, Farkasdit, nem szerette Petőfi. Többször össze is kocczant vele. Többek közt egyszer Farkasdi éppen egy tételt bizonyitgatott a táblán. Petőfi nem figyelt a magyarázatra, hanem a padra hajtotta fejét és irt valamit a térdén. A tanár többször hátranézett rá, de nem szólitotta meg, hanem magyarázat után gúnyos hangon fordult Petőfihet:

- Ugy látszik, Petrovics úr jöl figyelt. Jöjjön ki és mondja el, mit magyaráztam!?

Petőfi felállott és igy felelt:

- Ne lázitsa fel a véremet, tanár úr!

- Mivel foglalkozott a magyarázat alatt? – kérdezte mérgesen Farkasdi.

- Ha kiváncsi rá tanár úr, tessék! – válaszolt Petőfi és átnyujtotta ujdonsült költeményét.

A tanár olvasni kezdte s amint sorról-sorra tovább haladt, arcza lassankint megszelidült, majd meglepődést árult el. Mikor pedig végére ért a költeménynek, két könnycsepp gördült végig az arczán és ezekkel a szavakkal adta vissza a papirlapot:

- Haladjon ön csak ezen az uton, és én fogadom, hogy a mathezisból soha fel nem hivom.

Ugy is lett.

Csacsi a tanteremben

Más alkalommal Cziborral, a filozófia tanárával volt egy kis kalandja. Az igaz, hogy ebben a kalandban inkább az egész VII. osztály szerepelt, int ő; de a tréfa gondolata tőle eredt.

Czibort ridegsége és zárkózottsága miatt senki se szerette a diákok közül. Ugy szólván állandóan hadi lábon állottak. vele. Szivesenk aptak minden olyan alkalmon, amikor megbosszanthatták. Egy alkalommal annyira kihozták sodrából, hogy előadás közben a faképnél hagyta őket.

Történt egyszer, hogy órája előtti szünet alatt egy csacsi tévedt a kollégium gyomverte udvarába.

- Vigyük fel Czibor órájára! – inditványozta Petőfi.

Az ötlet általános helyesléssel találkozott s a következő pillanatban körülfogták a jámbor állatot. Petőfi egyik, Kozma a másik fülét ragadta meg, a többi pedig ki hátul, ki oldalról taszigálta, nógatta a terem felé. Végre sikerült betuszkolni az osztályba. Két társuk elbujt a padok közé, hogy tanuja legyen a hatásnak, a többiek pedig eltávoztak. A csacsi az ajtó felé fordulva busult magában.

Csöngettek. Czibor gyanutlanul közeledett a terem felé, kinyitja az ajtót, meghökken. De a következő pillanatban visszanyerte hidegvérét.

- Hm! Hát csak magad vagy? – szólt, azzal megfordult és elkoczogott.

Másnap kiváncsian, kissé szepegve várakoztak a diákok Cziborra. Vajjon mit fog szólni? Elhangzik a csengetés és hallatszik a közeledő Czibor lépteinek kopogása. Siri csend lett. Ugy lehet, hogy a szokatlan némaság gyanut keltett Cziborban, mert óvatosannyitotta ki az ajtót. Hátha megint csacsit talál? A diákok felállottak, ő pedig megnyugodva felült a katedrára. A halotti csendben igazi bölcs egykedvüséggel szedegette elő szemüvegét, irásait, aztán megkezdte előadását, mondván:

- Mivelhogy tegnapi órámon csak egy jelent meg az urak közül, előadásomat ott folytatom, ahol tegnapelőtt abban hagytam.

Mindenre gondoltak a diákok, csak ilyen csattanós lefőzésre nem.

Mikor vége volt az órának, igy szólt Petőfi:

- Most már elhiszem, hogy Czibor filozófus.

Attól fogva zavartalanul prelegálhatott.

Korán megnyilatkozott önérzet

A pápai főiskolában egyik szombaton délelőtt több diákot megidéztek kávéházi mulatásért. Az idézések végén ott állt: ’13-ik ügy. Petrovics Sándor.”

A megidézett diákok ilyenkor a kapu alatt levő széles termésköveken ácsorogtak, amig rájuk került a sor. Télen volt s kegyetlen hideg. Ott volt Petrovics Sándor is, egy vörös galléron kopott köpenyben, amelynek jobb szárnyát bal vállára vetette s didergett a többiekkel együtt. Csizmájának sarka annyira ferde volt, hogy nem is a talpán járt, hanem az oldalán.

Egyik kisebb diák, akinek neve szintén ott volt a fekete táblán, megszólította:

- Petrovics úr, hogyan történhetett az, hogy bakancsa nem oldalvást, hanem fent a fejének kellő közepén lyukadt ki?

Mire igy felelt Petrovics:

- No lássa csak! Még a csizmám is azt mutatja, hogy én nem vagyok olyan ember, mint a többi!

A három rózsa

Pápának egyik korcsmáját elnevezték a diákok „Három rózsá”-nak, mivel a zsidó korcsmárosnak három szép leánya volt, egyik szebb a másiknál. Ezt a korcsmát látogatták a diákok esténkint, mert a város egyik távoleső utczájában volt, hová nem igen jártak a tanárok kémjei.

Egyik októberi este is sokan voltak együtt, fogyasztván a jó somlai mustot. Ehhez járult a pompás sült gesztenye, no meg dal, humor, szikrázó élczek. Petőfi eleinte komolykodott, de aztán jókedve kerekedett a musttól. A kisebbik „rózsának” járt kedvében s rögtönzött strófái úgy hullottak a szép leányra, mint a záporeső, nem hiába Petőfi körül forgolódott legtöbbet. De poharából csak pár kortyot ivott.

- Hohó, gyerekek! – mondá -, csak nem akartok borba fojtani.

Erre oda ugrik Kozma Sándor, tele tölté poharát a pezsgő somlaival, mondván:

- De Sándor, azt a mindenét, te se vagy apácza, fogd a poharat!

És Petőfi ez egyszer csakugyan fenékig üritette poharát.

Midőn közelgett az esti  hét óra, elbucsuztak a szép lányoktól és haza mentek a diákok.

Gyönyörű holdvilágos este volt. Egyik diák, Győry Miklós, kit a diákság csak Mikének hivott, a Három rózsáék ketreczéből kirántott egy kappant és a köpenyege alá fogta; de lábai kilógtak s tisztán lehetett látni a holdvilágnál.

Egyszer csak rá kiált Petőfi:

- Mike bátyám, mit visz a köpenyege alatt, édesgyökeret?

Volt erre kaczagás, Mike pedig egész őszintén felelt:

- Nem biz én, Sándor, hanem hízott kappant!

Még azon este összeült az ifjuság becsületbirósága s az édes gyökeret haza kellett Mikének szállitani, mert ily komisz dolgokat nem tűrt az ifjuság.

A bús magyarka

Katona korában egyszer olyankor ment Orlayhoz, midőn éppen egy elbizakodott úrfi látogatója volt, akiknek társaságában amugy is mogorva szokott lenni. A vendégnek feltűnt ez a körülmény s tréfálkozva bús magyarkának nevezte őt. Petőfi e szóra föllobbant, mint a puskapor.

- Tudja ön, kik voltak azok a bús magyarok? – kiáltott rá. – Ha nem tudja, majd megtanitom én, hogy máskor tudja, kinek oszsza ezt a czimet!

Mire forma szerint megtámadta, s a vendég menekülni volt kénytelen.

**

A Komáromi és Szákfi szintársulata 1842 május elejétől fogva Pápán tartott előadásokat, melynek egyik nőtagja, Szathmáriné iránt a diák Petőfi mélyen érdeklődött. Ebből az érdeklődésből kifolyólag nem csak szorgalmasan látogatta az előadásokat, hanem megkérte egyik iskolatársát, aki ismeretségben volt a szinészekkel, hogy mutassa be őt.

Elfogulva és tisztelettel közeledett Thalia papjaihoz. A Griff-vendéglő emeletének széles folyosóján először is szive ünnepeltjével találkozott, aki meglehetős zilált alsó szoknyában épp akkor czivakodott egy darab vajas kenyér miatt egyik szinésznő társával. A két tisztelgő restelt a jelenlévők miatt félbe szakadt czivódás tanuja lenni, s odább mentek azzal a szándékkal, hogy Komáromit keresik föl. De mivel ez meg mélyen bele talált pillantani a kancsó fenekére s ily állapotban egy éppen nála levő diákkal, aki szintén szinész lett később, vad dulakodásba elegyedett s a diák már akkor a Komáromi stilétjétől vérzett is, köszönés nélkül vonultak vissza s fölhagytak a további látogatási kisérlettel.

A véletlen úgy akarta, hogy később,m időn haza felé ballagtak, értesült Petőfi czivakodásban talált ideáljának S. bérlővel szőtt viszonyáról is,leverten lépett be kis szobájába és még az nap megirta „Szin és való” czimű költeményét.

A gallérköpönyeg

Pápán 1843 őszén Petőfi egyik Cserna nevű iskolatársa eladta ócska gallérköpenyegét K. János barátjának három váltó forintért. Az új tulajdonost, aki első eminens volt, alig hogy viselni kezdte a kibélelt, jó meleg köpenyeget, tanára: Stettner György felszólitotta, hogy Lina leányát tanitsa Magyarország történelmére. A diák e megtisztelő felhivás után, melylyel egy kis jövedelem is járt, nem hordhatta már a fakó köpenyeget, hát eladta ugyancsak három forintért az ágról szakadt Petrovics Sándornak, akiből aztán a világhirű Petőfi lett.

Cserna már most, ha a köpenyeg árát kérte K. barátjától, Petrovicshoz utasitotta, mint aki azzal a kötelezettséggel vette meg a köpenyeget, hogy az érte járó három forintot meg fogja helyette fizetni.

Az első diáknak mindig van bizonyos tekintélye a többi előtt, azért Cserna is engedett a szónak s Petrovicshoz fordult pénzeért.Erre bő alkalma volt,mert Cserna a Petrovics unokatestvérével, Salkovics Károlylyal lakott; másik unokatestvérével, orlai Petrics Somával pedig, akinek szállásán húzta meg magát a teljesen elhagyatott Petrovics a konviktuson egy asztalnál, egy tálból evett. Zaklatta is bizony pénzeért, valahányszor csak tehette, de Petrovics, aki már akkor egy fejjel magasabbnak érezte magát társainál, a kisebb tanulókkal csak úgy félvállról szokott beszélni, bár a szó szoros értelmében elhagyatott koldus volt annyira, hogy egy garasos „markón” – ez volt Pápán a pékczipó neve – egy étig is eltengődött. Ha Cserna hozzá közelitett, abban a biztos tudatban, hogy három forintját fogja tőle követelni, már messziről kiáltotta:

- Semmi közöm hozzád! Én majd Jancsival számolok!

És viselte a gallérköpenyeget, nappal mint ruhát s többi rongyainak takaróját, éjjel pedig mint párnát és takarót, hálván unokatestvérének, Orlai Petrics Somának ládáján,mely mellé ragasztéknak egy rozzant szalmazsák volt téve s a széken egy testes Sallustius, mely fejaljául szolgált neki.

Társai, akik egy asztalnál ettek, szivesen megosztották volna vele a konviktusi ebédet; de semmiképen rá nem lehetett birni, hogy nappal hozzájuk menjen ebédre. Sokkal büszkébb volt, semhogy azt megtegye. Este is a négy asztaltárs ha átment érte, a szó szoros értelmében erőszakkal vitték át néha, hogy egy kis meleg levest egyék.

Ilyen körülmények között igen sovány kilátása lehetett Csernának a három forintjához, amint hogy kitavaszodván az idő, fel is szedte a sátorfát Petrovics s Pápáról Ozoráigkutyagolt, ahol egy vándorszinész-truppot talált. Menten felcsapott szinésznek s a trupphoz szegődött.

Kurta válaszok

Egyszer a nagy sár miatt csak egymás után lépegetve mehettek az iskola felé, a járó-kelők által taposott nyomokon. Ily körülmények között jön velük szembe K. Gábor nevű tanulótársuk, aki Orlay mellett elhaladt, de Petőfivel összeakadt, mert szóba állott vele.

- Honnan jön?

- A hátam mögül – felelte Petőfi nyersen.

- És hová megy?

- Az orrom után – kiáltá indulatosan -, ha önkitér az utamból.

Kétértelem

Egy más alkalommal az iskolafekete tábláján a megidézettek között volt a Petőfi neve is. Míg olvassa,megszólitja egy tanuló:

- Ugyan miért idézik önt?

A költő végig mérte szemeivel a kérdezőt s szürke kis köpenyét szétvetve szólt:

Megidéztetése ugyanis tandijhátralék miatt történt. A röviden kifizetett tanulónak azonban nem fért a fejébe a válasz és nevetve beszélte, hogy ez a bolond „baka” – társai csak igy hitták Petőfit – milyen feleletet adott, míg az okosabbak egyike meg nem magyarázta neki:

- Ne hidd azt, több esze van annak a bakának, mint neked ; hanem poéta, a bélés alatt pénzt értett, mely neki nincs s valószinüleg valami tartozásért idézik.

A revánzs

Petőfi csak harmadrangú szerepeket kapott. Azokban is volt egy szerencsésebb vetélytársa, Németi, a későbbi szinigazgató, aki sok jobb szerepet elvitt az orra elől. Petőfi nem panaszkodott rá, csak fenyegette, hogy megöli. Annak persze szép hangja volt s tudott népdalokat énekelni. Míg Petőfi hasznavehetetlen volt az énekkarban.

- Dejszen, fürészelhet az úr azzal a hegedüvel naphosszant az én fülembe – mondá Laczkónak, a karmesternek -, nem tanulok én meg azért egy nótát sem! Ekkor aztán annál több néma szereppel szekirozták. Csakhogy ő tudott magának ezért revangeot szerezni. Egyszer spádé helyett egy nagy furkós botot dugott az öve mellé, majd meg felpeczkelte az orrát piszének. Másszor meg a magyar süvegében a kifityegő csákóba egy hosszú pálczát tüzött s azzal fölfelé peczkelte azt s a hősszerelmes szerepét úgy elrontotta vele, hogy az maga is kaczajra fakadt, mikor meglátta.

A hősszerelmes azt mondá erre Petőfinek:

- Ha én most igazgató volnék, önnek félgázsiját lehuznám!

No, ugyan nagyot vesztett volna vele! Abban a hónapban éppen semmi volt a tiszta jövedelem. Kapott volna fél semmit egész semmi helyett.

(Jókai följegyzése)

A zálogba tett Calepinus

Kecskeméti szinész korában harmincz váltó forintja volt Petőfinek – proporczióra, ami annyit tesz, hogy ha van a kasszában nagyon sok forint, akkor jut neki belőle harminczszor egy forint; ha pedig nincs a kasszában semmi, akkor jut neki belőle harminczszor semmi.

Az idény vége felé jutalomjátékot kért az igazgatótól. Nem is tagadta meg tőle. Petőfi „Lear király”-t választotta s abban a maga számára a bolond szerepét. El is játszotta, de igen komoly bölcset csinált belőle s azért nem is tetszett a közönségnek. De Petőfi se volt ám megelégedve a jövedelemmel. Az egész jövedelemosztalék, mire az igazgatói számla retortáján keresztül ment, kitett Petőfi számára tiz váltó forintot. Pedig hát már akkor neki Dudásné asszonyomnál husz forintra felment a libegő adóssága szállásbér és ebéddij fejében. S ez a jutalomjáték volt minden reményének kártyavára. Ez is összedült. A kiadott versekért még akkor nem fizettek a szerkesztők. Dudásné asszonyom pedig nem érte be tiz forinttal, neki husz kellett.

Hiszen a másik tizet előteremteni nem lett volna Petőfi barátaitól boszorkányság, bár ők is szegény ördögök voltak; hanem ezt Petőfivel elfogadtatni, ez volt a kemény dió. Jókai megkisérlette. Volt hozzá jogczime. Akkor irta „A zsidó fiu”-t, melyet az Akadémia pályázatára szánt. Annak idegen kézzel kellett letisztázva lenni. Petőfi vállalta magára a lemásolást. Jókai tehát megkisérlette, hogy pénzt ad neki fáradságáért. De büszkén utasitotta vissza.

- Én nem irtam neked pénzért. Én sem kérdeztem, mikor lefestettél, hogy mit fizetek érte?

Hanem hát Dudásnétól tiz forint adóssággal megszökni megint nem illik. Kecskemétről pedig menni kellett.

Petőfi a nehéz feladatot úgy oldotta meg, hogy kölcsönkérte egyik barátjának Calepinusát, melyre neki ugy sem igen volt szüksége, s betette zálogba Dudásnénál. Tartsa magánál, amig ő pénzhez jut, amikor is e könyv előmutatójának azonnal kifizeti a rá betáblázott adósságot.

Dudásné látszólag bele nyugodott a dologba; de szivében mást forralt. Szerencsére volt Dudásnénak egy szép kis unokája, Juliska, aki a költő iránt nagyobb rokonszenvvel viseltetett, mint nagyanyja. Ez megsugta Petőfinek, hogy öreganyja őt azzal bizta meg, hogy éjszaka, mikor már Petőfi alszik, keljen föl, lopózzék az ágya mellé, vegye el székéről a szép sárga gombos frakkot és tegye helyébe a vitorlavászon zubbonyt. Hadd utazzék abban s maradjon ott a frakk, az jobb kézizálog a könyvnél.

E cselszövény fölfedezése sietteté a drámai kifejlődést. Petőfi azon az éjjen nem ment szállására aludni, hanem Jókaihoz tért be. Elmondta, hogy még ez éjjel útnak indul Pestre – gyalog. Egy tizes volt minden pénze. Egy pár darab fehérnemű és egy csomó vers a batyujának terhe. A Jókai háziasszonya még egy csomó pogácsát és egy sódart kötött mellé.

Ilyen hadi készülettel indult Petőfi meghóditani a világot. És meg is hóditotta.

A Calepinus pedig ott maradt Dudásnénál, aki hogy elszalasztá a sárga gombos frakkot, nem várt tovább, ahogy illett volna, az ötforintos váltójával a lejáratra, hanem fölvitte a lyceum derék tanárához, Szabó Sándorhoz, s elmondta neki nagy veszedelmét. A tanár ismerve a Jókai és Petőfi közt levő baráti viszonyt, tudatta Jókaival a Calepinus dolgát. Jókaiék aztán megvették a saját Calepinusukat a collegium számára tiz forintért Dudásné nagy bámulatára és megelégedésére.

(Jókai följegyzése)

A molnármester következtetése

Általános, bevett szokás volt hajdanta, hogy a szinészi osztály pályájukat változtatott református tanulókból telt ki. Még most is nagy többségben van e felekezet a művészet ezen ágánál képviselve. Legkevesebb pedig közöttük az evangelikus.

Egyszer Petőfi vándorszinész korában valamelyik alföldi kis városon keresztül utazván, megismerkedett egy becsületes molnármesterrel, aki nagyon jó volt hozzá. Az első szónál bizalmasan megveregette a Petőfi vállát, mondván:

- Hát maga szinész? No, annak örülök, mert – én is kálvinista vagyok.

(Jókai Tarka Élet)

A makacs czenzor

Midőn vándorszinész korában elhagyni készült Petőfi Kecskemétet, elhatározta, hogy mint szinlaposztó, a szokásos módon kis füzetet ad ki, melyet szétoszt s igy némi jövedelemre tesz szert. A füzet Jókai egy elbeszéléséből s az ő néhány költeményéből telt volna ki s közreműködését Ács Károly is megigérte; de hozzá tette, hogy nem hiszi, hogy a czenzor engedélyt adjon rá, s eseteket mondott el, melyekben csekélységekmiatt is megtiltotta a nyomatást. Erre azt felelte Petőfi: válaszszon ki hát Ács az ő költeményeiből egyet, melyről azt gondolja, hogy a czenzornak nem lesz oka visszautasitani. Ács ilyennek vélte a „Disznótorban” cziműt; de azt javasolta, hogy a nyomdász, Szilády Károly által küldesse el, mert a czenzor ellensége lévén a szinészeknek, az engedélyt már csak ebből az okból is megtagadhatja. A czenzor azonban még igy is hajthatatlan volt. Ács felbosszankodván, maga ment hozzá, hogy közelebbről megtudja az okot. Kérdésére a czenzor, Sembera Calazantius József, piarista pap azt felelte:

- Mit? Hát követhetett volna-e el annak irója nagyobb és botrányosabb vétket, mint midőn olyat mer kivánni, hogy az ég gömböcz legyen és mi abban töltelék! Majd bizony, én legyek töltelék és az ég egy gömböcz, Horrendum! Egy szót se vesztegessen mellette, én annak kiadását meg nem engedhetem!

Ács megpróbálta fölvilágositani, hogy az csak poetica licentia; de nem volt kapaczitálható s Petőfi csupán irásban sokszorositva oszthatta ki nehány költeményét.

Az elpártolt barát

Azon az emlékezetes télen, melyet Petőfi betegen töltött Debreczenben, sürün látogatta Pákhot, aki ott nevelő volt. Egyszer Pákh éppen tanitványával foglalkozott, midőn betoppant hozzá Petőfi s kissé triviális szavakkal üdvözölte barátját, aki sokat adván arra, hogy tekintélyét növendéke előtt megóvja, restelte a dolgot; felindulásában megfeledkezett a köztük levő viszonyról s kiutasitotta a szobából Petőfit. A költő ezt igen zokon vette s következő nap szó nélkül lépett be Pákhoz, asztalára egy összehajtott papirt tett s azzal ismét eltávozott. Pákh hagyta őt menni, a papirt azonban kiváncsian kezébe vette s azon a „Végszó Pákhoz” czimű költeményt találta, mely igy kezdődik:

Isten veled, te elpártolt barát,

Veszett ebként ki szivem megmarád!

A barátság fölbomlása azonban csak pár napig tartott, mert Pákh maga kereste föl Petőfit s kibékült vele.

Szomorujátékból vigjáték

A „Griseldis” czimű darabban nem jutott Petőfinek kard s enélkül kimenni nem akart. Ugy segitett hát magán, hogy egy bunkósbotot dugott az üres kardszijba. A közönség talán észre se vette volna; de egyik néma szereplő meglátván, nevetni kezdett, aztán megsúgta szomszédjának, aki meg tovább adta, mire oly általános nevetés tört ki a szinpadon, hogy a Parsivalt játszó Dézsi Zsigmond is teljesen kijött a sodrából s a függönyt majdnem le kellett bocsátani. Ezért aztán öt forint birságra itélte a szinházi törvényszék; de az igazgató elengedte a büntetést.

A megőrzött incognito

Midőn Petőfi szülei előlel rejtőzve Rónai álnév alatt statisztáskodott Pesten a Nemzeti Szinháznál, egykori iskolatársa, Sárkány Sámuel találkozott Petőfivel az utczán s őt Petrovicsnak szólitotta; a költő hidegen felelt:

- Csalódik ön, én nem vagyok Petrovics.

- Ne tréfálj, Sándor – vágott vissza Sárkány -, hiszen a fogad is elárul.

Ezzel a költő egyik kiálló szemfogára czélzott.

- De ugy van, barátom – válaszolt erre Petőfi félig tréfásan, félig komolyan-, én nem vagyok többé Petrovics, hanem Rónai. Atyámmal keményen meghasonlottunk, - kitagadtuk egymást.

Rá ijesztett

Abban az időben történt, mikor a nagy költő lerongyolódva, fáva, éhesen, gyalog érkezett Pápáról Debreczenbe, ahol egyik ismerősénél és barátjánál, Pákh Albertnél, talált barátságos fogadtatásra. A jó barát készséggel osztotta meg szerény lakását Petőfivel, aki szemmel láthatólag jól érezte magát barátja társaságában. Már éppen lefeküdni készültek, mikor Pákh, aki az ablaknál állott, bosszusan felkiáltott:

- No, az éjszaka nem hunyjuk be a szemünket!

- Hogy érted azt? – csodálkozott a költő.

- Világos. Nézz oda arra a fiatal emberre, most tér át erre az oldalra. Az Hutyrai Ferencz gazdasági gyakornok Vámospércsen. Ha bejön a városba, engem szerencséltet mindig éjszakára, ami ugyan nem volna baj, mert szivesen látom; de oly rémségesen horkol, hogy attól emberfia egy pillanatig sem alhatik.

Kopogtattak.

A kellemetlen vendég lépett be s minden bevezetés nélkül jelentette:

- Ma nálad alszom, öreg. Remélem, nem haragszol?

- Ugyan kérlek! – mentegetődzött Pákh, de arczáról leritt a bosszankodás.

Petőfi egy darabig szótlanul ült Pákh és Hutyrai között. Látszott rajta, hogy valamin gondolkodik. Egyszerre félrehivta barátját s röviden súgott valamit a fülébe, aztán néhány perczre távozott.

- Érdekes ember – jegyezte meg a vendég Petőfiről.

- Lángész! – lelkesedett Pákh -, s mint minden zseni, végtelenül különcz.

- Lángész! – lelkesedett Pákh -, s mint minden zseni, végtelenül különcz.

- Az látszik is rajta – hagyta rá Hutyrai.

- Lobbanékony, ingerlékenysége pedig nem ismer határt. Emlékszem pápai diákkoromban álam hált egyszer, s laktársam ugyancsak megjárta vele. A fiunak ugyanis megvolt az a rossz szokása, hogy alvás közben egy kissé hortyogott. Petőfit nagyon izgatta a dolog s egy párszor fölrázta álmából a fiut, mikor pedig ez ujra horkolni kezdett, fékezhetetlen haragjában rá vetette magát s fojtogatni kezdte. Szerencsére fölébredtem s kiszabaditottam kezei közül szorongatott társamat.

Hutyrai az elbeszélés alatt egyre kellemetlenebbül érezte magát s lefekvéskor oly izgatott volt, hogy Pákh és Petőfi alig tudták megőrizni komolyságukat.

A két jó barát egész éjjel kitünően aludt csak Hutyrai forgolódott egész éjjen át izgatottan ágyában. Reggel kimerülve súgta oda Pákhnak:

- Barátom, be se hunytam a szememet. Féltem a te vendégedtől.

Pákh nem tudta tovább tartani komolyságát. Kaczagva világositotta fel Hutyrait, hogy az egész dolog csak csel volt, melylyel csak az éjszakai nyugalmukat akarták biztositani.

(Hutyrai följegyzéséből)

Babonás szinésznő

Vándorszinész korában Petőfi Székesfehérvárról Kecskemétre utazván a társasággal, egy útszéli csárdában melegitett paprikás bort ittak, mitől a fiataloknak jó kedvök kerekedett. Kevéssel utóbb az erős tél miatt felázott uton nehezen haladt sikerök Dunavecse mellett, hol Petőfi megpillantván apja csárdáját, örömében felváltva dalolt s káromkodott. Az ugyanazon kocsin ülő Szuperné babonás félelmében, hogy a káromkodások miatt még fel találnak dőlni, pedig kis gyermeke is vele volt, megkérte Petőfit, hogy inkább üljön más szekérre, hol nincsenek nők és gyermekek. Ekkor egyik podgyászszekérre ült át, hol a kocsis mellett didergett kurta kerek gallérköpenyegében, mely alá sárga gombos, zöld quäkerét öltötte fel. Itt a vidámság tetőpontjára hágott, valósággal versenyt daloltak a széllel, énekelvén társaival a Rákóczi-indulót a Peleskei nótárius szövegére, mikor egyszerre a szekér valóban felfordul s petőfi a pocsolyába esik.

Dühösen támadt a szekeresre, aki erősen védekezett:

- Az úrfi az oka mindennek, mert ez az Uristen büntetése azért a sok istentelen káromkodásért.

Erről egyébként Szuperné is meg volt győződve s örvendett, hogy kocsikjukról leszállott, különben bizonyosan ők dőltek volna fel.

(Szuper K. följegyzése)

Túlhajtott lelkiismeretesség

Egyszer valami kisebb szerepet, egy iskolamestert kellett személyesitenie, midőn Ács Károly hosszú, bokáig érő télikabátját kérte el, ebben akarván játszani. Gondosan összehajtotta a kabátot s úgy akarta elvinni. Ács ennek láttára kikapta kezéből s kényszeriteni akarta, hogy vegye magára; de nem volt rábirható, bárha csak vászon zubbony volt rajta.

Nem elég – mondá -, hogy a szinpadon nyövöm a kabátját, még viseljem is?! – s hóna alá fogván, dideregve távozott.

Tréfakedvelő fuvaros

Megválván Petőfi 1843 tavaszán a Szabó szintársulatától egy Fehérváry nevű szinészszel Pestre indult gyalog. Utközben kecskeméti szekeresek érték őket utól, akik megkérdezték, hogy nem alkudnának-e meg velük, hogy gyorsabban Pestre érjenek?

- Nem ülünk fel, mert sietünk – válaszolt Petőfi.

A tréfás válasz annyira megtetszett a fuvarosoknak, hogy ingyen vitték őket Pestig.

Öngyilkossági szándék

Ujra fölébredt Petőfi lelkében a szinészet iránt való ellenállhatatlan vonzalom s 1843 nyarán fölkereste egykori pályatársát, Szupert s arra kérte, ajánlaná őt sógorának, Fekete igazgatónak. Fekete hajlott a szóra s ki is osztotta Petőfinek. Nagy Ignácz „Tisztujitás”-ából az egyik kortes szerepét. Midőn azonban Petőfi a kétkulacsos kortes szerepét betanulta, előállott egy előkelő ifju s ajánlkozott, hogy eljátsza ezt a szerepet, mint műkedvelő. Fekete igen megörült s elvette Petőfitől a szerepet, mert az uracs fölléptétől nagyobb anyagi hasznot remélt. Ez annyira elkeserité Petőfit, hogy egészen magánkivül lett s a Dunába akart ugrani. Éppen ekkor lépett a szobába Gyulai Ferencz, később a Nemzeti Szinház tagja, akitől azt kérdezte Szuper, hogy honnan jön?

- A ligetből jövök – volt a válasz -, ahová naponkint ilyen időtájban sóskát szedni, legelészni járok, hogy éhen ne haljak, mert az igazgatótól már napok óta egy fillért se birok kicsikarni.

Gyulai siralmas állapota hatott Petőfire, aki lemondott a Dunába ugrás szándékáról, ott hagyta Pozsonyt s visszatért Pestre az irodalomhoz, mely több babért termett számára, mint a szinészet.

(Szuper K. följegyzése)

A jószivű barát

1843 nyarán Várady Antal egyik barátját látogatta meg, akinek szobájába lépve, kivüle egy vézna, sápadt ifjut pillantott meg az utczára néző ablak széles párkányán ülve, borzas hajjal, ingre vetkőzve. Nem törődött vele. Alig váltott nehány szót barátjával, ez fölkel, iróasztalához megy s egy csomó irásra mutatva Így szól:

- Nézd, Tóni, ezek itt versek. Te szereted az ilyeneket. Olvass belőlük!

A költemények egyes lapokra voltak irva, szép irással, majdnem minden törlés, javitás nélkül. Várady fölvesz egy lapot és olvassa: „Érik a gabona”…

- Eh – mondá, ajkát félrehuzva -, nyavalygás! Nem ér semmit!

Az ablaknál ülő ifju e szavakra elfordult és behuzta nyakát; de barátja tovább nógatá Váradyt:

- Csak olvasd tovább!

Kezébe veett egy másik lapot. Ez állott rajta: „Befordultam a konyhára…”

Várady fokozódó érdeklődéssel olvasta:

- Tyhű! Ez már valami! Sohasem olvastam ilyen sikerült népies hangú költeményt. Ki irta ezt a szép verset? – kérdezte elragadtatva.

Nem kapott feleletet. Az ismeretlen meg se mozdult, barátja nevetett.

Várady türelmét veszté:

- Mondd meg már, ki irta ezt a verset? Addig el nem megyek innen!

- Ha éppen tudni akarod, ehol van: Petőfi Sándor -, mondá barátja s kezével az ablak felé mutatott.

Várady akkor hallotta először ezt a nevet s mintha kétkedett volna barátja szavaiban, Petőfi felé fordulva kérdé:

- Öcsém! Maga irta ezt a szép verset?

- Én – felelte Petőfi minden hetykeség nélkül.

- Igazán szép vers – mondá ismételten Várady, miközben Petőfit vizsgálgatá. Külseje szegénységre mutatott, arczán a szenvedés és nélkülözésnek s nem az ifju életkedvnek látszottak nyomai.

- Hol lakik? – kérdezte tőle.

- Nincs énnekem lakásom – felelte Petőfi; de nem olyan hangon, mintha szánalmat akarna kelteni maga iránt.

- Egyedül vagyok, két szobám van – mondá Várady -, elférünk benne ketten. Jöjjön hozzám, legyen az én lakótársam!

Petőfi leereszkedett az ablak párkányáról és szúró szemeivel végig nézte Váradyt. Ez igy tartott nehány perczig. Kínos jelenet volt. Várady zavarba jött, mindenkedve elment a versektől, megbánta azt is, hogy ilyen jószivű volt hozzá.

Egyszerre Petőfi jobbját nyujtá feléje s így szólt:

- Köszönöm, ilyen embernek elfogadom ajánlatát.

Alkonyat felé Petőfi vette kis táskáját,melyben összes holmija volt s elindultak Várady szállására, hol Petőfi csakhamar otthonosanérezte magát. Barátja ellátta minden tőle telhető kényelemmel.

(Várady A. följegyzése)

A meghegedült ember

Egy szobában lakott Petőfi Várady Antallal. Ott irta költeményeit, fel s alá járkálva a szük téren és egy tallérral hajigálózva a levegőben. Felettük valami korhely fráter lakott, aki rendesen éjfél után szokott hazamenni s akkor kezdett el járkálni nagy dobogva a Petőfiék feje fölött, mikor Petőfi aludni akart. Várady tudott hegedülni, Petőfi tehát felkölté Váradyt:

- Tonele, hegedüld meg azt az embert!

A meghegedült ember oda fenn káromkodott, hanem aztán inkább lefeküdt ő is, hogy békét hagyjanak neki.

(Jókai Kortársaim)

Szégyenli, hogy lutheranus

Petőfi szerette elhallgatni, hogy lutheránus, sőt többször ki is fakadt azok ellen, akik vallását emlegették, hogy még szinét is elmossa magáról a tótizmusnak, miután a lutheránusokat általában tótoknak tartják.

Egyszer egy Pozsonyból a szünnapokra haza utazó volt iskolatársával találkozott az utczán. Midőn meglátta barátját, rá szólt:

- Hát ti lutheránus kutyák, már jöttök?

- Igen; de hát te mi vagy? – vágott vissza barátja.

- Tudom – felelte Petőfi -, hogy az vagyok; de szégyenlem is annyira, hogy szeretnék a föld alá bujni szégyenletemben.

Petőfi mint korrektor

Petőfit Vachot Imre 1844-ben segédszerkesztőnek szerződtette a „Pesti Divatlap”-hoz.A segédszerkesztő dolga volt a többek között a lap korrigálása is, amit igen lelkiismeretesen végzett. A lap sajtóhibáinak kijavitása végett félmértföldnyi utat kellett megtennie Budára, a Bagó és Gyurián nyomdájába.

Minden teendői között a lapjavitás esett leginkább terhére. Néha ezt az unalmas munkát egy-egy tréfával deritette föl. Komikus apróságokat korrigált a szövegbe. Például ezt az ujdonságot: „Az elhunyt párisi érsek 2000 livre évi dijat hagyott egyik örökösének, a másiknak pedig 300 ezer frankot”, igy javitotta ki, hogy egyiknek 2000 éves livréét, a másiknak pedig 300 ezer frakkot hagyományozott.

Ilyen tréfákon aztán olyan jól mulatott, mint egy gyermek.

(Jókai Tarka Élet)

Bucsú Kunszentmiklóstól

Nőtlen korában Petőfi többször meglátogatta Bankos Károlyt, egykori iskolatársát, Kunszentmiklóson.

Az 1845-diki faluzása közben a hozzá véletlenül befordult költő tiszteletére a helybeli intelligenczia kedélyes lakomát rendezett. A lakoma végeztével fényes reggel, amint Bankos lakására értek, Bankos azon mámorosan irószereket szedett elő, mit a már vetkőzni kezdő Petőfi észrevevén, kérdezi tőle:

- Hát te még nem akarsz lefeküdni?

- De igen – felelte Bankos -, hanem előbb röviden lefirkantom Vachotnak a történteket.

- Akkor hát még én se fekszem le – mondá Petőfi -, én is irok róla in flagranti valamit.

Igy aztán az elsötétitett ablakokat kifüggönyözték s mindketten egyszerre fogtak az iráshoz. De mennyire bámult a házigazda, midőn vendége hamarább elkészült versével, melynek czime „Bucsú Kun-Szentmiklóstól”, mint ő a rövidke prózai tudósitással.

- No, Sándor – szólt ezek után Bankos Petőfihez -, helyesen jegyezte meg rólad Vörösmarty, hogy te kalligrafiai csinnal és költői bájjal csak úgy kutyafuttában irod verseidet!

(Bankos elbeszélése)

Első szerelem

Vachot Sándor széplelkű nejének hasonló szellemű, ifjú gyermeteg testvére felkölté Petőfi szivében a rokonszenv érzelmeit.

Még ki se volt mondva ez érzelem boldogsága, midőn bánatra vált. Még csak ábránd, titkos óhajtás volta költő szivében ez a gondolat, midőn Etelke váratlanul meghalt.

Petőfi napokig gyászolta. A „Cziprus lombok” minden sora könytől van átázva, a legmélyebb, a legtisztább érzelemtől áthatva.

Egy év mulva, midőn Etelke sirját halála évfordulóján meglátogatta, feldult arczczal lépett be Jókaihoz.

- Látod, milyen silány az ember! – mondá csüggedten -, a temetőből jövök, Etelke sirjától. Sirtam, mint egy őrült. És amint visszafelé jöttem, egy ismeretlen szép leány jött reám szembe; s amit egymás mellett elhaladtunk, én – utána néztem! Pedig akkor jöttem a temetőből!

(Jókai Tarka Élet)

Evezős és kormányos

Dunavecsei tartózkodása alatt naponta fürödni ment Petőfi a Dunába, fürdés után pedig Szücs János rektorral s két barátjával csónakázott a dunán. Petőfi rendesen evezős volt, Szücs pedig kormányos. Mint evezős fáradhatatlanul húzta a ladikot; de sokszor bele avatkozott a kormányos dolgába is:

- Rektram, nem jól megyünk!

Szücsöt bosszantotta a dolog s végre oda szólott:

- Bátori Gábor szuperintendens székfoglalójában igy szólt a papokhoz: „Én oly hajónak rendeltettem kormányosává, melynek ti papok,evezősei vagytok; nektek nem szabad előre nézni: jól megy-e a hajó? Nektek csak a lapátra kell vigyáznotok!”

Petőfi szokott érdességével vágott vissza:

- Én nemvagyok olyan bolond, mint a heverő papok s azért amellett, hogy lapátolom a vizet, arra is gondom van, vajjonczélja felé halad-e a ladik?

És Szücsnek továbbra is tűrnie kellett Petőfi interpellátióit.

(Péchy L. följegyzése)

Petőfi végrendelete

Halálsejtelmek lepték meg egyizben Petőfit, mely alkalommal azt mondta pajtásainak:

- Ha meghalok, ti teritsetek ki. A sokat gyalogolt, de el nem fáradt,kitartó lábaim egyenest álljanak, mint katonakoromban, kezeimet szivemen imára kulcsoljátok, hogy ha már egyebet nem tehetek, a másvilágon is a népszabadságért imádkozzam. Életemben mindig a korlátlan szabadság volt ideálom, de sirom korláttal vegyétek körül, hogy se ellenség, se barom rám ne taposhasson!

Két dudás egy csárdában

Dunavecse és Szalkszentmárton között van egy erdő, annak a szélén egy több százados cserfa. E terebély fa alatt olvasta fel Petőfi költeményeit az ő barátainak.

A nagy fa tetejében egy holló károgott, lombja között pedig egy fülemile énekelt.

- No, lássátok – jegyezte meg Petőfi -, milyen szépen megfér két dudás egy csárdában! Mert nem kapnak fizetést.

A megtért fiu

1844. év egyik nyári délutánja betoppant a dunavecsei rektori lakba egy halvány, nyult arczú ifju ember, bemutatva magát a néptanitónak, Szücs Jánosnak:

- Én Petőfi Sándor vagyok.

A néptanitó, aki verseiből ismerte a költőt, örült a szerencsének; azt is kitalálhatta, hogy mi járatban van. Petőfi szüleit jött látogatni, akik ott laktak. Szivesen látta vendégét.

Petőfi bizalmasan közlé vele lágotatása okát. Dömsödig csirkés szekeren jött, onnan pedig a Dunaparton gyalog.

- Jöhettem volna fogadott kocsival is egészen szüleim lakásáig. Most kaptam meg a könyvkiadótól a „Helység kalapácsá”-ért a honoráriumot, harmincz forintot. Nem vagyok most rongyos csavargó. De most még sok nép jár a piaczon, ahol az apám székállása van. Az öreg nehéz szivvel van irántam, nem szeretném, ha a nép előtt kemény szavakkal illetne. Engedje meg, hogy estig itt maradjak, s akkor menjek haza, amikor már senki sem lát.

A rektor leültette vendégét, azt mondván neki, hogy sürgős dologban ki kell mennie valahová s addig is, hogy ne unjamagát, kezébe adta a „Szent Dávidné zsoltárát”, amit hajdanában diákok irtak össze furcsa adomákból és pajkos versekből.

Az a „valahová” pedig, ahová a rektornak olyan sürgős utja volt, Petőfi szüleinek a lakása volt. Azzal a pia fraussal lépett be a jó öreg korcsmároshoz, hogy ő kérdezősködött tőle, nem érkezett-e még haza a Sándor fia? De szeretné látni ezt a derék fiut!

Nagyot bámult erre az öreg.

- Hát olyan legény volna az én Sándor fiam, hogy még rektor uram is érdemesnek tartja tudakozódni utána? Hej! talán még be is vehetné maga mellé preczeptornak, ha arra való volna.

Erre aztán Szücs János elmondta az öreg Petrovicsnak, amit a szive a nyelvére adott.

- A kegyelmetek fia most is tanitó már; de az egész nemzet tanitója, akire kicsinyek és nagyon egyaránt hallgatnak; boldogok a szülők, akik ilyen dicső fiut adnak a hazának.

Ezzel aztán az öregnél elkészitve a kedvező hangulatot, visszament a rektor a lakására; de nem szólt Petőfinek arról, hogy jol járt.

Este felé aztán együtt ment el vendégével az öreg Petrovicshoz. Ezt a találkozást örökité meg Petőfi a „Füstbe ment terv” czimű költeményében:

Egész uton haza felé

Azon gondolkodám:

Miként fogom szólitai

Rég nem látott anyám?

-        -        -        -        -

S a kis szobába toppanék…

Röpült elém anyám…

S én csüngtem ajkán szótlanul,

Mint a gyümölcs a fán.

Az életmenő

Abban az időben, mikor Petőfi Dunavecsén hosszabb ideig tartózkodott szüleinél, kiáradt a Duna szakgatta a partot. Egy este együtt sétált a parton három barátjával: a rektorral, a káplánnal és a preczeptorral. A rektor járt szélrül a víz felül. Egyszer csak leszakadt alatta a viztől alámosott part s a rektor bele zuhant a hullámokba, melyek az örvény felé sodorták.

Ekkor Petőfi gyorsan bele ugrott egy fűzfához kikötött halászladikba s kezébe ragadván az evezőlapátot, elérte a csónakkal a már fuldokló rektort. Feléje nyujtá a csónakban heverő halászszigonyt, mialatt oda szólott neki:

- Csipd meg, rektor! – s ezzel a mentő eszközzel kihúzta az örvényből a csónakba.

- Azt hittem már, hogy nem irsz több bucsúztatót, rektor, hanem majd én irom meg a tiedet:

Partja felé a tónak

Ült el a reménycsónak.

Mikor aztán haza felé siettek, a haláltól megmenekült rektor azt kérdezte pajtásaitól:

- ugyan mire gondoltatok, mikor én ott a víz közepén habuczkoltam?

- Én bizony arra gondoltam – szólt a káplán -, hogy ha te ott veszel, a Zsuzsika özvegységre jut.

- Én meg arra gondoltam – mondá a preczeptor -, hogy mi lesz akkor a padlásra felhordott buzából, árpából?

Petőfi csak unszolásra válaszolt:

- Nem akartam, hogy veszteddel megszomorits, csak a magam érdekében tettem. Egy ilyen jó pajtást nem hagyok elveszi. Tudom, hogy te szabaditottál ki az apám haragjából. Én téged a Dunából. Most már kvittek vagyunk.

A természet vadvirága

Bangó Pista, tiszafüredi jómódú fiatal gazda, miután elvégezte iskoláit Pesten a piaristáknál, haza ment gazdálkodni. Tiz éve, hogy nem járt Pesten és ez volt főinditó oka annak, hogy ujra felrándult megnézni, vajon mennyit változott azóta a főváros, 1836-tól 1846-ig?

Petőfinek nagy tisztelője volt. Megvette minden művét, és nagy részét könyv nélkül tudta.

Elindulásának híre kelvén Tiszafüreden fölkereste egy szomszédközségbeli földbirtokos és megkérte, hogy jó barátjának, Petőfinek, vigye el üdvözletét, tiszteletét.

Bangó Pista nem akart hinni füleinek. Sehogy e fogta fel, hogy ő Petőfi jó barátjával áll szemben.

Ujabb, határozott, komoly ismétlése után a szavaknak, végre elhitte, amit hallott és megigérte, hogy elviszi az üdvözletet; de hát még sem igen vállalhatja magára, mert nem tudja, hogyan szólitsa meg?

- Hát csak úgy beszéljen vele, mint velem, mintha régi jó ismerősével, barátjával akarna bizalmasan, de a tisztelet korlátai között társalogni.

 

- Bizony – mondá -, nem merném magamra vállalni azt a nagy tisztességet, hogy Petőfinek üdvözletet vihessek, mert felsülni nem szeretek. De legalább lesz alkalmam a nagy emberrel beszélni. Az uton majd csak kieszelem, hogy-mint beszéljek, viselkedjem.

Másnap útra kelt Bangó uram s szerencsésen eljutot Pestre. Ott befordult az uri utczai hires Pillvaxba kávézni. Székre dobja magát az egyik kerek asztal mellett, a pádimentumba vágva sarkantyuját. És kávét parancsol.

- Virtszhausz! Káféhausz! egy porczió kávét!

- Tudja-e, ki az a kopottas ember? – súgja fülébe a szomszédja. – Petőfi.

Bangó Pista felugrik, Petőfi elé toppan s kérdi:

- Te vagy Petőfi?

- Én – feleli nagy komoran Petőfi.

- Hát te irtad azt a verset, hogy „a virágnak megtiltani nem lehet”?

- Én.

- Tyhű, aki arkangyalod van, gyere ide a kebelemre!

Erre átkarolta Petőfit és felragadta a levegőbe, mint a kőszáli sas az éneklő madarat, s elragadtatásában olyan lelkesen szorongatta, hogy a szegény költőnek ropogtak az oldalbordái. Azután lehető gyöngédséggel visszaeresztette az anyaföldre.

Ez volt ama találkozás a nagy emberrel, amitől Bangó Pista annyira remegett.

(Aradi A. följegyzése)

Kossuth és Petőfi

1844 végén az „Életképek”-et az ellenzék a kormány ellen pártfogásába vette s többen tagjai közül munkatársakul ajánlkoztak. Midőn a szerkesztő munkatársait fölsorolta lapjában s köztük Kossuth és Petőfi nevét is, Kossuth visszakérte czikkét s azt mondta, hogy amolyan szinészféle emberekkel nem ir egy lapba. Erre meg Petőfi fölpattanva azt felelte, hogy Kossuth tartsa szerencséjének, ha vele egy lapba irhat.

Kossuth véleménye később megváltozott; de Petőfi rokonszenvét sohasem tudta megnyerni.

Leánykérés fogadásból

Petőfi Kappel bankár szép szőke leányát, aki utóbb Lónyay Menyhért gróf neje lett, szinházból és hangversenyekből jól ismerte. Figyelmét iránta ébren tartotta az a körülmény, hogy Sass István éppen Kappel házában lakott, s a szép leányról többször volt köztük szó. Egyszer Pákhnál voltak együtt s a szó a pénzre, erről Kappel bankárra menvén át, a költő igy szólt Pákhoz Emiliáról:

- Nem is tudod, hogy ez a leány lutheránus.

- annál könnyebben nőül veheted, nem lesz vegyes házasság – felelte Pákh. – Ha van bátorságod, menj és kérd meg!

- Azt hiszed, nincs bátorságom?

- Persze, hogy nincs – felelte Pákh.

Ez a föltevés nagyon fölingerelte Petőfit, aki daczczal vágott vissza:

- Azért is megyek és azonnal megkérem.

Ezzel magára öltötte mentéjét és egyenesen a bankár lakására ment. Ott irodájába lépve, igy szólt hozzá:

- Én Petőfi Sándor vagyok, mindent ott szoktam kezdeni, ahol más végzi; van szerencsém megkérni Emilia kisasszony kezét.

A bankár mosolygott s fölvitte családjához. Itt a szokásos bemutatások után a leány, aki őt hiréből ismerte, beszélt vele valamit az irodalomról. Petőfi csakhamar eltávozott s noha a bankár olyasmit mondott neki, hogy ő minden tisztességes fiatalembert szivesen lát házánál, csak vezettesse be magát a család valamely ismerőse által, a többi aztán Isten kezében van: többé sohasem látogatta meg a családot.

Szokása volt Petőfinek reggelenkint csipőig hideg vizzel mosakodni. Éppen egy ily alkalommal ment hozzá mult évi német házi gazdája, akinek házbérben pár forinttal adósa maradt s most követelte adóssága megfizetését. Petőfi zavarában így szólt hozzá:

- De nem zsenirozza önt?

- Oh nem – felelt a látogató -, kész vagyok a pénz átvételére, még ha egészen meztelen volna is ön.

Midőn Petőfi először járt Nagykárolyban, ott éppen főispáni installáczió volt. Gróf Károlyi Lajos is jelen volt a beiktatáson.

A költő egyedül ebédelt a Szarvas fogadó közös éttermében, hol a jelenvolt vidéki nemesek bortól fölhevülten magasztalták a népszerű főurat, aki nem restelt velök karonfogva sétálni a városban. Petőfi darabig csak hallgatta a magasztalásokat; de végre türelmét vesztve, fölugrott s oda szólt:

- Ugyan mit tudnak az urak az ilyen emberen magasztalni, hiszen apja, nagyapja, szépapja hazaáruló volt!

Erre a nemes urak hozzá rohantak és kérdőre vonták:

- Kicsoda az úr, hogy igy mer beszélni?

- Petőfi Sándor az urak szolgálatára! – kiáltott s billiárdgombos pálczájával az asztalra ütött, mire azok eltávoztak azzal a megjegyzéssel, hogy szavait elmondják a grófnak. Nagy volt ellene a harag; megjegyzésének azonban az ellenszenven kívül nem lett egyéb következménye.

Leánykérés daczból

Szatmárról jövet Debreczenben megállapodott Petőfi s este elment a szinházba, ahol Feleki társulata játszott,melyhez Prielle Kornélia is tartozott, akit a költő még Pestről ismert. A „Két pisztoly”-t adták,melyben Kornélia Lenke szerepét játszta s a darabba szőtt ének helyett Petőfinek „A virágnak megtiltani nem lehet” dalát énekelte el. A költő a jelenet utána szinpadra ment s megujitotta Kornéliával az ismeretséget.

Másnap reggel egyikbarátja Szatmárról olyas hirt hozott, hogy Júlia férjhez szándékozik menni máshoz. Levertség, harag és dacz szállta meg a költőt, s egy meggondolatlan tettre határozta el magát. Még aznap délután meglátogatta Kornéliát s a látogatás végén nőül kérte. Este pedig,m időn éppen menyasszonynak öltözve játszott, sürgette, hogy azonnal esküdjenek meg. Kornélia bele egyezik s ő megkéri a szinészeket, hogy előadás után maradjanak együtt, közben pedig a ref. paphoz siet, hogy azonnal eskesse meg őket. Könyves Tóth Kálmán a hozzá mintegy kilencz óra tájban berohanó és esketésre hivó költőt azzal utasitá el, hogy dispensatió nélkül a szertartást nem végezheti. A költő erős kifakadás után haragosan távozott. Igy maradt el az esküvő, még pedig végleg, mert később, midőn a Júliáról terjesztett hir rágalomnak bizonyult, kibékült vele és a következő év őszén oltárhoz is vezette.

(Prielle K. följegyzése)

A megjósolt szobor

A Pilvax-kávéház kerek asztalánál egyszer egy olasz árulgatta gipsz szobrocskáit, miközben Petőfi önkéntelenül az olasz kosarába nézett.

- Nézd csak, nézd, a biz ott van a te borzas fejed is a Schiller és Gőthéé mellett – szólt Pákh gúnyosan mosolyogva.

- Beszélhetsz, amit akarsz; de én csak azt mondom, nemsokára meglátod még ezt a borzas fejet is ott a németjeid mellett. Lesz még nekem olyan szobrom is, amely előtt mindnyájan kalapot fogtok emelni! – pattant föl Petőfi büszke önérzettel.

(Berecz K. följegyzése)

Maguk ketten

Valahol a Bálvány-utczában, a mostani paloták helyén állott egy kis földszintes ház, annak egyik utczai szobájában lakott a negyvenes évek derekán Petőfi Pálffy Alberttel.

Két ágy volt a szobában, teljesen fölszerelve. Volt ugyan még egy harmadik nyoszolya is, csakhogy abból hiányzott minden, csak a deszkázás volt meg. A két szobaúr a fölösleges butordarabbal baráti nagylelküséget gyakorolt. Egyik barátjuktól, a kedélyes Lauka Gusztitól a mostoha sors még az ágyhely luxusát is megtagadja. Az jelent meg esténkint a fölösleges nyoszolyát elfoglalni, amiben Petőfi irótollán kívül más toll nem volt. De hát ez is nagyon jó volt neki, ezt se fogadta el ingyen: azzal fizetett, hogy esténkint ballettet tánczolt Petőfi előtt.

A két szobaúr már kéthónapi szállásbérrel tartozott Frau Rézinek, a szobaasszonynak, összesen nyolcz forinttal. Pedig hát ki kellett volna költözködni a lakásból. Pálffy jó kondicziót kapott, petőfit pedig vitte a távolság utáni vágy. Már pedig sárkány nem ül oly átalkodottan a rábizott kincsen, mint amilyen hiven őrizte Frau Rézi a maga két szobaurát, hogy el ne párologhassanak szó nélkül. Voltak holmi lefoglalható realitásaik a szobában, s minthogy Frau Rézi szobáján kellett keresztül járniok, bucsuzatlanul elmaradniok csupán azoknak martalékul hagyása mellett lehetett.

Guszti azonban előállott a jó tanácscsal s a következő nap estéjén végre is hajtották a haditervet. Sándor és Berti otthon amradtak szobájukban s úgy tettek, mintha tartliznának. Amig azonban az ajtón hallgatózó sárkány azt hallá, hogy Petőfi ugyancsak rója a terczet, a quartot, négy felsőt, azalatt Berti a kinyitott ablakon át az utczán álló Gusztinak kiadogatta szépen a köpenyeget, mellényt, csizmát, fehérneműt, ami mindkettőjük gazdagságát képezte.

- No még ezt a Horatius Flaccust is! – súgta Berti.

Erre, nem tudni, micsoda ördög ütött Gusztiba, elkezdett az utczán fennhangon kaczagni. Kevésbe mult, hogy az egész haditervet el nem árulta.

- De már ez karaktertelenség! – förmedt rá fogcsikorgatva Berti, amin az még jobban nevetett.

- Matcs! – kiáltá Petőfi, lecsapva az asztalra a kártyát. Podgyászuk meg volt már mentve, utána vonulhattak maguk is.

- No, jojczakát, Frau Rézi! Mindjárt jövünk, csak vacsorálni megyünk.

- No, hisz onnan ugyan hamar megjöhettek – dörmögte a vén sárkány. – Egyiknek a zseeében se volt már reggel egy garas sem.

Azok pedig nem jöttek többé vissza. Az Ujépület szegletén ott várta őket Guszti a csizmákkal és azzal aztán: „Ki merre lát! Nagy a világ!”

**

Egy év mulva két megnézni való alak találkozik a Bálvány-utczában. Az egyik egy magas szál dandy, fényes czilinderkalapban, fehér mellényben, fekete frakkban, fénymázas czipőben, szemén monoklival; a másik egy olyan attiladolmány tulajdonosa, amilyent se azelőtt, se azóta nem viselt halandó ember, igazi Bendegúz mintára butorszövetű atlaszból, amihez Ortelius Redivivus szolgált divatképül. Fején pedig olyan kalap, aminőt Tinódi Sebestyén akasztott a szegre utoljára. A két összetalálkozó örvendve, kaczagva dől egymás kajába.

- Hát te hol jársz itt?

- Bizonyosan egy dolgot keresünk – mond Pálffy Albert.

- A Frau Rézi házát.

Azt ám4 Mid a kettőnek fölvitte Isten a dolgát. Pálffy megkapta az Odeschalchi herczegfiukért a nevelői fizetést, Petőfi meg a „Jáos vitéz” honorariumát, kemény száz forintokat, s mind a kettőnek első dolga volt fölkeresni a Bálvány-utczát s kifizetni a régi tartozást a jó Frau Rézinél, aki azóta már talán el is vesztette a türelmét.

Csakhogy azóta a Frau Rézi viskója helyébe akkora háromemeletes palotát épitettek, hogy az ember hirét-hamvát se találta a hajdani tulajdonosnak.

Az a nyolcz forint most aztán (miután már megvolt) ugy nyomta mind a kettőnek az oldalát, mint valami bűntudat. De hát nem lehetett tőlet megszabadulni. Nem tudták a nevét a házisárkánynak, csak annyit tudtak róla, hogy Frau Rézinek hivják.

Hát egyszerre, mintha a mennykő ütött volna eléjük, ott áll az utjokban – Frau Rézi. Abban a vörös nagy kendőben, azzal a vörös orral, azzal a nagy fonott szatyorral a karján.

- Sie zwei! – dörög az itéletnapi arkangyal trombita hangja a bünösök fülébe, s két zöld keztyübe bujt kéz nyulik utánuk, hogy menten galléron ragadja őket.

Utczu be mind a ketten a legközelebbi kapu alá! A sárkány utánuk. Fölmenekülnek a lépcsőkön, de az is utánuk ront. Fel a második emeletre! Nincs szabadulás! A fátum csoszog a nyomukban.

Hová meneküljenek? Egy ajtót találnak maguk előtt, melyre e név van felirva: Hazucha.

Ez volt a legkegyetlenebb kritikusa a fiatal irodalomnak, akit mind Pálffy, mind Petőfi egyre püföltek minden hirlapban, ahol csak hozzá fértek, a legkérlelhetetlenebb ellensége mind a kettőnek.

- Látogassuk meg Hazuchát!

- De mit mondjunk neki, hogy miért jövünk hozzá?

- Kivántuk tiszteletünket tenni.

Petőfi! Hazuchánál! Tiszteletét tenni!

Pedig a veszély imminens volt. A sárkány jött már az utolsó lépcsőfordulón fel, fujtatva, prüszkölve.

- De hát tulajdonklépen miért szaladunk mi most a Frau Rézi elől?

- Az már igaz, hogy minek szaladunk előle?

- Hiszen azért kerestük, hogy kifizessük.

- Legjobb is lesz, kifizetjük.

Nem mentek hát be Hazuchához tiszteletüket tenni, hanem megvárták Frau Rézit s két darab ötforintost tartva eléje, kiengesztelték szörnyű haragját: a kamatot is megtéritették.

A feledés fátyolát vetették mindenre. Csak a „Sie zwei!” maradt fenn. Mikor Petőfi egyszer-egyszer nagyon meg akarta bosszantani Pálffyt, csak azt mondta neki: „Sie zwei!” Senki se tudta kitalálni, hogy miért haragszik e szóért Pálffy olyan nagyon?

Most már ő sem haragszik érte.

(Jókai Mór följegyzése)

Megfelelt

Egy izben Petőfi, aki mint tudjuk, országos hire daczára sem volt soha gazdagnak nevezhető, több barátjával sétálva a Váczi-utczán, egyszer nagy csengéssel lát maga mellett elvágtatni egy vidéki fogatot, melynek négy sárkány lovát parlagi gavallér hajtotta, bő ingben, tollas kalapban, vállra vetett dókával és glacée keztyüben.

- Hej, Sándor – szólal meg az ifjak egyike vidáman, - lesz-e neked valaha ilyen négy paripád?

- Lesz, ha kocsis leszek – felelte rá a költő

Az utolsó fellépés

Annyira csüggött Petőfi a szinipályán, hogy mikor már jó nevet szerzett a két magyar hazában tollával, még akkor se tudott végleg hátat forditani a szinpadnak. A szinészekkel mindvégig fönntartotta a kollegiális barátságot; de legjobban mégis Egressy Gábort bámulta, s hozzá állott legközelebb.

Hogy barátja jutalomjátékának anyagi sikerét emelje, egy alkalommal erre a czélra szindarabot is irt „Zöld Marczi” czimmel, mely azonban nem sikerült s ezt a szerző maga is belátván, megsemmisitette. Majd ajánlkozott, hogy föllép az Egressy jutalomjátékán, mint vendég. 1844 október 12-én a „Szökött katoná”-ban a nótárius szerepét játszotta. Az ifjúság rokonszenvesen fogadta s megtapsolta, bár az erős lámpaláz folytán nagyon halkan mondta el szerepét,melynek végén ehelyett: „Julcsa kisasszony a menyasszony!” azt találta mondani, hogy: „Julcsa kisasszony a vőlegény!” Mikor pedig észrevette a nyelvbotlást s ki akarta magát javitani, még jobban bele bonyolódott, mondván: „Azaz hogy Gergely úrfi a menyasszony!”

Erre jóindulatú nevetés és taps hangzott föl, mely a költőnek s nem a szinésznek szólott.

Ez a kudarcz azonban végleg kiábránditotta abból a reménykedéséből, hogy a szinpadon is arathat babérokat valaha.

(Petőfi, Úti jegyzetek)

Az első arany

Mikor Petőfi (még akkor Petrovics) egyszer feljött Pestre, találkozik az utczán Kerényi Frigyessel.

- Hát te hol jársz itt? – szólitja meg Petőfi.

- Feljöttem munkát keresni – felelt a kérdezett.

- S miféle munkához értesz?

- Jó leszek leirónak. Nem tudsz valami helyet?

- De bizony tudok. Éppen most keres Bajza valami leirót.

- Mutasd meg, hol lakik?

Kerényi oda vezette Petőfit s megmagyarázta neki, hol kopogtasson. Majd ő addig megvárja az utczán.

Petőfi felment Bajzához.

- Kerényi barátom mondá, hogy ön leirót keres – szólt az iróasztala mellett ülő tudóshoz.

- Van önnek olvasható irása?

- Itt van éppen egy próba belőle.

Azzal kihúzta a hátulsó zsebéből a „Disznótorban” czimű költeményét.

Bajza kezébe vette s elolvasta. Hideg, kemény arcza volt, nem szokott semmi indulatot, meglepetést kifejezni. A költemény alatt egy, még ismeretlen név állott: Petőfi Sándor. Az első költeménye ugyanis még Petrovics név alatt jelent meg az Athenaeumban. Bajza tehát semmi magasztalásra, buzditásra, vállveregetésre nem ragadtatta magát, hanem kihúzta az iróasztala fiókját s kivett belőle egy aranyat. Azt átadta Petőfinek.

- Ez a leirásért? – kérdi a költő.

- Nem. A versért. Kiadjuk az Athenaeumban.

Petőfi sietett le a lépcsőn; még akkor is a markában szorongatta az aranyat.

- Nézd! – mondá a bámuló Kerényinek. – Soha se hittem volna, hogy még verset is lehet eladni Pesten!

(Jókai följegyzése.)

A kölcsönpénz

Petőfi, midőn módja volt, örömest segitett szegényebb sorsú irótársain; de nagyon bosszankodott, ha valaki pénzt kért tőle kölcsön.

- Ugy is tudom, hogy nem adod meg’ – szólt ilyenkor ingerülten. – Kérj tehát, de ne kérj kölcsön!

Ha valamelyik aztán szavát tartotta és megfizette a tartozást, mosolyogva jegyezte meg:

- Mennyire javul a világ! Már nemcsak tartozásukat fizetik meg az emberek, hanem az ajándékot is.

Petőfi egy izben 500 forintot kért kölcsön Pulszkytól, ki tréfásan válaszolta:

- Nincs kincs!

Hogy azonban a költő iránt való jóindulatát bebizonyítsa, kastélyában szabad lakással és koszttal kinálta meg. Petőfi indulatosan jegyezte meg:

- Én 500 forintot kértem s nem kegyet. A kölcsön emeli a hitelezőt s az adóst csak akkor alázza meg, ha azt vissza nem fizeti. A kegy ellenben az elfogadót mindenkor megalázza s az adót csak akkor, ha azt neki az elfogadó valaha visszaszolgáltatja.

Emich könyvárus azonban, kinek e jelenet épp a boltjában történt, segitett a költőn, költeményeit 1000 forinton megvásárolván s a szükséges 500 forintot azonnal kifizette neki.

(Fischer Petőfi életrajza.)

A kurta pohárköszöntő

Dömsödön átutaztában Petőfi egyik barátja kiséretében a rektornál pihent meg, aki tiszteletére nagy ebédet adott, melyre az egész falu intelligencziáját meghivta. Ebéd végén a házigazda felköszöntötte Petőfit s aztán feszült figyelemmel várták a költő válaszát.

Barátja meg is bökte Petőfit mondván:

- Te Sándor, ezek dikczióra várnak.

- De már abból semmi sem lesz.

- De már csak tegye meg uramöcsém az én kedvemért – szólott közbe a rektor.

Petőfi látván, hogy nem kerülheti el a dolgot, poharat ragadva igy szólt:

- Az Úristen éltessen mindnyájatokat; de legkiváltképen urambátyámat. Vivát!

Nagyot kurjantott rá a vendégsereg, aztán elcsöndesült, folytatását várván. Csakhogy Petőfinek teljességgel nem volt tovább beszélni kedve. Barátja tehát, hogy kirántsa út a zavarból, felállott, mondván:

- Amely jó kivánathoz én is teljes szivből csatlakozom. Vivát!

Ezzel be volt töltve a támadt nagy csöndesség és lőn nagy vivátozás. S a vendégkoszorúnak be kellett érnie a kurta pohárköszöntővel.

(Várady A. följegyzése.)

Az ellenkritika

Éppen Dunavecsén tartózkodott Petőfi szüleinél, midőn a költőt Császár Ferencz megtámadta lapjában. De Dobrovszky ellenbirálatot irt Császár és társai ellen az Életképekben, mely lappal Petőfinek még akkor semmi összeköttetése sem volt. Azt a számot, melyben ez a védelem megjelent, megküldték Petőfinek, aki azt felolvasta szülei előtt. Az ellenbirálatnak minden fejezete e szavakkal kezdődött: „Császár Ferencz és hasonmásai azt állitják…” Ujból: „Császár Ferencz és hasonmásai…”

Csak hallgatja egy ideig az öreg Petrovics, végre is megsokalja a dolgot, nagyot üt öklével az asztalra s kifakad:

- Azt a Poncziusát annak a hasonmászó Császár Ferencznek!

Rögtönzés

1845-ben Vachot Imrét egy kolozsvári barátja látogatta meg a szerkesztőségben. Egyik iróasztalnál egy fiatal ember ült, akit Vachot tréfásan úgy mutatott be neki, hogy ez az a költő, Petőfi Sándor, aki bármiről azonnal verset tud irni. Ugy látszik, oly hangon mondta ezt Vachot, hogy Petőfi nem érzé magát sértve. Sőt midőn biztatá vendégét, hogy adjon fel azonnal témát, ez az ablakon kinézve egy favágóra mutatott. Petőfi azonnal papirt vett elő s verset rögtönzött, melyet legott föl is olvasott Vachot és vendége előtt.

A legszámosabb osztály

Egy társaságban egyszer a különféle fajtájú költőkről volt szó, az eposi, drámai, didaktikai, lyrai stb. költőkről.

Petőfi szótlanul hallgatta egy ideig a vitát, egyszer aztán közbeszólt:

- Kifelejtettétek a legszámosabb osztályt a sorból: az éhező költőket!

*

Más alkalommal pedig így szólt:

- A valódi poéta csalogány, a fűzfa poéta veréb; az első énekel, mert érez, a másik csiripel, mert éhezik.

A fordítás

Petőfi Lisznyaival és Vahot Imrével jó siller bor mellett együtt mulatott a hires „Csiga” vendéglőben. Vahot hamar elkészült, s hogy könnyitsen terhén, kiment.

Kisvártatva Petőfi is kinéz s az udvar egyik homályos szögletében megpillantja Vahotot, aki a falnak dőlve, nagy öklendezéssel adta ki magából a beszedett sillert.

- Hát Imre hol maradt? – kérdezte Lisznyai a visszatérő Petőfitől.

- Odakinn van, Schillert fordit – válaszolt Petőfi nevetve.

Az assonance

Egyszer Petőfi betör nagy léptekkel Jókaihoz s azt mondja neki:

- Akarsz-e párbajsegédem lenni?

- Hogyne akarnék! Ki bántott? Kit hivjak ki?

- Benőfyt!

- S mi oknál ogva?

- Mert asszonánszot csinált a nevemre. Hogy mer az én nevemhez hasonlót csinálni magának?

- Ez még nem elég ok ám a párbajra.

- Igen; de ha rossz verseket ir s a publikum azt hiszi, hogy azt mind én irtam

Szörnyen haragudott érte; de aztán mégis le kellett tennie a párviadal eszméjéről, miután kiderült, hogy assonancea – kispap az egri szemináriumba.

Imponált neki

Mikoriban Petőfi Tompa Mihály társaságában beutazta a magyar felföldet, egy napon Szentiványi vendégszerető házához is betért a két költő jó barát. Délig igen jól mulattak. Petőfi szokás szerint, ha egyszer fölmelegedett, nagyon kedves volt. Ebéd után a házigazda more patrio a férfi társaságnak egy kis parázs ferblit inditványozott, amit nem is szokás visszautasitani. Tompa szenvedélyes ferbliző volt, le is ült egy szóra.

- Hát Petőfi úr nem játszik? – kérdé a házigazda.

Mire Petőfi valami sajátszerű, haragos hangon válaszolta:

- Nem játszom.

Hát nem kinálták többet, hanem hozzá láttak a többiek a „vizi”-hez, meg a „besszer”-hez.

Egyszer csak jön Tompa elhült képpel Szentiványihoz s azt sugja neki:

- Képzelje csak, Petőfi fogat s el akar menni tüstént.

A házigazda azonnal előveszi a kászolódó vendéget s kérdi tőle, hogy miért akarja őket itt hagyni? Mire Petőfi büszkén válaszolt:

- Én az olyan háznál, ahol leülnek kártyázni, mikor én itt vagyok,e gy óráig se maradok tovább!

- Uram – mondá erre Szentiványi -, hiszen mi is tudjuk, hogy ki az a Petőfi? Ismerjük remek költeményeit s dicsérjük érte. De a költő Isten adománya, s arra, amit Isten adott, nem szükség büszkének lenni!

E szóra oda néz Petőfi Tompa szemébe.

- Te, Miska. Ez jól megfelelt nekem. Derék ember ez! Maradjunk itt!

S ezzel levette köpenyegét, kezet szoritott, leült az asztalhoz s ott maradt még három napig, s mulatott,mint más halandó ember.

(Jókai Mór följegyzése.)

Szellemes hasonlat

Petőfi ilyen birálatot mondott a Beöthy Zsigmond verseire: „Olyanok,m int a sárgarépa vastagételnek; feltálalják a legjobb házaknál is, de csak kevesen eszik, még kevesebben szeretik.”

(Lauka G. Szellemi szikrák.)

Petőfi izlése

Petőfi a korabeli fiatalabb verselők közül csak Arany János, Kerényi és Tompa költeményeit szerette. Vachot Sándorra figyelmeztetve, igy válaszolt:

- Bizonyosan igen szépek; de tudjátok, hogy én mindent zsirral eszem és a vajas ételeket nem szeretem.

(Lauka G. Szellemi szikrák.)

Megismerkedés Telekivel

Petőfi 1846-ban Szatmáron volt látogatóban egyik barátjánál és költőtársánál, Pap Endrénél. Innen elnéztek Nagykárolyba Riskóhoz. A vendéglőben, ahol ebédeltek, a szomszédasztalnál ült egy fiatal ember. Riskó át-átszólott hozzá, s Petőfi is bele vegyült a társalgásba. A jó barátok egyike bemutatta a fiatal embert Petőfinek. Teleki Sándor gróf volt.

Ön az első eleven gróf, akivel beszélek – mondá Petőfi.

- Hát döglöttel beszéltél-e? – kérdi Teleki.

- Az magam is voltam komédiás koromban.

 

- No, czimborám, velem ugyan nem sokat nyertél, mert magam is csak olyan vad gróf vagyok.

Petőfi mélyen bele nézett a gróf szemébe s kezét nyujtotta. A demokrata költő ilyen választ nem várt az arisztokratától. Jó barátok lettek s Petőfi tudvalevőleg a Teleki kastélyában Koltón töltötte egy évvel későbben mézesheteit.

(Teleki S. följegyzése.)

A vendégek csinje

Telei Sándor, ha Nagybányán dolga akadt, rendszerint Csausz Bogdán kereskedőhöz szállott, akinek öcscse Csausz István, a város polgármestere és országgyülési követe szintén ott étkezett Bogdán úr nagy inyencz volt s különösen a kövér főtt marhahust szerette. Midőn felszolgálták az asztalnál a főtt marhahust, mindig irigy szemmel nézte, ha valaki kiszedte előle a tálból a kövér falatokat.

Petőfinek koltói tartózkodása alatt történt, hogy belovagoltak ketten Nagybányára, s a Csausz Bogdán háza előtt leszálltak lovaikról. A szives háziasszonyebédre marasztotta őket; de nem volt idejök. Végre abban egyeztek meg, hogy megeszik a konyhán, a tálalóasztalon a marhahust friss zöld foghagymával.

Bogdán úr az ebédnél várta kedvencz ételét, kirakta maga elé a zöld hagymát, felhasogatta és sót hintett tányérjára. A várvavárt étel azonban elmaradt: a levesről átugrottak a vastagételre. Lőn nagy ámulás és fölháborodás. Végre kisült, hogy a gróf, a poéta és a komédiás megették.

Nagy csetepaté és házi jelenet következett. A polgármester fölkelt, ott hagyván az asztalt s az asszony sirt.

Visszajövet a vendégek ujra felnéztek Csauszékhoz. A szegény jó asszony könnyes szemekkel panaszolta el a nagy csetepatét. Petőfi szokásos indulatosságával meg akarta támadni a gyöngédtelen, veszekedő férjet; Teleki ünnepélyesen ki akarta jelenteni, hogy nem lépi át többé házuk küszöbét. Haraynak több esze volt s azt mondta:

- Nem kell bántani, észre se kell venni a dolgot. Én, ahányszor ide jövünk, mindig kilopom a marhahust a fazékból.

Beleegyeztek. Naponta bementek Nagybányára, megvesztegették a szakácsnét, elvőette kminden praktikát s napokon át nem volt a Csausz Bogdán asztalán kedvencz étele, a kövér marhahus. Végre megszánták, bocsánatot kérettek vele nejétől és öcscsétől s helyre állott a ház nyugalma.

E gyermekes csiny végelenül mulattatta Petőfit. Órákig elbeszéltek róla. Abban az időben nagyon divatos volt Sue regénye, a „Párisi titkok”. Ők voltak hárman a Csausz Cabrionja, ez pedig az ő Pipeletjük.

(Teleki, Egyről-másról.)

Csipős kérdés

Nagykárolyban ismerkedett meg Petőfi Teleki Sándorral, aki a faképnél hagyván az unalmas megvegyülést, felszólitá új barátját:

- Jer, menjünk, forduljunk egyet!

Ott állott a ház előtt Teleki Sándor pompás négyes fogata.

- Nem bánom!

S be akar ülni a homokfutóba.

- Nem oda Buda! Ide mellém! – mondá a gróf s felültette a bakra.

- Merre menjünk? – kérdés Petőfitől.

- Tudod, merre van Erdőd?

- Hogyne tudnám.

- Menjünk arra felé.

- Rossz arra az út, romlik a kocsi; menjünk inkább a Szent-Jánosi felé, Petribe. Boéréknál a tekintetes asszony otthon van s megkinál egy kortytyal, - vágott szavába egész konfidencziával Ferencz, a kocsis.

Petőfinek nem tetszett a Ferencz okoskodása; ő Erdőd felé vágyott.

- Menjünk, druszám, Erdőd felé! Engemet kocsikáztatsz-e, vagy Ferencz urat? – kérdé csipősen.

(Teleki följegyzése.)

Tromf

Petőfi, aki nem örömest tűrt ellenvéleményt, tűzzel vitázott Koltón tartózkodása alatt s néha nyersen is. Különösen Haraytól, a Teleki titkárától nem tűrt ellentmondást; de Haray mindig élczczel vágott vissza. Egyszer Petőfi türelmét vesztve mondá:

- Ejh, mit tud ahhoz egy kicsapott komédiás!

Haray hideg vérrel kérdé erre:

- uram, kérem, kihez van szerencsém? Ha jól emlékszem és nem csalódom, egy irott szinlapon olvastam becses nevét!

Petőfi elmosolyodott és élczelődött maga fölött.

(Teleki följegyzése.)

A veszedelmes ügyesség

Petőfi meglepően tudta mások irását utánozni. Csak rá tekintett valamely kéziratra s gondolkozás nélkül rögtön tudja utánozni.

- Látjátok, milyen jó váltóhamisitó veszett el bennem- mondá azoknak, akik bámulták -, milyen sokat érne más tisztességes embernél ez a tudomány, ami nálam kárba veszett.

Olyankor azután elmondá, hogy de mégis egyszer megtörtént, hogy ez ügyessége hasznot hajtott neki. Egy egész forint hasznot.

Abban az időben történt, amikor a forint nagy pénz volt rá nézve, hogy egy úri emberrel fogadott egy forintba, hogy az a saját aláirását nem fogja tudni megkülönbözteti a költő által utánzottól.

Tanuk jelenlétében a fogadást tevő leirta egy papirszeletre a nevét, Petőfi is leirta három más egyenlő papirszeletre, aztán összekeverték a négy papirszeletet s az illető nem tudta kiválasztani közülök a saját aláirását.

Igy szerzet Petőfinek kézirat utánzási tehetsége egy forintot.

(Jókai, Tarka Élet.)

A jószivű czenzor

Petőfi el-eltünt időszakonkint Szalk-Szentmártonba vagy Dunavecsére s pár hét mulva megint előkerült és hozott magával egy-egy kötet verset.

Egyszer kétheti távollét után állitott be Vörösmartyhoz, aki rendesen első látogatása szokott lenni.

- Mit hozott? – kérdé az irodalom örömatyja, saját gyártotta szivarral kinálva meg az ifjú poétát.

- Egy kötet verset irtam „Felhők” czim alatt – felelt Petőfi.

- Csak amúgy kutyafuttában! –mondá rá a költők Nesztora. S azóta rajta is maradt Petőfin, hogy megint elkészült egy kötettel csak amúgy kutyafuttában.

Tizenegy napig volt egyszer ismét távol Pestről s amint visszatért, egy egész kész regényt hozott magával, melyet az uton irt, a kocsiülésre könyökölve, csak amúgy kutyafuttában.

E regény czime volt: „A hóhér kötele”. Irtóztató, embergyilkolással, véres bosszuval teljes regény, melyben még a más világon is akasztják az embereket; de amelyben mégis volt egy remek alak Hiripi vándorszinészben, aki inkább megérdemlette volna, hogy a regény hőse legyen, mint a többi. Ezt a tizenegy nap alatt készült regényt elvitte Petőfi egy irodalmi tekintélyhez, akinek ajánlatára elfogadta a kiadását Hartleben. Ez azt gondolta, hogy egy ilyen kötet testvérek közt is megér százötven forintot, s Petőfinek nagy pénz volt ez akkortájban,nem is alkudott rá tovább. Azonban akkor még egy saját fortélya volta munkák kiadhatásának,amiről a mai iróknak fogalmuk sincs: - a előleges vizsgálat. Petőfinek előbb a czenzrán kellett keresztül vezetni regényét, mielőtt a százötven forintot megkapta volna.Elvitte tehát a regényt a jó Resetához. Reseta határidőt szabott Petőfinek, amikor visszajöhet munkájáért. Petőfi a kijelölt napon pontosan meg is jelent nála. Reseta igen szivesen fogadja, leülteti, megczirógatja arczát, kérdezi, reggelizett-e már?

Petőfi nyugtalankodni kezdett erre a hosszú bevezetésre.

- Ugyebár a munkája végett jött, kedves fiatal barátom? – kérdezte tőle a jó öreg czenzor.

- Igen.

- Lássa, én nagyon, nagyon szeretném önt valamire kérni.

Petőfi kezdte nem jól érezni magát.

- Tudja, én nagyon szeretném, ha az a regény ki nem jönne.

- Ugy hiszem, hogy nincs benne semmi törvény ellenes kifejezés? – bátorkodik a költő megjegyezni.

- Semmi, éppen semmi.

- A közerkölcsiség ellen sem hiszem, hogy vétettem volna.

- Oh éppen nem. Hogy tesz fel ilyet!?

- Vallási elvek sincsenek benne háboritva.

- Egy szóval sem.

- Tehát mi ellenzi müvem megjelenését? – kérdé Petőfi végre, addig a határig érve, ahol meg szokott haragudni, elszaladni és bevágni maga után az ajtót.

- Az a baj, kedves ifjú barátom – szólott szelid szemrehányással Reseta -, hogy ez a mű nem méltó az ön nevéhez. Ön olyan szép dolgokat irt már, hogy ilyen gyöngét nem szabad világ elé bocsátania. Mint czenzor megengedem kiadását; de mint önnek igaz jó barátja, nagyon kérem, dobja a tüzbe!

Petőfi mélyen meg volt hatva a jó öreg úr e váratlan szavai által; de hát ő is elmondta egész bizalommal, hogy neki ezt a regényt, akármilyen gyönge, mégis ki kell adnia, mert atyja, anyja szükségben él. Meg aztán ő rajta is elfér az a nehány forint, amit érte kap.

A jó öreg czenzor elérzékenyülve szoritá meg erre a költő kezét és azt mondta:

- Tehát tudja mit? Ha önnek csak azért a százötven forintért kell az engedély a munka megjelenésére, én adok önnek százötven forintot. Tiz esztendő alatt visszafizetheti.

Petőfi elmosolyodott; lehetlen volt többé indulatoskodnia; de azért természetesen csak azt felelte, ha mindjárt rá akasztják is a regénye czimére, mégis kiadja azt, hadd dühödjenek érte majd legalább a kritikusok.

A regény azután meg is jelent. Hanem sohasem feledte el Petőfi a jó Reseta jószivüségét.

(Jókai Tarka Élet.)

Petőfi a Gellérthegyen

Egy este hárman ültek együtt egy kis vendéglőben: Petőfi, Pákh Albert és Stolp fiatal könyvkereskedő. Petőfi kedvetlen volt, társainak kérdéseire kitérő feleleteket adott s mély gondolatokba merült. Egyszerre csak hirtelen felpattan:

- Én itt ma megfulladok, ez a hely engem agyon nyom, ki kell mennem a szabadba, ott szivem könnyebben dobog!

Barátai aggódtak, hogy ily késő időben, ily fölhevült állapotban baj találja érni. Petőfi sebes léptekkel ment a hajóhidon át Budára s ott egyenesen a Gellérthegynek tartott, a nélkül, hogy törődött volna kiséretével. Amint fölért a hegy csucsára, ahol akkor csillagvizsgáló torony állott, egy sziklára szökött s lángoló lelkesedéssel szónokolni kezdett. A holdfényben csöndesen pihenő városhoz szólott. Karjait magasra emelte,szeme szikrázott, alakja mintha egyre nőtt volna. Ugy állt ott a hatalmas sziklán, mint egy szobor.

Pákh Albert mélyen meg volt hatva és Stolp is, bár keveset értett magyarul, egészen reá tapadt tekintetével. Midőn lejöttek a hegyről, Petőfi mintha valami kinos álomból ébredt volna fel, fölvidult:

- Ti engem bizonyosan komédiásnak tartotok – szólt barátaihoz -, s azt hiszitek, hogy az egész szinészi affektáczió. Mivel azt, amit már régóta a szivemben hordok, részvétlen emberek előtt nem mondhattam volna el: igy kellett segitenem magamon.

Pákh Albert Stolp vállára ütött s igy szólt:

- Barátom, sajnálom, hogy nem tudsz jól magyarul. Amit ez ma mondott, a legfelségesebb szabadságóda, amelyet valaha hallotta. Ilyen beszédnek, igy elmondva, lángra kell gyujtani bármely nemzetet. Kár, hogy csak az üres levegőnek mondta.

(Fischer S.)

Mágnás-gyűlölet

Van Petőfinek egy „Másnásokhoz” czimű költeménye, melyben ki akarja irtani a mágnásokat a föld szinéről. Felhivták Vörösmarty figyelmét e költeményre, mondván, hogy az Petőfitől való.

- Te irtad ezt, Sándor? Nem hiszem! – szólott szeliden Vörösmarty.

Petőfi lesütötte szemeit.

- De hát gróf Széchenyiről, báró Eötvösről egészen megfeledkeztél?

Petőfi daczosan, de már békülékenyebben válaszolt:

- Kettőjükért csak nem érdemes kivétel tenni.

Petőfi czigányleánya

Teleki Sándor meghivására Szatmárról lerándult Petőfi Koltóra, hol pár hetet töltött. Itt ismerkedett meg Pila Anikóval, egy szép czigányleánynyal, aki Teleti udvarán éldegélt s akinek lángoló fekete szemeiről, picziny kezeiről és lábairól sokat beszélhetnének azok a lepkék, amelyek egy este a koltói ház szögletablakából alá szárnyaltak.

Midőn később ide hozta Petőfi ifjú nejét a mézes hetekre, kilencz szép uj máriáshuszast adott Pila Anikónak s azzal szélnek eresztette, hogy ő se legyen szemtanuja az ő szerelmi boldogságának.

Később Anikó kóbor atyafiak miatt a csendbiztos elé került. Megtudta ezt Teleki s csak annyit mondott a csendbiztosnak:

- Petőfié volt! – rögtön szabadon bocsátották. Egy sugara ennek a csillagnak olyan varázszsal bir e földön, hogy rabokat kiszabadit.

(Jókai M. följegyzése)

A süldőlány óhaja

Szendrey Júliával már jegyben járt Petőfi, midőn egy alkalommal egy szatmári családnak volt szivesen látott vendége. Két leány volt a háznál, Kitta és Berta. Ez utóbbi alig 14 éves, ábrándos, szelid szőke szépség, a gyermeki  naivság vonásaival arczán.

Petőfi azt találta mondani ennek a szőke angyalnak:

- Ha Júliámat oly nagyon nem szeretném, önnek lábaihoz borulnék, hogy imádjam!

- Engem ugyan ne imádjon! – vágott vissza a kis pöszke, - mert énnekem maga úgy se kellene; hanem ha maga oly nagy költő, hát irjon nekem egy verset, de mindjárt; hadd látom, hogy csinálja?

Petőfi tüstént tollat fogott s csak arra kérte a leányt, hogy üljön ott előtte, amig megirja költeményét, hogy arczáról gyujthassa meg költői fellángolását.

Fáklyászene Eperjesen

Felsőmagyarországi kirándulása alkalmával Petőfi Eperjest is utba ejtette. 1846-ban egy juniusi napon értesült erről a tanuló ifjuság. Csakhamar sürgés-forgás keletkezett az ifjuság körében s elhatározták, hogy fáklyásmenettel és zenével tisztelik meg. A tanuló ifjuság nevében Bodolay József rövid, de hatásos beszéddel fogadta a hirneves vendéget, mire Petőfi jókedvüen válaszolt:

- Barátaim, e szives és engem valóban meglepő megtiszteltetésük életem legszebb napjai közé tartozik, s ha egykoron a sárga halál macskazenéjével megtisztelend, akkor is e szép napomra fogok visszaemlékezni.

Elégetett versek

Midőn egy alkalommal Petőfi, szokása szerint barátai körében elszavalta legujabb költeményeit, ezek egyikére Vahot Sándor azt találta mondani, hogy alapeszméje Berangérből van véve. Petőfi első felindulásában keze ügyében levő költeményeit, mintegy nyolczvan darabot, mind a tűzbe dobta. Szerencsére jó emlékezőtehetsége lévén, legnagyobb részét emlékezetből ujra leirhatta; nem egy azonban örökre megsemmisült.

Lak-őr

Lakőr nevű kutyája volt Jókai nővérének, Válynénak. Midőn 1845-ben Petőfi Komáromban járt Jókaiéknál, türelmetlen természetével kiigazitotta a kutyáját szólitó Válynét:

- Bocsánat, te coeur, nem la coeur!*

Mire Vályné maradt felül, mondván:

- Én magyarul beszélek.

(* Francziául „La kör”-nek ejtik ki.)

A felültetett poéta

Petőfi szerette megtréfálni pajtásait. Igy tett szegény Halász Józsival is. Ez egy jámbor verselő ügyvéd volt, csupa szelidség és jóság, épp olyanok voltak versei is.

Egyszer a Pilvax kávéház kerek asztalánál roppant melegséggel beszélt Hahn-Hahn Ida grófnő műveiről. Petőfi gúnyosan mosolygott, mert a nevezett irónő műveit roppant izetlenségnek tartotta; de nem szólt semmit. Másnap a fekete kávénál lapot vesz a kezébe, forgatja, olas, mi társainak feltünően szokatlan volt. Egyszerre felkiált:

- Mi ez? – s elkezd olvasni: „Halász fiatal költő barátunk Hahn Hahn Ida grófnő sikereitől föllelkesülve, többé nem saját neve alatt fog irni, hanem fölveszi a „Kappan-Kappan Józsi” nevet.

Halász Józsi felugrott.

- Ez szörnyüség! Mutasd!

- Nem é – felelt Petőfi -, elteszem emlékül, - s azzal zsebre vágta a lapot.

Lőn szörnyű nevetés. Halász elrohant s kis idő mulva jön vissza diadallal hozván a lapot.

- Ugyan felültetett mindnyájatokat Sándor – mondá -, egy szó sem igaz, semmi sincs a lapban.

- Azért mégis úgy megijedtél, hogy a hópihéd elolvadt.

Épp akkor volt Halász Józsinak a Honderüben egy érzelgős költeménye: „A hópihe”.

(Degré Visszaemlékezéseim.)

Szaván fogta

Egyik vasárnap a déli órában diszes közönség hullámzott a Váczi-utczában. Petőfi is ott sétált nehány barátjával. A városház felé eső sarkon egy üres targoncza hevert. Azt kérdi Petőfi Pálffy Alberttől:

- Mennyiért tolnád végig a Váczi-utczán ezt a targonczát?

- Ingyen – felelt Pálffy, - ha te bele ülsz.

Petőfi szó nélkül bele vágta magát a targonczába, kezeit keresztbe fonta és rá kiáltott Pálffyra:

- Toljad hát no!

Pálffy megereszté hosszú lábait s három lépéssel az utcza másik oldalára sietett, hogy meneküljön barátai hahotája elől.

(Degré Visszaemélkezéseim.)

Lépre ment

A Wartensieben grófkisasszonyok mindig sürgették Degrét:

- Jaj, be szeretnők ismerni Petőfit, gyönyörüen ir, tömérdek költeményét könyv nélkül tudjuk. Ugyan, Degré bácsi, hozza el egyszer hozzánk!

Hát Degré elő is vette Petőfit.

- Sándor, akarsz-e ma jól mulatni?

- Veled, vaddiszó?

- É is ott leszek.

- Hát mi ki?

- Balássy Tóni.

- Mondasz valamit. És hol?

- Született Patay asszonyságnál Hevesből. Kedves két leánykája van. Könyv nélkül tudják költeményeidet.

- Na jó.

Este aztán Petőfi fölvette a brokádos selyemattilát s mentek a szénatérre, ahol most a Geiszt-ház áll

Az előszobában Petőfi ajkai megrándultak s gyanusan tekintett Degrére,  aki nem mert szemei közé nézni. Isten a megmondhatója, mit csinált volna vele, ha megtudja, hogy egy gróf házába hozta.

Degré egyébiránt nem csalta meg, mert a grófné született Patay Boriska volt. Beléptek.

- Grófné! Van szerencsém bemutatni Petőfi Sándor.

Petőfi talán abban a pillanatban megfordult volna, ha a grófné véghetetlen nyájassága, a két kis grófkisasszony kitörő öröme s Balássy Tóni jelenléte le nem büvöli. Még magához sem tért meglepetéséből, midőn a mellékszobából betoppan a jó magyar külsejű gróf e szavakkal:

- Aki lelke van! Örülök, hogy haza kerültél, Sándor öcsém, mert remélem, házunkat ezután úgy tekinted, mitnt otthonodat.

A háziurra mutatva mondám:

- Gróf Wartensleben Gusztáv úr.

- Gróf úr – kezdé Petőfi.

- Én Guszti bátyád vagyok, ha elfogadsz, aztán csak tegezz, mint ezek a barátaim.

- Ez a – vaddisznó, akarta mondani, de hamar észrevette magát, hogy mégis csak illetlen kifejezés volna, hát vállait rángatta, köhécselt, aztán kibökte, hogy:

- Ez a barátom nem mondta…

- Jól tette – nevetett közbe a gróf -, mert megijedtél volna német nevemtől s szépen várhatnánk rád, pedig hevesi vér vagyok, annak is a javából. No, gyujtsatok rá, fiuk, itt a szivar.

Aztán a leánykák beszéltek költeményeiről, többet elszavaltak s Petőfi csak úgy ámult-bámult. A grófné, kinek minden vonására a jóság és nyájas szeretetreméltóság volt irva, oly előzékeny, szives, magyaros hangon társalgott a költővel, hogy Petőfi rövid idő alatt fesztelenül kezdte magát érezni.

Az estelinél a leányok szolgálták ki Petőfit, aki utoljára úgy neki hevült, hogy legujabb s még sehol meg nem jelent költeményeiből elszavalt néhányat.

Mikor távoztak, Petőfi oda szólott barátjához:

- Te ugyan megjártad, engem akartál megtréfálni, de én szedtelek rá, mert igen jól mulattam.

Ezután ha nem is gyakran, de néha mégis ellátogatott Wartenslebenékhez, hol mindig jól találta magát.

(Degré Visszaemlékezéseim.)

Vorinyetzky herczeg barátsága

Egyszer a reggeli órákban Kemnitzer Károly benyitott Degré barátjához e szavakkal:

- Nagy szivességre kérlek. Herczeg Vorinyetzky, ki a Bácskában oly feltünést és lelkesedést keltett azzal a móddal, amelylyel a vértesektől kilépett, itt van és vendégem. Igen óhajtana Petőfivel, Jókaival és Vasváryval megismerkedni. Szük körű kis estélyt adok ma lakásomon, hivd meg azokat az urakat. Csak ti négyen és mi ketten leszünk.

- Ez nem fog sikerüli – vélte Degré.

- Miért?

- Nem ismered Petőfit!

- Igen sajnálnám, ha igazad volna. Kövess el mindent!

Degré megindult fölkeresni Jókait, hadd legyen e nehéz feladatban segitségére, mert barátai közül neki volt Petőfire legtöbb befolyása. Jókai nem volt otthon, a Svábhegyen járt. Degrét két ok gátolta, hogy utána menjen, mert a Svábhegyen Jókai hozzáférhetetlen volt, másodszor pedig, mert elkésett volna az idő rövidsége miatt. Elhatározta tehát, hogy egyedül néz szemébe a Petőfi szitkainak.

Vasváry Pál örömmel fogadta a meghivást. Együtt mentek Petőfihez.

Petőfi Degré elé állott; égnek meredező hajszálai megmozdultak fején, szemeit vadul forgatta s aztán keserű mosolylyal kérdi:

- Megbolondultál?

- Bizony Sándor, ily mozgalmas időkben az sem volna csoda.

- Csak azért, mert különben tudnád, hogy egy herczeg kedvéért a kisujjamat se mozditom meg.

- Hát az igaz, hogy Vorinyewtszky szerencsétlenségből herczegnek született; de tehet-e róla? Amiről ő tehet, az elismerésre-, csodálatraméltó. Szive, lelke a szabadságé, jogainkért küzdeni akar, barátja, testvére a népnek, ő lengyel.

- Hm, igazán? – dörmögé Petőfi kissé megszelidülve.

- Zászlóját, hol rá annyi kitüntetés, fényes előmenetel várt, ott hagyta s eljött, hogy honvéd legyen. Nagy kitüntetéssel vált meg a vértesektől, s a szabadkai nép vállaira kapva vitte végig az utczákon. A magyar kormánytól egy vadászzászlóalj felállitásával van megbizva s erről óhajt veled értekezni.

Petőfi hirtelen kikapott zsebéből egy tallért, heves léptekkel járt le s fel, miközben a tallért felhajigálva, elkapkodta. Ez volt szokása, ha gondolkozott valamin.

- Te is elmégy? – kérdé hirtelen Vasvárytól.

- Hogyan! Hazafiui kötelességemnek tartom.

- De az a Kemnitzer is olyan félmágnás.

- Az a Kemnitzer honvédkapitány.

Megint fel-alá járkált, hajigálta s elkapkodta tenyerével a tallért, még hevesebben, mint előbb.

Megállt, felütötte fejét s igy szólt:

- Hallod-e, ha máskép lesz a dolog, mint ahogy mondod, többé szemem elé ne kerülj! Jó, majd együtt megyünk.

Este, mikor Kemnitzerhez mentünk, útközben Petőfi nehányszor megrázta fejét, azután vállán egyet ránditott s legalább két lépéssel előttük haladt.

Amint a szobába léptek, Vorinyetzky felugrott s Petőfit átölelte e szavakkal:

- Tőled tanultam, tőled! Mindig szerettem a szabadságot; de imádni csak dalaidból tanultam!

Azután nyaka körül fonta karját s fel-alá járkálva, melegen beszélgettek.

Mikor estelihez ültek, benső barátok voltak. Elenyészett a rangkülönbség, mindkettő csak szabadsághős. Étkezés, vagy inkább borozás közben Vasváry ékesszólásának egész bensőségével mondott ragyogó pohárköszöntőket. Petőfi is neki hevült s elkezd szavalni szabadságdalait. A házigazda és Vorinyetzky nem maradtak az ölelésnél, hanem össze-vissza csókolták Petőfi borzas fejét. Az elragadtatásnak és lelkesedésnek nem volt hossza-vége.

(Degré Visszaemlékezéseim.)

Petőfi mint keresztapa

Petőfi és Jókai egyik közös barátja feleségének fia született, akinek keresztapául meghitták a két poétát.

A keresztelő napján meg is jelentek a megszaporodott családnál s elmentek a gyerekkel meg a bábával a templomba.

A keresztelő pap oda szólitotta őket a keresztelő medenczéhez. Csak akkor szeppent meg Petőfi, mikor azt mondták neki, hogy vegye kezébe a felavatandó ifjú honpolgárt. Ezt ő még nem próbálta soha. Illet a kezébe a pólyás csecsemő rettenetes képen. Amellett szepegett szörnyen, hátha sirni kezd a baba, vagy pedig eltalálja ejteni.

Aztán felszólitották, hogy térdét meghajtva az oltár zsámolya előtt, mondjon el a gyermekért egy Miatyánkot. Azt elimádkozta szépen. Ekkor a főtisztelendő úr a szertartás szerinti három kérdést intézte a csecsemőhöz:

- Ellent mondasz-e a Sátánnak és az ő incselkedéseinek?

A bába meglökte Petőfit, hogy feleljen rá. Csak „igen”-t kellett rá mondania. E helyett azt felelte:

- Nem.

- Dehogy nem! – suttogja a bába, megrántva a kabátját.

- Igen, igen! – sietett azután a fiatal keresztapa helyrehozni tévedését s oly zavarba jött e miatt, hogy saját nevét is alig tudta azután megmondani a papnak.

- De ugyan hogy tudtad azt felelni, hogy nem mondasz ellent az ördögnek? – kérdezte tőle Jókai, a mint hazafelé igyekeztek.

- Tudod  felelte Petőfi -, én csak annyit hallottam, hogy a sátánról van szó, s ilyen nagy úrral nem szeretek semmiféle kollizióba jönni.

De nem is hítta azután Petőfit senki többé komának, ha jóbarátságban akart maradni vele.

(Jókai, Tarka Élet.)

Úti kaland

Esküvő után tudvalevőleg Teleki Sándor költói kastélyába vitte fiatal feleségét Petőfi. Egy kis kalandjuk is volt az utban. Nagybányán innen Misztótfaluban, eltört egyik kereke a kocsijuknak. Mit egyik versében megjegyzi Petőfi:

De nem hiszem, hogy a nagy

Áldás-súly törte le,

Azon áldásnak súlya,

A melylyel engemet

Ipam s napam magoktól

eleresztettenek.

Felesége csak mosolyogta a bajt; de Petőfit szertelen bosszantá a dolog s félrement, hogy felesége ne hallja, és ott kedvére kikáromkodta magát

Egyéb következménye nem lett a balesetnek, csak hogy a késedelem miatt másnap érhettek Koltóra. Az éjszakát Nagybányán töltöttek a fogadóban.

(Petőfi, Úti levelek.)9

A mézeshetek

Szeptember első napjaiban egy este éppen vacsoránál ült Teleki Sándor titkárával, Harayval, midőn egyszer csak betoppan Petőfi. Nem várták, mert rendesen tudatni szokta jövetelét s igy annál kedvesebb volt a meglepetés. Leült az asztalhoz, de csak úgy félvillára evett s nagyon szótalan volt. Szokatlan komolyságáról mindjárt észrevette Teleki, hogy valami nyomja a szivét. Vacsora után félrehivja a házigazdát s azt mondja neki:

- Beszédem van veled négyszemközt.

Teleki bevezette a szomszédszobába.

- Druszám – kezdé Petőfi -, nagy kérésem van hozzád.

- Ki van vele, állunk elébe.

- Szeretném a mézesheteket nálad, Koltón tölteni.

- Hát ki mondja, hogy ne töltsd?

- De ez nem elég. Eredj el te is hazulról. Egyedül akarok lenni: ne lássa senki boldogságomat.

- Lehet; úgy is szüleimhez szándékozom menni, nagy örömet szerzesz nekik, hogy elküldesz. Mikor menjek?

- Majd megirom a napját; de hát még ez sem elég. Küldj el mindenkit a háztól!

- Az istállókból is?

- Nem, csak a háztól.

- Szivesen; a szakács marad a feleségével,mert asszony nélkül nem hagyom feleségedet s ennetek is csak kell, mert turbékolásból nem éltek meg.

- Köszönöm!

Pár nap alatt üres volt a koltói ház, csak a szakács és szakácsné várták a Petőfi-párt.

Október 14-diki kelettel azt irja a költő Kerényi Frigyesnek:

„- - nehány nap mulva indulunk Pest felé, itt hagyjuk Koltót, az örökké kedves emlékű Koltót, hol oly édes heteket tölténk, amilyen boldogságot halandó álmodni és elbirni csak képes…”

(Teleki, Egyről-másról.)

A Talpra magyar születése

Az ifjuság 1848 márczius 14-én este a Pilvax-kávéházban vette hirét a bécsi forradalomnak. Éjfél felé volt. Vajda János bezárta az ajtókat, hogy határozat nélkül el ne széledjenek. S megállapitották, hogy mit fognak tenni másnap: márczius 15-én.

Petőfinek is volt valamije másnapra. Egy összehajtott papirost vesz elő. A „Nemzeti dal” kézirata. Egy jurátus, Szikra Ferencz bele pislant s meglátja a költemény első sorát. „Rajta magyar, hi a haza!”

- Barátom! – szólt a költőhöz, - előbb talpra kell állitani a magyart, aztán – rajta!

Petőfi hallgatott a jó tanácsra, megváltoztatta ez első sort s másnap az egész országon végig harsogott a „Talpra magyar!”

(Thallóczy L.)

Átlátott a szitán

A 12 pont proklamácziója után Petőfi, Bulyovszky, Jókai s még vagy huszan betértek egy vendéglőbe egy kis áldomásra. Persze rózsás volt a hangulat. Csak úgy ömlött a felköszöntő, se szeri, se száma. Petőfi ezalatt igen komolyan tárgyalt valami fölött Bulyovszkyval. Egyszer csak felhangzik husz torokból:

- Halljuk Petőfit! Halljuk!

Petőfi meglepetten fordul feléjük, aztán mosolyogva szólott hozzájuk:

- Ejnye, ejnye! Hát már megint inni akartok?

Magyar költő, német kiadó

Mikor Emich Gusztáv ki akarta adni Petőfi összes költeményeit és Geibel pesti könyvkiadóhoz fordult, hogy engedje át neki a „Helység kalapácsá”-t, Geibel kurtán visszautasitotta, mondván:

- Den Kolopatsch gib’ ich nicht! (A kalapácsot nem adom.)

(Szinnyei J.)

A megbosszult czenzor

midőn Petőfi végre Pestre vitte fiatal nejét, Kolozsvárt is útjába ejtette. Elutazása előtt való napon este a szinházban el akarta szavalni „Erdélyben” czimű költeményét s ezt Feleki igazgató a szinlapon közhirré is tette.

Petőfi nem akarta költeménye czimét előre megmondani; Feleki azonban figyelmeztette, hogy csak a czenzor engedélyével szavalhat, aki bizonyára követelni fogja a költemény előzetes bemutatását. Ugy is történt. A czenzor, egy kegyesrendi pap, megüzente Felekinek, hogy csak előleges czenzura mellett engedheti meg a költemény elszavalását. Erre Petőfi is elment hozzá Felekivel; de neki sem akarta a költeményt megmutatni, mire a szavalatot betiltotta. A költő keményen kikelt a czenzor ellen, indulatos szóváltásba keveredett vele, melynek végén Petőfi azzal vált el tőle, hogy mégis csak elszavalja versét. Feleki igyekezett őt lebeszélni róla s a költő látszólag bele is nyugodott; de midőn este az I. felvonás végén a függöny lehullt, váratlanul kilépett az előfüggöny elé s nagy tapsvihar között bocsánatot kért a közönségtől, hogy nem szavalhat.

                                 

- Mert, - mondá a jelenlevő czenzorra mutatva, - ez az úr nem engedi meg; de eljön még neki is a napja.

A czenzor a közönség gúnykaczaja közt vonult ki a szinházból.

A féltékeny férj

Szendrey Júlia ünnepelt szépség volt Szatmár-megyében, akit az udvarlók egész serege valósággal körülrajongott. Ezek közé tartozott pap Zsigmond is, akivel Petőfi még Pesten kötött szoros barátságot.

Midőn a Koltón töltött mézeshetek után a fiatal házasok elfoglalták dohány-utczai lakásukat, az egykori tüzes udvarló, Pap Zsigmond, ki ujra felkerült a fővárosba, egy izben meglátogatta a fiatal párt. A látogatás után Petőfi egészen a kapuig lekisérte barátját s ezekkel a szavakkal bucsuzott el tőle:

- Látogass meg bennünket, Zsiga, máskor is, de csak olyankor, - tette hozzá tréfásan mosolyogva, - amikor én is itthon vagyok.

(Pap Zs. elbeszélése után.)

A szerencsés nap

Márczius 15-én Petőfi Vasváry Pállal és Bulyovszkyval Jókai lakására ment. Ott hamarosan megegyeztek a sajtó felszabaditásában. Erre Jókai és Bulyovszky proklamácziót szerkesztettek a 12 ponthoz, mialatt Vasváry és Petőfi fel-alá sétált a szobában. Vasvári társalgás közben a Petőfi tőrös botjával hadonászván, a tőr egyszerre csak kiröpült belőle egyenesen Bécs irányában.

- Jó jel! – kiáltották egyhangúlag. Midőn a proklamáczió elkészült, megindultak s ekkor Petőfi azt kérdé:

- Micsoda nap van ma?

- Szerda – felelte egyikök.

- Szerencsés nap – jegyezte meg Petőfi, - szerdai napon volt az esküvőm.

A kellemetlen vendég

Midőn a márczius 15-iki események hire eljutott Pozsonyba, az ott tanácskozó képviselők között egy pillanatra megdöbbenést okozott a Petőfi hirtelen támadt politikai népszerüsége, mert ott azt beszélték, hogy a Rákoson harmiczezer ember áll fegyverben Petőfi és Jókai vezérlete alatt s kikiáltották a köztársaságot. Nehányan megbizták Kuthy Lajost, hogy puhatolja ki Petőfi terveit a forradalomra nézve s csendesitse le. Kuthy azonnal felszólitotta levélben Petőfit, hogy irjon csillapitó költeményeket a nép számára. Később személyesen is leutazott Petőfihez, kinél beszéd közben, mintha szórakozottságból tenné, turkált a költő iróasztalán, aki nyugodt szarkazmussal igy szólt:

- Tudod, kedves barátom, jőjj hozzám máskor, most a feleségemet várom, akinek légyottot adtam

Kuthy elértette, nem tért vissza többé; de Petőfit kikiáltotta bolondnak.

Egyiknek ismerős, másiknak ismeretlen

1848-ban, midőn egy alkalommal nejével Erdődről Debreczenbe utazott, a falvakon mindenütt föltartóztatták és utlevelét kérték. Egy faluban önérzettel s hatáskereséssel szól a jegyzőhöz:

- Én Petőfi Sándor vagyok!

- Nincs szerencsém ismerni, utlevelet kérek, - volt a válasz, melynél ránézve ez gorombább már nem is lehetett volna. Oda dobta utlevelét, bosszankodott, hogy annyit háborgatják s a rongyos falu azt se tudja róla, hogy kicsoda?

Más faluba érnek s a jegyző nem lévén otthon, a pap vizsgálta az utleveleket. A paplakhoz megy s oda nyujtja szó nélkül, nem akarván hasonló tapasztalatra tenni szert. Az öreg lelkész fölteszi szemüvegét s olvasni kezdi: „Petőfi Sándor…” Aztán felkiált:

- Hazánk nagy poétája az én hazámban! Oh uram, bocsásd el a te szolgádat, mert ime az ő szemei megláthatták őt!

Megölelte, marasztalta, hogy neki csak egy szobája van; de majd a szomszédba megy, csak maradjanak nála vacsorára, éjjeli szállásra. Petőfi alig tudott tőle szabadulni és sohasem feledte az öreg lelkészt örömkönnyekkel szemeiben, amint őt megölelte.

(Jókai, Tarka Képek.)

Petőfi mint képviselőjelölt

Az 1848-iki követválasztást megelőző napok egyikén lement petőfi Kunszentmiklósra feleségével s hajdani iskolatársához, Bankos Károlyhoz szállott, aki ebédet adott tiszteletükre. A társalgás természetesen a választásról folyt. Petőfi nemcsak hallgatag, hanem komor volt. akkor látszott kissé felvidulni, mikor felesége hozzá hajolva, csókot lehelt halvány arczára s oda súgta, de úgy, hogy mindnyájan meghallhatták:

- Sándor, megbukunk!

- Biz az meglehet, - mondá Petőfi, - de ha elvesztem is a követséget, megmaradsz nekem te, én imádságom!

A különféle tervezgetések közt valaki azt inditványozta, hogy jó volna, ha Petőfi leutaznék Szabadszállásra s ott a néphez beszédet intézne.

- Én is gondoltam már erre, - válaszolt Petőfi, - beszéltünk is róla Bankos barátommal; de ő ellenzi. Azt mondja, hogy a szabadszállásiak rendkivül ignerültek, még valami bolondot csinálnának. Pedig szeretném megmagyarázni nekik, mit kell érteni a fatális „fejsze” alatt.

Petőfi tudniillik proklamácziót intézett választóihoz s abban egy helyen azt mondja, hogy a haza fáján sok haszontalan, káros hajtás van, ő, - t. i. Petőfi, - lesz a fejsze, mely azokat levagdalta. Erre felfortyantak a szabadszállásiak:

- Tuskóknak tart bennünket? Hát csak jöjjön ide az a fejsze, majd vasvillával fogadjuk.

Erre a fejszére czélzott Petőfi.

Petőfi a kézisajtón

Kecskemétre rándult 1848-ban Petőfi, hogy a fellázadt ráczok ellen induló honvédeknek ünnepélyes fölesketésén és kivonulásán jelen legyen, meg hogy számukra egy lelkesitő költeményt irjon.

Amint egy jómódú czeglédi gazdáak ötös fogatán megérkezett Kecskemétre, azonnal a Szilády Károly nyomdájába rohant, a hová e szavakkal toppant be:

- Hol a gazda, atyafiak?

- itt vagyok, - mondá a műhely közepén álló s egy revizió-ivet nézegető Szilárdy, - kihez legyen szerencsém?

- Petőfi Sándor vagyok.

- Örülök, hogy hazánk hirneves, általam nagyrabecsült költőjét szerény hajlékomban üdvözölhetem. Mivel lehetek szolgálatára,

- Egy alkalmi költeményem volna, tessék azt azonnal kiszedetni és kinyomatni.

- Szivesen, csak kérem a kéziratot!

- Azt előbb meg kell irnom, - mondá Petőfi, - mert a szekeren csak nem irhattam. Kérek papirost!

Szilády sietett teljesiteni a költő kivánságát, aki a szedőszekrényen czeruzával megirta a tizenegy strófából álló költeményt. A négysoros versszakokat egyenkint adta át a szedőnek, aki azonban mind amellett is – kissé pityókos lévén – a negyvenöt soros munkán vagy harmadfél óráig elpiszmogott.

Petőfi türelmetlenkedni kezdett és ingerült hangon azt a megjegyzést tette, hogy pesten a Landerer-nyomdában vagy Trattner-Károlyinál ezt a „rongyos pár sort” egy óra alatt elkészitették volna.

- Igen ám, - vágott vissza a szedő, - ott ötöt lehet az ilyen munkához állitani, itt meg csak magam dolgoztam rajta. Különben jó, hogy a tekintetes úr ma hozta ide a költeményt, holnap nem tudom, ki szedte volna ki, mert é – s itt Guttenberg tanitványa végig simitotta a bajusza helyét – honvéd lettem és holnap indulok!

- Jól van, jól, - hagyta rá a költő, aki a „honvéd lettem” szavakra rögtön barátságosabb arczot vágott, - csak ne kotyogjék öcsém annyit. Kösse ki gyorsan a kolumnát és adja oda a „drucker”-nek, a korrekturát meg majd megolvasom addig, míg a „zurichtol”. Remélem, hogy a szedésben nemlesz sok hiba.

- Arról kezesködöm! – felelt büszkén a szedő.

Midőn délfelé elkészült a kefelenyomat, Petőfi nagy sietséggel átolvasta és egy-két hiba kijegyzésén kívül azt is elrendelte, hogy a czimsort kisebb betükből szedjék. Aztán elment eébdelni; de még egy óra előtt visszatért a nyomdába, ahol a „drucker” ahelyett, hogy a költeményt nyomta volna, jóizüen falatozott, közbe-közbe nagyokat húzva a jó sillerrel megtöltött flaskóból.

A nyomó, egy würtembergi fiú, mikor meglátta már az ajtóban káromkodni kezdő költőt, rögtön felugrott és a nyomáshoz fogott. Ez azonban szörnyen lassan ment, mert segitség hiányában mindent magának kellett végeznie.

Petőfi egy ideig csak elnézte ezt a lassú haladást; de végre megsokalván a dolgot, hirtelen levetette kabátját, felgyürte inge ujját, kezébe vette a hengert és „föladta a festéket”.

A „festék feladást” azonban egy negyed óra mulva megunta a költő, átengedte a hengert a nyomónak, maga pedig oda állott a préshez és hozzá látott a nyomáshoz.

Két óra felé megérkezett Szilády, aki midőn meglátta a költőt a kézisajtón izzadva dolgozni, összecsapta kezeit és azt kérdezte, hogy hol tanulta ezt a „fekete művészetet?”

- Hát a nyomdákban – felelte Petőfi.

Az alkalmi költemény, melyet időközbem még egyszer kiszedtek s két gépen nyomták egyszerre, több ezer példányban mégis csak elkészült a rendes időre, ami teljes lehetetlen lett volna, - jegyezte meg Petőfi tréfásan a bucsuzáskor, - ha nem segitek annak a német „drucker”-nek a nyomásnál majdnem másfél óráig!

Debreczen és a költők

Zilahy Károly anyja egy izben találkozott Petőfivel egy fűszeres boltban. Megszólitotta s minthogy fia születésére irt örömdala éppen akkor jelent meg az „Alföldi Hirlap”-ban, tudakolta:

- Hogy van a kis költő?

Petőfi, aki különben a megszólitást igen barátságosan fogadta, egész nyersen viszonzá:

- Debreczenben nem születnek költők.

- Hogyne! Hát Csokonai?

Petőfi megakadt, s csak némi szünet után felelt:

- Az, az egy kivétel!

(Zilahy, Petőfi élete.)

A német szinház

A negyvenes évek végén történt, hogy midőn Pesten a német szinház és a redout leégett, egy barátja Petőfihez futott s ijedten szólott hozzá:

- Kelj föl, Sándor, ég a német szinház!

Petőfi azonban nyugodtan a másik oldalára fordult,mondván:

- Édes barátom, sorsát senki ki nem kerülheti. Német szinházat azért épitenek, hogy elégjen; esernyőt azért veszünk, hogy ellopják. Ez a rendeltetés dolga!

Azzal nyugodtan tovább aludt.

Mit csinál?

Egy nyugalmazott tiszttartó Debreczenben hallván, hogy Petőfi esténkint a „Biká”-ba jár billiárdozni, egyszer elment, hogy találkozzék vele. Midőn haza jött, rokonai elébe futottak:

- No, mit csinál Petőfi? Mit beszélt? Kivel van?

Az öreg tiszttartó csak dünnyögött:

- Ej, csúf ember az! A kakas csipje meg! Ott billiárdozik, aztán ha veszit, hát káromkodik, int a veszekedett mennykő.

Republikánus fellobbanás

Midőn 1848 márczius végén az udvar és miniszterium között beállott az a feszültség, mely a miniszterium lemondásának fenyegetését vonta maga után, Petőfi egyenesen a köztársaság kikiáltása mellett volt és ezt az állandó bizottmányban is ki akarta jelenteni. A higgadtabbak alig tudták lebeszélni róla. Hogy mégis lebeszélték, széles fringiáját, melyet abban az időben viselt, indulatosan az asztalra dobta, aztán ujra fölvette és igy szólt:

- Leoldottam; de nem töröm el, hanem megtartom.

Nem nekik készült a Talpra magyar

A forradalom alatt Petőfi rövid időre Kolozsvárt is megfordult. Itt, amint egy honvédtiszttel sétált az utczán, egy korcsmából éppen akkor dobtak ki egy kopott németet, midőn Petőfi a kapu előtt haladt el. Estében a német majd leverte lábáról a költőt, mialatt a korcsmából iszonyú borizű hangon orditozták. „Talpra magyar, hi a haza!”

- Hallod, Sándor? – fordul hozzá a honvédtiszt.

- Hallom, hallom; de nem örvendek neki. Nem részeg emberek számára irtam.

- Barátom, olyan időket élünk, amikor az ifjuság könnyen lelkesedik, - vélte a kisérő.

- Hiszen szép dolog az a lelkesedés, - felete Petőfi, - de nem négykézláb!

A költő helye

Petőfi neje föllábbadozását Debreczenben várta meg. Ott maradt január elsejéig. Ekkor Erdélybe indult zászlóaljához.

- Ha elesem – mondá -, Vörösmarty megigérte, hogy fiamnak atyja lesz. Nőm pedig nem fog engem túlélni.

Medgyesen Lisznyai Kálmánnal találkozott, aki a Mátyás-huszároknál szolgált. Kitörő örömmel borult Petőfi nyakába. Sirva csókolta össze-vissza. Utóbb hévvel fakadt ki.

- Hát nincs már ember Magyarországon, hogy téged, a haza büszkeségét is koczkára tettek?

Alig tudta őt Petőfi lecsendesiteni.

- Hagyd el, Kálmán, itt van most az én helyem. Itt kell most babért aratni mindnyájunknak, s meglásd, az én pegazusom az ágyuk zenéje között csak uj tüzet nyerend!

Petőfi Vizaknán

A vizaknai csata előtt egy szombat este Petőfi Bethlen Gergely és Zsurmay társaságába Csutak Kálmánhoz ment, akihez igy szólott Petőfi:

- Bajtárs Kálmán! Ma este itt nálad lesz a vacsora. Hivd be Andrást (igy hivták Csutak szolgáját, aki jól értett a főzéshez), hadd teremtsem össze, ha jó paprikást nem csinál. Bizony csak furcsa ház ez, ahol még hirmondója sincs a vánszoncselédnek!

De nem sokára megjöttek Czecz és Pereczy s aztán elkezdtek kártyázni. Éjfél után Csutak két huszár kiséretében őrjáratra indult. De csakhamar visszatért lóhalálában:

- Fiuk, talpra! Nyakunkon az ellenség! – kiáltá Csutak.

Pár percz mulva a fővezér körül állott a mulató társaság s nyugodtan és elszántan hallgatta Bem rendeleteit.

A vizaknai csatában

Mielőtt a vizaknai csata 1849 február 4-én, egy vasárnap reggel, kezdetét vette volna, Bem e szavakkal fordult Petőfihez:

- Uram, ma csatánk lesz; maradjon ön távol a csatatértől. Nem szeretném, ha a magyar nemzet legjelesebb költője a csatatéren véreznék el. Szót fogad-e?

- Köszönöm a figyelmeztetést, tábornok úr, - válaszolt Petőfi, - szót fogadok; de azt nem igérhetem meg most, hogy mit fogok tenni akkor, ha az ágyuk dörgését fogom hallani.

Az ütközetben Petőfi szintén ott volt a jobb szárnyon s tajtékzó lován hol előre a csatárlánczhoz, hol egyetlen ágyunkhoz vágtatott s lelkesitett, bátoritott mindenütt.

 

A balszárnyat Bethlen Gergely alezredes rohamra vezette; de alig kezdték meg a rohamot, már is „Megállj!”-t s visszavonulást vezényelt. Petőfi a másik oldalon, a nagy zajban nem hallván a Bethlen vezényszavát, rohamra lelkesitett. Igy aztán a század egyik része előre készült rohanni, a másik része pedig visszavonulni. De ujra fölhangzott Bethlen alezredes hangja: „Vissza!”

Petőfi nem tudta, hogy a fővezértől gyors visszavonulás-parancsa érkezett, nehogy a sereg egy része elszakittassék, vagy foglyuk essék. Csak midőn a magaslatra értek, látták, hogy a hadsereg meghátrált része már rendben áll és pihen.

Petőfi és Bethlen közt, midőn a magaslaton találkoztak, heves szóváltás keletkezett a század visszavonulása miatt, ami azonban rögtön elenyészett, midőn Petőfi megtudta, hogy az a Bem parancsára történt.

A goromba tábornok

Ben 1849 tavaszán Petőfit, mint futárt, Kossuthhoz küldte hivatalos levelekkel. Megérkezvén Debreczenbe, jelentkezett Kossuthnál, aki szokása ellenére igen hidegen fogadta. Miután átadta neki Bemnek leveleit, megkérdezte a kormányzótól:

- Miként lesz szives kormányzó úr rendelkezni jövőm felől?

- Az nem tartozik reám, forduljon a hadügy miniszteriumhoz,- felelte Kossuth.

Még mielőtt jelentkezett volna a hadügyminiszternél, már rendeletét vette, hogy jelenjék meg nála; Petőfi meg is tette. Az ideiglenes hadügyminiszter, Klapka tábornok, még hidegebben fogadta.

- Ki tette közzé a Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében a „Honvéd” czimű lapban?

- ÉN – felelte Petőfi.

- S hogy merte azt tenni?

- Mert parancsom volt rá.

- S ki parancsolta?

- Bem tábornok.

- Az nem igaz.

- De igaz, miniszter úr, én nem szoktam hazudni sem önnek,s em senki másnak a világon.

De mindenki azt állitja, hogy ön ezt a levelet magától közölte anélkül, hogy Bem tábornoktól parancsa lett volna rá.

- Tehetek én arról, amit az utczán fecsegnek?

- Debreczenben marad ön, míg e tárgyban a Bem tábornok válasza megérkezik.

- Szivesen itt maradnék; de fontos dolgaim vannak pesten, s holnap oda kell utaznom. Azt hiszem, elég, ha becsületszavamat adom.

- Az nem elég!

Hasonló modorban tovább beszélt Petőfivel Klapka egy óránál. E jelenet után nem volt Petőfinek sürgősebb dolga, mint lemondani rangjáról, mert nem akart tovább oly hadsereg tagja lenni, melynek minisztere nem ad hitelt egy tiszt becsületszavának.

Klapka elfogadta a lemondást.

(Petőfi levele Bemhez.)

Lelkiismeretes adós

1849-ben a hadjárat alatt Marosvásárhelyt beállit egyszer Petőfi Teleki Sándorhoz s azt mondja:

- Én neked adósod vagyok.

- És aztán?

- Eljöttem, hogy kifizessem tartozásomat.

 - Tán ternót csináltál vagy aranybányát fedeztél fel, hogy annyi pénzed van? Nem szép kérkedni a gazdagsággal! – tréfálkozott Teleki.

- Nem; a öreg úrtól (már t. i.Bemtől) gratifikácziót kaptam.

- Használd te ezt okosabb dologra! Nekem, druszám, annyi most a pénzem, hogy nem tudok vele mit csinálni.

- Köszönöm, de ajándékot nem fogadok el még tőled sem! – mondá Petőfi büszkén. azzal letette az összeget az asztalra s elment.

(Teleki följegyzése.)

A költő jó szive

Egy napon Bem Kurcznak, aki hadsegéde volt, valami jelentést mondott tollba. Ezalatt Petőfi egy tábori széken ült gondolataiba merülve.

Bem nem szerette, ha ilyenkor háborgatják. Félt, hogy valami csacska ember ellesi és dobra üti jelentéseit. Hanem most mégis megzavarták. Egy foglyot hoztak. A jelentést tevő káplár állásba vágta magát.

- Jelentem alássan, tábornok úr, hogy ezt a foglyot lopáson kapták a szászok.

- Ismét! Ki vádolja?

- A helység birája.

- Hol van?

- Odakünn.

- Szólitsd be!

A tábornok kikérdeztette hadsegédével a gonosztevőt s szembesitette a vádlottat.

- Igaz, hogy ennek az embernek elloptad egy sajtját?

- Nem tagadom.

- tudod, hogy milyen büntetés terhe alatt van ez megtiltva?

- Tudom.

- Elég. Féljobb, indulj!

A szász atyafi kapott egy forintot a sajtjáért. Kurcz hadsegédjének meghagyta Bem, hogy rögtönitélő biróságot hivjon össze; reggel a fogoly főbe fog lövetni.

Petőfi megilletődve hallgatta végig a történeteket. Szerette volna az öreg úrnál közbevetni magát a szerencsétlen emberért, de látta, hogy Bem hangulata most nem alkalmas erre. Talán még jobban fölingerli a vita s reggel helyett még ma főbe löveti.

Ezért Petőfi szó nélkül távozott. Fölkereste azt a szerencsétlent, aki érzéketlenül várta sorsát.

- Mit tettél, szerencsétlen? – szólitá meg Petőfi. – Egy hitvány sajtért feláldoztad életedet. Ittas voltál?

- Nem. Hanem hát itt a szomszéd faluban lakik a feleségem és négy kis gyermekem. Félesztendeje nem láttam őket. Amint jöttünk, ácsorgó asszonyoktól megtudtam, hogy feleségem beteg, gyermekeim éheznek, könyörületes emberek tartják őket egyik napról a másikra. Ez a hir elkeseritett. Az első gondolatom az volt, hogy elhagyom a tábort s meglátogatom a beteg asszonyt; de nem akartam, hogy szökevénynek tartsanak. Mikor beszállásoltak a faluba, a gazda akkor rakosgatta össze sajtjait. Kértem, hogy adjon belőlük egyet. Megtagadta; azt mondta, adott már a tábor számára eleget ingyen. Ha megfizetem, akkor ad; de nem volt pénzem. Lefeküdtünk. Én álmatlanul virrasztottam, eszemben volt az a beteg asszony mindig. Láttam, hová zárja el a szász sajtjait. Fölkeltem, feltörtem a zárat s elloptam egy sajtot, az szent igaz, de nem magamnak. Egy asszonynak adtam át, aki reggel az én falumba készült. A szász reggel észrevette a hiányt s gyanuja rám esett. Az ellopott sajtot nem tudtam már visszavenni. Följelentett. Ennyiből áll az eset.

Petőfit meghatotta az eset. Bár jól tudta, hogy a tábornokot nehezen lehet könyörületre birni, mert jól tudta, hogy az öreg úr kérlelhetetlen azokkal szemben, akik megsértették a fegyelmet s minden rablást, legyen az bár a legcsekélyebb, halálbüntetéssel sujtott. Mindazáltal föltette magában, hogy szólani fog. Visszatért tehát a tábornok lakására. Éppen akkor lépett ki onnét az ügyeletes tiszt.

- Lehet az öreg urral beszélni?

- Nem lehet. Három nap óta nem aludt, most dölt lepihenni s meghagyta, hogy csak rendkivüli hirre költsék fel.

Petőfi nem merte fölkelteni álmából a tábornokot. Különben is gondolta magában, Bokor Andrást- igy hivták a szerencsétlent – csak korán reggel fogják kivégezni. Addig talán jön valami jó hir, ami az öreget jobb hangulatra tereli. Beállott az éj Petőfi is nyugalomra tért.

Másnap reggel megszaggatott dobpergés ébresztette föl. Ablaka altt vitték az elitéltet a vesztőhelyre.

Elől egy szakasz, hátul egy szakasz honvéd, az ügyeletes tiszt, meg a tábori pap.

Petőfi rémülten ugrott ki az ágyból, magára kapta ruháit s rohant Bemhez. Ott azt mondták, hogy még alszik; nem szabad fölkelteni. De Petőfi nem hallgatott rájuk, hanem berohant.

- Tábornok úr!

- Mi baj? Megtámadott az ellenség? – kérdezte a felriadt vezér.

- Nem, tábornok úr, azt a szerencsétlen embert viszik, aki azt a sajtot…

- Elég! Nem akarok többet hallani! – szólt Bem haragra lobbanva. – Elrémitő példát kell adni a hadseregnek. Nem akarok rablóbandát vezetni! A rossz példa ragadósabb a pestisnél!

- Ez nem volt gonosz ember, becsületemmel állok jót érte.

- Már késő!

- Még nem!

- Jól van, ha nem késő s jót áll érte, függesztesse fel az ítélet végrehajtását.

Petőfi elrohant s futárt küldött a vesztőhelyre. Soha jobbkor nem érkezhetett volna meg. Bokor Andrást visszahozták.

Petőfi visszasietett Bemhez s elmondta neki az elitélt vallomását.

- Mondja meg neki, őrnagy úr, hogy egy óra mulva hagyja el táboromat s szemem elé ne kerüljön!

- Aranyat érő szive van, tábornok úr! – mondá és elsietett, hogy megvigye Bokornak a kegyelmet. Annak az elfásult embernek erre a hirre mind a két szeméből kicsordult a köny.

(K. Papp M. Itt is, ott is.)

A szerelem hatása

Annyira bele bolondult egyszer Petőfi, midőn még a „Pesti Divatlap” segédszerkesztője volt, egy lengyel tánczosnőbe, hogy ő, aki azelőtt soha életében nem tánczolt, esetlenül ugrálni kezdett főnöke, Vahot Imre előtt, akit,mint ismert kitűnő tánczost, némi szégyenkező aggodalommal és titkolódzással felszólitott, hogy tanitsa meg őt tánczolni. Vahot azonban nem teljesitette kivánságát, hanem szemtől-szembe kinevette a szerelmes poétát.

(Vahot Imre följegyzése.)

Különcz viselet

Egy szép napon Petőfi bizalmas arczczal lépett főnöke, Vahot Imre elé s szokatlan nyájas hangon igy szólt hozzá:

- Nagy kedvem volna tetőtől talpig magyar ruhában járni, éppen ugy, mint egykor Csokonai; de nincs pénzem. Ha ön jót állana értem…

- Jöjjön hát velem Tóth Gáspárhoz! – mondá Vahot s vitte őt a szabóhoz.

Mikor elkészült ruhája, - rövid prémes dolmány, sujtásos mellény és nadrág, meg kunsági kis kucsma, - örömtől sugárzó arczczal lépett be főnökéhez, összeütötte sarkantyúját s merően szemébe nézett, mintha mondani akarná:

- Jól van-e igy?

Vahot főnöki tekintélylyel szó nélkül megveregette vállát, mire kirohant s új jelmezében egész napon át járt-kelt Pest utczáin, mintha csak kihivó daczczal fitogtatni akarta volna, hogy ruhára nézve ő az egyetlen magyar fővárosban. S habár némelyek eszelősnek, mások Peleskei nótáriusnak csúfolták, nem sokat törődött vele, hanem csak nem egy évig járt ebben a nemzeti viseletben.

(Vahot Imre följegyzése.)

Egy emlékvers születése

Egy köztiszteletben álló család Pestre jövén, találkozott Lisznyai Kálmánnal, akit még Pozsonyból ismert s azt is tudta, hogy Petőfinek jó barátja. A család müvelt lelkü leánya, Malonyai Emma, Petőfire terelte a beszéd fonalát s elmondta, mennyire szereti költeményeit, végül pedig abbeli óhajának adott kifejezést Lisznyai előtt, hogy nagyon szeretné Petőfit személyesen is ismerni. Lisznyainak meg is kellett igérnie, hogy még aznap délután bemutatja náluk.

Lisznyai a „Vadászkürt”-ből, hol a család szállása volt, tüstént Petőfi lakására sietett.

- Pajtás, jöjj velem tüstént: egy szép angyal kiván veled megismerkedni.

- Nem megyek – válaszolta Petőfi egyszerüen.

- Dehogy nem jössz! Megigértem, hogy elviszlek.

- Hogy merted megigérni tudtomon kívül? Én nem mehetek.

Hanem végül mégis engedett a sok kérésnek, s félórával később a „Vadászkürt”-ben voltak.

Amint a hölgy meglátta kedvencz költőjét, nem várta, hogy Lisznyai bemutassa, hanem elébe sietett, lelkesült örömmel nyújtván jobbját a költőnek. Petőfinek pedig mondhatatlanul jól esett az őszinte magyaros fogadtatás s bár csak fél órácskát szánt a látogatásra, négy óránál többet töltött a kedves család körében.

Végre indulni akartak.

- Nem – szólt a lelkes honleány, - nem mehetnek, míg kérésemet meg nem hallgatják.

S azzal két emléklapot nyujtott át.

- Ugy-e, irnak rá néhány sort?

- Szives örömest, - válaszolt Petőfi.

Alig telt bele néhány percz s már visszaadta az emléklapot.

- Köszönöm, de olvassa el, kérem; hadd halljam először öntől!

Petőfi engedett a kérésnek. Gyönge hangja volt, de azért saját költeményét úgy tudta elszavalni, hogy aki hallotta, sohasem felejtette el, annyi érzés, annyi tűz voltelőadásában.

Az emlékvers igy szólt:

Legboldogabb percz életünkben az,

(Még nem próbáltam, ámde úgy hiszem),

Ha kedvesünkkel oltárhoz megyünk;

S neked ma-holnap e sorsod leszen.

Megállitnám, ha volnék Józsue,

Megáliltnám itt a napot, időt,

Hogy mindörökké oly boldog lehess,

Minő akkor lészsz az oltár előtt.

Megjegyzendő, hogy a hölgy, akinek emlékkönyvébe s sorokat irta, akkor menyasszony volt.

(Beniczky Emil följegyzése.)

Tilalom ellenére

A szebeni ütközet elején Puchner ágyui nagyon megtizedelték a honvéd ütegek lovait. Mezei hadnagy benyargalt a város piaczára, hogy friss lovakat vigyen a kidőltek helyébe. Az utczán szembe jött vele Petőfi lóháton. Neki Bem szigoruan meghagyta, hogy a csatákban részt ne vegyen. Mezei rá kiáltott:

- Hová mégy, Sándor?

- Megyek a csatába – kiáltá vissza.

- Hát elfeledted már az öreg parancsát?

- Meglehet, hogy az első ágyugolyó a lovamat viszi el, a másik meg magamat, - mégis kimegyek.

(Mezei följegyzése.)

Bem és a Petőfi lova

A Lugos alatt tartott nagy hadi szemlén ott vágtatott Bem törzskara élén. Petőfi azon a fekete paripán ült, melyet Szebenben ajándékozott neki Bem. Meglehetősen lusta állat volt; de most az egyszer megemberelte magát a fekete s vágtatott ő is. Nyilván vérszemet kapott a többitől. Bem csudálkozó  mosolylyal nézi a vágtató feketét s azt mondja:

- Látszik, hogy költőt visz, pegazus lett belőle.

(Mezei följegyzése.)

Bem arczképe

Az erdélyi hadjárat alatt Erzsébetvároson találkozott Petőfi Mezei Józseffel, a korán megvakult költő festővel. Ez volt az első szava:

- Hoztál-e magaddal festéket, Józsi, mert az öreget le kell festened!

Mezei azt felelte, hogy vizfestéshez való szereit mindig magával hordja.

Másnap elmentek Bemhez a tisztikarral, hogy fölkérjék, engedné magát lefestetni. Nem volt rá birható. Egész ostrom alá fogta a tisztikar, de hasztalan.

- Kivánjanak uraim bármit, csak ezt ne, - felelte a szürke generális.

Petőfi Mezeihez hajolt és egész elragadtatással sugta oda:

- pedig de nagyszerű egy pofa, te Józsi. Nézd csak a pofacsontját, hogy kiáll a szeme alatt: kulacsot lehetne rá akasztani?

(Mezei följegyzése.)

Az érdemjel

A szabadságharczban tudvalevőleg Petőfi is tevékeny résztvett a harczmezőn is Bem mellett az erdélyi hadseregben, eleinte mint százados, később Bem őrnagygyá léptette elő s érdemjellel is kitüntette. Az öreg tábornok saját kezével tűzte mellére, még pedig balkézzel, mert sebet kapott jobbja még fel volt kötve s ezenközben igy szólt:

- Balkézzel tűzöm föl, sivem felőli kezemmel!

S midőn elvégezte, megölelte a költőt hosszan, melegen. Mire Petőfi mély megilletődéssel felelte:

- Tábornokom, többel tartozom önnek, mint atyámnak; mert atyám csak életet adott nekem, ön pedig becsületet.

A zászlótartó

Jellasics bán 1848 szeptemberi betörése után Pesten önkéntes szabad csapat alakult s annak az alkotmányra való fölesketésével Vasvári Pál volt megbizva. Vasvári tisztének teljesitése után ezüstgombos dolmányban, magyar nadrágban, hosszú szárú csizmában és pörge kalapban egy már őszbevegyült férfiút vezetett elő s őt lelkes szónoklattal a csoport zászlótartójának ajánlotta.

- A nemzeti lobogót, e szent jelvényt, - mondá Vasvári,- hivebb kezekre nem bizhatnám.

Az ajánlott Petőfinek édes atyja volt.

Amint a Petőfi-név elhangzott, egyszerre száz meg száz kar nyúlt az öreg Petrovics felé. A jó ember szemei megteltek könynyel, az öröm könyjeivel s alig talált szavakat a váratlan kitüntetés megköszönésére.

(Vadnay K. följegyzése.)

Főbelövetés Petőfi miatt

Amint Petőfi Bemmel Udvarhelyen utazott át, kellemetlen eset történt. Utközben egyik állomáson Petőfi megszomjazván, kutat pillantott meg egy udvarban, hát bement. Az udvaron ácsorgó tüzérek közüle egy cseh tüzmester hogy-hogynem bele kötött Petőfibe. Ez rendre utasitja, felhozván tiszti rangját. De minthogy Petőfi vászon czivilruhát viselt, a kissé ittas cseh tüzér mit sem hajtott hivatkozására, sőt még annál jobban lehurrogta, mignem saját tisztjeinek egyike, akit Petőfi oda hivatott, elfogta a garázdát s jelentést tett az esetről Bemnek.

Petőfi mindent elkövetett az öreg tábornoknál, hogy kegyelmet eszközöljön ki a tüzmester számára, de sikertelenül. Másnap főbe lőtték a szegény csehet.

E szomorú incidens által ösztönözve, Petőfi, mihelyt Marosvásárhelyre ért, azonnal egyenruhát szabadott magának, de amelyet sohasem ölthetett fel. Elesett a segesvári ütközetben,még mielőtt egyenruhája elkészült volna.

Lélekjelenlét

Egyszer hajnalban riadót vernek, az ellenség váratlanul meglepte a tábort. A honvédek közt nagy a zavar, kapkodás és eszeveszettség, mivelhogy már négy éj óta nem aludtak. Amint a vezér sátra körül botorkálnak, hirtelen előugrik egy kis barna ember egy ingben, gatyában, közönséges szuronyos puskával kezében.

- Csontra fiuk! – igy kiált ez a borzas hajú barna ember, - utánam, akiben vér van4

Olyankor nem igen nézegetik a katonák az egyenruhát, hanem aki legnagyobbat kiált, az után haladnak. Most az egész csapat a szuronyos puska után rohant és az ellenséget szerencsésen visszaverte, aztán visszatért reggelizni. Visszaérkezésök után tudakolta egyik a másiktól, ki volt z a pongyolában levő ember, aki hajadonfőt a csapat élén nyargalt az ellenség ellen? Akkor sült ki, hogy az bizony nem volt senki más, mint Petőfi.

A lelkes székelyek

Medgyes és Nagyselyk közt Petőfi szekere, melyen egy másik honvéd tiszttel ült, nagy csapat gyalog és lovas székelységgel találkozott. Petőfi a vezérlő őrnagygyal beszédbe ereszkedett, és azalatt a másfélezernyi csapat a szekér közelébe érkezvén, kiváncsian hallgatta a társalgást.

- Mi a neve a százados úrnak? – kérdezte elválás előtt az őrnagy.

- Én Petőfi vagyok.

- A poéta? – kérdi egy erős hang a huszárok hátulsó soraiból.

- Az vagyok – válaszolt Petőfi.

E szóra, mint egy varázsütésre, másfélezer ajakról egyszerre harsogott fel az „éljen!” Aztán az egész tömeg áradat gyanánt tódult a szekérhez, melyben Petőfi kigyult arczczal és a megindulástól mintegy átszellemülten állott és levetett sapkával nyujtotta kezét a feléje tolongó székelyeknek.

Bem és Hannibál

Bem Erdélynek egyik, Petőfi a másik végén jött be és különös, azonnal egymásra találtak.

- Hannibálról szólván, tudja ön, tábornok úr, kit tartok én hozzá oly hasonlónak, amennyire csak hasonló lehet két ember egymáshoz? – kérdezte egyszer Bemtől Petőfi.

- Nos?

- Önt, tábornok úr.

- Tudja Isten, ennyit nem igénylek. Én csak egyet tudok, vagy nem is tudok… Azt nem tudom, mi a félelem és a csüggedés.

- Az a fő, Hannibál is ezt a kettőt nem tudta.

- Az igaz, hogy ez nem mindennapi dolog. Nem dicsekvésből mondom, mert nem az én érdemem, hanem Isten ajándéka.

A dalárdisták közt

Az erdélyi hadsereg 1849 január havában az első szebeni ütközet után Szelindekre vonult vissza Erdélyi ifjuság itt dalárdát alakitott, mely előbb Bemnél, azután Petőfinél tisztelgett az esti órákban. Harczi s más dalokat énekeltek. Kedvencz daluk volt akkor nagyon a magyar népdalokon kívül a Marseillaise és „Búsul a lengyel”.

Petőfi, miután ablaka alatt énekeltek, mindnyájukat beszólitotta szállására, velük barátságosan kezet szoritott s aztán borral, szivarral, dohánynyal kinálta meg őket, magyar szokás szerint, miközben folyton áldotta a németet, de oly czifrán, hogy a fiuk a fuldoklásig nevettek.

- Ugy, ugy, fiuk – mondá -, csak magyar dalokat énekeljetek s nem idegent. A francziák szabadságdalát s azt a szép lengyel dalt énekelhetitek, de a német nótákkal kikergethetnétek a világból!

Találkozás Bemmel

Petőfi Kolozsváron át Tordára érkezvén, nejét és gyermekét az ottani református papnak, Miklós Miklósnak vendégszeretetére bizta, maga pedig Egressy Gábor társaságában tovább haladt. Utközben értesültek róla, hogy Bem seregével együtt kivonult Moldvába.

Petőfi julius 25-én Kővári Lászlóval, akit a magyar kormány a hadviselet történetének följegyzésére küldött ki, utána akart menni; de ezalatt hire jött, hogy már visszatérőben van.

Kővári elmaradt, hanem Petőfi Egressyvel Bereczk nevű háromszéki városkáig mégis elébe ment az öregnek, akire ott rá is találtak.

Bem hintaja a piaczon állott, midőn Petőfi Egressy társaságában oda lépett. Amint Bem Petőfit meglátta, felugrott, kihajolt a kocsiból, sirva borult Petőfi nyakába s felkiáltott francziául, mert rendszerint igy szoktak egymással beszélni:

- Mon fils! Mon fils! (Fiam! Fiam!)

A körülállók azt kérdezték Egressytől:

- Ugy-e bizony, ez az ifjú fia a tábornoknak?

Tragédiából komédia

Egy este érzékeny jelenete volt Petőfinek a nála lakó Jókaival. Vitatkoztak valamin s a vita mind érzékenyebbé kezdett válni. Petőfi heves volt, Jókai keserű. Közel voltak hozzá, hogy halálos ellenségekké váljanak.

A vita alatt Petőfi folyvást nyargalt fel s alá a szobában s hosszu száru pipájából dühösen eregette a füstöt; kiégett hamuját azonban koronkint kiverte valami arravaló edénybe, hogy a padlóba ne tapodjon.

Egyszerre a szóváltásnak legingerültebb stádiumában megszólal Jókai:

- Nem gondolnám, hogy a kalapomat rakod tele dohányhamuval?

Oda tekintenek. Hát csakugyan a Jókai kalapjába verte ki a hamut. A nagy dühösködésben ki tudja, minek nézhette.

Mind a ketten elkezdtek visszatartózhatatlanul kaczagni s mire magukhoz tértek a nevetésből, nem tudták, hol hagyták el a vitát. Aztán nem is kezdték ujra.

(Jókai: Egy magyar költő életéből.)

Az utolsó koczintás

Petőfi és Jókai úgy elhidegedtek egy közzé tett czikk miatt, hogy egy álló esztendeig feléje se néztek egymásnak. Csak a Budavár bevétele örömünnepére adott lakomán találkoztak ujra. Sok felköszöntő elhangzott már, midőn Jókai poharat emelt.

„Éljenek azok, akik ezután fognak meghalni a hazáért! Éljenek örökké!”

Ekkor Petőfi oda fordult hozzá és azt mondá.

Köszönöm, hogy én értem is ittál!

S összekocczintotta vele a poharat. Ez a pohárkocczintás volt az utolsó hang közöttük.

(Jókai: Egy magyar költő  életéből.)

Későn tudta meg

1849 pünkösd napján egy szász mezővárosban az előfogatokat intéző biztoshoz ment K-y honvédtiszt előfogatot kérni. Hátán remek kétcsövű fegyvert viselt, melyet nem mert elhagyni.

A biztos ajtaja előtt megállván egy pillanatra, a szobából heves szóváltás hallatszott ki. A biztos veszekedett valakivel, aki viszont őt a legválogatottabb szavakkal illette.

- Már mondtam – kiáltott a szász biztos jó magyarsággal, - nincs! Ma éppen negyvenkettő ment el. Várjon, míg visszakerül valamelyik! – Azzal a másik szobába ment, az ajtót hevesen becsapván maga után.

A honvédtiszt kevés reménynyel nyitott be. az előbb perelő idegen rá se nézett, a sarat törülte le nadrágjáról. A biztos végre visszatért a szobába. Az újonnan érkezett tiszteletteljesen meghajlott s német nyelven előfogatot kért.

- Jaj, uram – felelt a biztos, - de meglátszik önön, hogy erdélyi ember! Mily udvarias az erdélyi, ellenben mily követelő a magyarországi!... Nincs előfogat, uram. De tessék helyet foglalni, félóra mulva saját fogatomon utazik ön. Igen, igen, pedig nem tartoznám vele!…

A honvédtiszt megköszönte szivességét s távozott. A magyarországi utána ment. Egy ideig szótlanul haladtak egymás mellett.

- Hol loptad azt a fegyvert? – kérdezte az utczán.

- Nem loptam.

- Megér kétszáz pengőt.

- Gondolom.

- Add el nekem, megfizetem.

- Nem eladó.

- A biztos neked saját fogatát kinálta, add át nekem! Az én utam sietősebb.

- Nem lehet – szabadkozott az erdélyi. – Hogy hivnak?

- Petőfi.

- Petőfi? Te vagy? Az én nevem K-y.

Átölelték egymást, összecsókolództak s a vendéglőben nagyot ittak. Most már maga kivánta, hogy fogadja el tőle emlékül fegyverét; de Petőfi visszautasitá.

Midőn előállott a biztos könnyű kocsijával a két tüzes paripa, K-y felajánlá Petőfinek, aki el is fogadta s a bucsucsók után a lovak elvágtattak.

Nem sokára betoppan a biztos haragtól kigyult arczczal s heves szemrehányást tesz neki, hogy barátságával visszaélve egy rakonczátlan embernek engedte át az ő kocsiját.

Uram, bocsásson meg, nem tehettem másként. Ő fontosabb ügyben utazik, mint én. aztán meg ő Petőfi.

- Mit mond? Petőfi? Az lett volna? Ő az én Schillerem, Göthém, Kleistom, Uhlandom!... Olvastam, bámulom műveit. Nekem is megvannak. No, uram, üzenje meg neki, hogy lovaimat is neki adom, csak hogy láttam, veszekedhettem a legnagyobb magyar költővel!

(Kenyérvizy följegyzése.)

Amért oly hamar kiürült

1849-ben egy forró nyári napon Szitáskeresztúr piaczán két közhonvéd verekedett. Azaz hogy csak egyik verekedett, hatalmas pofonokat osztogatván a másiknak, aki báránytürelemmel hallgatott, egy kulacsot húzván balra, melyet a pofozó jobbra rángatott. Talán nem tudtak tartalmán megosztozni.

Egyszerre közbelépett Petőfi s övé lett a kulacs.

- Inter duos litigantes tertius gaudet, - mondá egyik tiszttársa, aki szintén oda vetődött.

- No hát örüljünk; igyuk meg, ami benne van! – felelte Petőfi.

Mindjárt helyest is foglaltak egy kút káváján. Szót se szólt társa kérdésére; de a kulacs kézről-kézre járt.

Egyszer füléhez teszi, rázza, nem „kotyog a kebele”, mire nyakon fogja s egy kőhöz csapja, hogy egyszeribe forgácsácsá lesz. Aztán szótlanul fölállott, rá se nézvén társára, ott hagyta a faképnél. Haragudott, hogy a kulacs nem a bibliai olajos-korsó.

(Kenyérvizy följegyzése.)

Petőfi halálának okozója

Petőfi tudvalevőleg Klapka miatt másodszor is lemondott őrnagyi rangjáról s darab ideig visszavonult a nyilvánosság teréről. Bem azonban úgy hozzá volt már szokva, hogy egyszer aztán utána küldte hadseregét, Kiss ezredest s visszahivta táborába.

És Petőfi nem birt ellentállani e hivásnak. Követte Bemet harmadnapra a végzetes segesvári ütközetbe is.

Midőn a vesztett csata után a csillagos ég ráborult a csatatérre, Bem már Kereszturról nyomoztatta Petőfit minden irányban.

Piszkosan, rongyosan szállingóztak a főhadiszállásra a vert sereg foszlányai. Az öreg úr minden egyes katonától tudakolta:

- Hol van Petőfi?

De senki sem tudott feleletet adni.

Bemet kétszeresen nyugtalanitotta az a tudat, hogy ő hivta vissza Petőfit.

B. Kemény Farkas később azt kérdezte Bem jelenlétében egy honvédőrnagytól:

- Instállak, nem tudtok még semmit sem Petőfiről?

Bem felkapta fejét irataiból s mohón kérdezte:

- Hallott talán valamit?

- Nem.

-Ne juttassák eszembe legnagyobb bűnömet! Én vagyok halálának oka: én hivtam őt vissza.

(K. Papp M. Itt is, ott is.)

Borissza versenytárs

Abban az időben, mikor Petőfi azt a rettenetes szomjas verset irta:

Mért nem tesz az Isten  most csodát

Változtatná borrá a Tiszát;

Hadd lennék én meg a Duna,

Hogy a Tisza belém omlana…

élt Mármaros-Szigeten, amelynek környékén ered tudvalevőleg a Tisza, egy úri ember, aki a bort nem veté meg. Ez olvassa, ujra olvassa a verset, végre nagyot üt öklével a homlokára:

- Hohó! Petőfi barátom! Nem innál te abból egy cseppet sem, mert majd elébe feküdném én annak itt Szigeten.

Életmentő versek

Egy kis olasz helyőrségen két magyar baka beszélget a szabadságharcz után, melyet mit honvéd hadnagyok küzdöttek végig, míg nem az osztrákok kezébe kerültek, akik büntetésül besorozták és Olaszországba küldték őket. Petőfire fordult a beszéd.

- Én láttam egyszer – jelenti ki büszkén az egyik, - s azóta lelkembe él a képe. Te többször láthattad, mert ő is Bem apó alatt harczolt, mint te.

- Én nem láttam soha. Pedig az ojtozi szorosban voltaképen ő mentette meg az életemet.

- Mondd el, hogyan mentett meg?Verseinek egy példánya mindig velem van.

- Az enyém is. Drága kincs az nekem s azt hiszem, többet ér a tiednél.

- Ugyan már miért érne többet? Hiszen abban is csak ugyanaz van!

- Meg még valami.

Azzal kigombolta zöld hajtókás katonakabátját s a Verseket letette társa elé az asztalra.

- Az enyém sokkal tisztább – jegyezte meg a másik. – Nem olyan gyürődöttek a lapjai.

- Lehet. De forditsd csak meg!

Társa megforditja s akkor látja, hogy a hátsó lap teteje felé egy kis füstös lyuk sötétlik.

- Mitől van ez?

- Elmondom. Én is, mint te, midig magammal hordtam e könyvecskét. Az atillám két belső oldalán jó nagy zsebeket varrattam Egyikbe tettem nehány kedves levelemet s a debreczeni „Közlöny”-nek azt a számát, melyben hadnagynak neveztek ki. A másikba a Versek-et. Az ojtozi szorosban aztán, midőn sürű puskaropogás közt előre törtünk, ez a könyvecske fogta föl az egyenest szivemnek repülő muszka golyót. Nézd, itt van az óralánczomon maga a golyó is. Annak én csak egy kis ütését éreztem.

Igy mentette meg az életemet Petőfi.

(Vadnay K. följegyzése.)

A kézcsók

1849-ben, szép nyári hajnalon Marosvásárhely utczáin sétált egy apa négy éves kis fiával. Messziről meglátja Petőfit, aki az utczára tolt szekerén apróságokat rakosgat.

- Jer, fiam, csókold meg a nagy költő kezét és emlékezzél reá! – szólitá fel fiát az apa, aki ismerőse volt Petőfinek.

- Isten áldja meg, Petőfi bácsi! – üdvözölte őt a gyerek.

- Nagyot nőjj, fiam! – viszonzá Petőfi.

A gyerek eközben megragadta és megcsókolta a költő kezét, mire Petőfi erősen szemébe nézett az apának s feddő hangon mondá:

- Ne neveld fiadat rabszolgának!

Másnap Segesváron bő aratása volt a halálnak. Ki látta a költőt azután?

(Kenyérvizy följegyzése.)

Asztaltánczoltatás közben

Petőfi öcscse, István, kit fegyverletétel után besoroztak, aztán pedig összeesküvés gyanujából minden legkisebb ok nélkül sánczfogságra itéltek, éppen akkor szabadult ki s jött vissza hazájába, mikor az asztaltánczoltatás javában divott. Egressy Gábornál mutatták be neki e tüneményt. Az asztalka irt, és pedig azt irta, hogy: „a Petőfi szelleme van jelen”. A többi közt István öcscse megkérdezte, hogy irjon-e ő verset? Erre az volt a felelet:

- Faragj, öcsém, de kerüld a fűzfát!

- Sokáig lesz-e még felettünk úr a német?

- Hallani fog nemsokára, mit őszszel a légy – volt rá a felelet.

- Hol vesztél el?

- A segesvári csatában.

- Mikor haltál meg?

- augusztus huszadikán.

- Hogyan? Hiszen a csata julius végén volt?

- Három hétig a kukoricza közt bujkáltam.

-Mivel és hogyan éltél?

- Nyers kukoriczát ettem és nem ittam semmit.

- Hogyan haltál meg?

- Egy oláh ölt meg.

- Könnyen meghaltál?

- Amint átszúrt, meghaltam.

Ezután özvegye szólitá meg, hogy irja le a nevét.

- Azt ne kivánd, angyalom – volt rá a felelet.

- De kérlek nagyon.

- No, ha kivánod, - s azzal leirta a nevét.

Az irást Petőfi István haláláig megőrizte.

(Kemény M. följegyzése.)

Forrás: Petőfi adomák – Összegyűjtötte Baróti Lajos - Petőfi-Könyvtár II. füzet -Szerkesztik: Endrődi Sándor és dr. Ferenczi Zoltán – Budapest, 1908. Kunossy, Szilágyi és Társa Könyvkiadóvállalat kiadása