Mikes Margit (1897-1976): Búcsú

Az élet lassú érés a halálra
s a te életed oly korán kihullt, -
anyám, a szemed szomorú volt, bágyadt,
de néha mint az őszi nap kigyúlt.

Lelked volt ez az égő fénysugár,
melegítette fázó szívemet,
visszfény vagyok én, halavány tükörkép, -
te voltál a tündöklő szeretet.

Szempillád – vergődő lepkeszárnyak -
föl-fölrebbentek csókom melegén:
szemed még egyszer sugarasra gyulladt
s kihúnyt. Azóta itt didergek én.

Forrás: Új idők 53. évf. 4. sz. 1947. jan. 25.

Mikes Margit (1897-1976): Hajnal

Madarak,

csattogó madarak,

fény rezdül,

közeleg fönn a nap,

hajnallik,

nézek a világra,

a világ

kétféle arcára,

egyiken

fölpirul már a fény,

másikon

sötétlik még az éj,

feketén lobogja: nincs remény.

Nézek a

derengő égboltra,

változik színesre, pirosra,

alszik az

erdő, a hegy, liget,

nem látja,

hogy a fény hogy siet,

csönd van még,

alszik a messzi völgy,

a bokor,

az ág, a vak göröngy,

alszik a

lélek is, mint a föld.

De kél a

madarak serege,

a csíz,

a fürj és a cinege,

a rigó

kurjongat: élni jó,

kibuggyan

a szív, az áradó!

Pitypalaty,

sercen az

új mag a föld alatt,

köszöntünk,

üdvözlünk drága nap!

Fönn van és

fütyül a sok madár,

ébred a

sötétség, éji táj,

oszlik az

álom a szíveken,

dobban az

élet, a szerelem,

rózsa, meg

tüske az utakon,

édes és

keserű lesz nagyon,

de élet,

új élet, új napon!

Forrás: Válasz 2. évf. 12. sz. 1935.