Tompa Mihály (1817-1868): Pacsirtadal

 

Ébredj el, ébredj álmaidból
Földnek határa, völgy, halom!
A költő-dalt az elközelgő
Tavasz nevében hallatom.
Zöldüljetek…! A gólya, fecske
Elérkezik s meglátogat:
Fogadjátok nyájas mosollyal
Az elfáradt vándorokat.

Szeretni nem mer a madárka…
A ritkás, tarlott berkeken
Nincs elborító néma rejtek,
Hol édes a hű szerelem;
Fészket se rak… nincs lomb az ágon
Reá hüs árnyat hinteni:
Pedig… véletlen megjöhetnek
Féltve ápolt. Kicsinyei.

Medrében, a kopár mezőkön
Oly nyugtalan sír a patak:
Mint a kisded, kit bölcsejében
Soká magára hagytanak.
Oh, keljetek fel a mezőnek
Mélyen alvó virágai!
Ékes liljomok, nefelejcsek,
Jertek el hozzá – játszani!

Ébredj, szendergő élet, ébredj!
Hideg sirodból törj elő!
Borúljon illatos virágba
A színtelen halom, mező.
Harsogjon al ég, - a ligetben
Dal és viszhang beszéljenek;
A rétet dús rendek borítsák,
A rónát ért kalászfejek!

Elég az álom! – lankadást ad
Ha hosszu, új erő helyett:
Holt természet! Feltámadásra
A pillanat megérkezett!
Fel, fel! – munkás meleg napokkal
Sietve eljövend a nyár;
Sok szép remény a teljesülés
Gyümölcsöző üdvére vár! -

Hideg világ! Mély álmaidban
Halld és érezd meg énekem!
A mellyel hívlak, költögetlek,
S fagyos kebled melengetem!
Dalom fennről, a napsugárnak
Honából hangozik feléd:
Ébredj, ébredj! – láttasd meg a dal
S meleg sugárok erejét!

Forrás: Remény. Szépirodalmi és művészeti folyóirat. Kiadja és szerkeszti Vahot Imre. I. kötet. Eisenfels és Emigh Könyvnyomdája Pest, 1851.