Vöröss Lajos (18. vége -19. sz. eleje): A pásztori élet

Ártatlan életnek ékes ragyogvánnya,
Sok zajos napoknak tsendes tárgylátványa,
Mit vonzol magadhoz szép édesgetésel?
Ha sok kezet fogol TE a szerentséssel.
De még is oh! Engem mi hátra marasztat?
El idegenülve Tőled meg fagyasztat;
Ha oly nyájassággal szépenn tsalogatol,
Sok boldogságiddal mint egy elaltatol?
Dőlök szép Tárgyadnak keblébe lankadva,
Hol iffiu napjaim mulnak el hervadva.
Légy hét pártfogója meg rontsolt szivemnek,
Hogy napját vigabban éljem életemnek,
Hol a vig madárnak nyájas éneklése,
Búim Terhét tőlem el űzni nem kéne,
Hol a mély tsend édes keblében ülhetek,
A Pieridesek Karjára dőlhetek.
Pásztori életnek Te gyönyönyü képe
Mi módon ragasztat szíved öröm lépe;
Hol a hives ernyő madár hangitsálás,
A zöld ligetekben mulató sétálás,
Hol a Zephir szellő kedvező legyeszte
Sok szív örömeit vigadva szerezte,
Hol a Füleile Vigadó éneke
Minden örömeknek keritett feneke,
Tájjadon a Muzsák tsendessen meg vannak,
Mert a kajánságok rája nem rohannak.
Amott Juhaidnak serdülő vig nyája,
Itt e mély halgatás lakásod tanyája,
Ott a kies hársfád hol a furugládat
Meg fuvod, el danlod vigadó notádat;
Innen megént nézed a Driadeseket
A tsergő patakban vig Najadeseket,
Satyrok, Faunok s Nimphák seregeit,
Pán Isten serdülő vigadó népeit.
Ezek a szép okok melyek tsalnak engem,
Melyért Helikonok danlomat elzengem.
Te Pásztori élet édes ajándéka!
Nem tsalhat meg téged szerentse Játéka,
Dőlök Hypocrehne kút vize partjára!
Hol vigyázok éltem utolsó napjára.
Hol Iffju napjaim tsendessen elmulnak,
Éltem tavasszának virági lehulnak:
Ott nem ülök busan mélyj bánatban ejtve,
Hanem régi bajom éppen el felejtve,
Lesem a vig patak tsergedző folyását,
Zajos napjaimnak édes el alvását,
Igy szeretném éltem lefolyása lenne!
Hogy keserüséget más nekem ne tenne.

Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.

Vöröss Lajos (18. sz. vége -19. sz. eleje): Az Istenről, s annak megvetőihez

Ember! Ki szentséges Isten jóvoltából
Élsz, és sok hasznot kapsz annak hatalmából,
Még is a sok jókért annak, ki teremtett,
Hálákat Te nem adta, ki semmiből felvett;
Nézz estve egy barmot ha mikor le fekszik,
Vess figyelmet reá, hogy az mit tselekszik,
Reggelis vigyázz rá hajnal hasadtával,
Ha fel-kél, hogy áldván fujt sóhajtásával
Azt ki teremtette, annak nagy hatalmát,
Bölts Alkotójának felséges irgalmát.
Nézz tovább Tavasszal a kis madárkákra
Kik örömmel szálnak gyengén lengő fákra;
Halgass füleiddel a fülemilére;
Buzgó énekével egész teste, s vére
Mint áldja Istenét, a ki teremtette
Teremtőjét áldván ki eddig éltette.
Vesd szemed másokra, fő képp gerlitzére,
Galambra kenderke és Tengelitzére;
Eredeti szóval az Alkotójokat
Mind imádják az ő élet adójokat.
Ha ezeket láttad még egy látmány vagyon
Melynek is látásán tsudálkozhatz nagyon
Ki tával létében tőlünk magát, ójja
De hiv ragyogása földünknek lakója.
Vessed szemidet a nap világára,
Kit sokszor sok ember testig lelkig vára;
Még ez sem tér ki a meg nem szokott utjából,
A melyeket rendelt Isten jó voltából,
Sőtt földünk is e nap egyik forgó holtja
Mely hogy napja körül forgodjon ez zsoldja,
Ez is soha meg nem botlik járásában,
Ily Felség van Isten minden Munkájában.
Serkenj mind ezekre; Az Istent ditsérni
Kinek Teremtménye vagy azt mindég kérni,
Hogy e földön Tőle úgy meg-áldattassál,
És pályád végezvén hozzája juthassál.

Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.

Vöröss Lajos (18. sz. vége -19. sz. eleje): A Hazai szeretet

 
Még a Nyugalomnak tsendes szárnya alatt,
Lachesis éltemnek nyújt hoszabb fonalat,
Hogy jobb enyhüdésre szivemet hozhassa,
Helyre hozásával énekét folytassa.
Valaki az élők számát többesíti,
Azon van, hogy szíve kénnyét teljesítti.
Muzsám! Segitsd Teis lantod adásával,
Hiv szolgád bus szivét megvidittásával
Érzékenységeit rajta hogy elverje,
Hajdani vigságát újjra visza nyerje.
Látom kiserdülni a Tavasz virágit;
A világ Fiai tiszta vigásságit:
Hallom a madár szót hármos echoztában
Bé hatni is érzem szívem Barlangjában;
Látom a Pásztorok Örvendező nyájját
Barátságosíttó tsendelgő tanyáját;
Hallom a fris patak vig tsergedezését
Lassu habzásával az édesgetését.
Serkentik mind ezek szunnyadó véremet
Jó Hazámra hozzák emlékezetemet.
A mint szeretteti, a fris tsermely magát,
A Tavasz nézeti, örvendő tsillagát,
A madár szivemet, mint örvendezteti,
Magát a víg nyáj is vélem szeretteti. -
Még jobban szerezi Hazám a kedvemet,
Melynek köszönhetem a születésemet.
Hogyan áljak ellent e serkengetésnek?
A melyek szívemen egy mély gödröt vésnek,
Újjítják hazámhoz vágyó szerelmemet,
Buzditják hozzája kötelességemet.
Minden ki él, piheg, keblében vagyon szív,
Minden hazájához oly igen nagyon hiv,
Hogy készebb ezerszer éltével adózni,
Hogy sem a honjától vég képpen távozni;
Még azok is, kiket, vagy a kénytelenség,
Vagy melléjek járult sok szerentsétlenség,
Tengernek szélveszes habjától űzetve,
Szinte a végsőkig, kétségbe ejtetve
Kergetetnek tsak nem fél Világ tájjáig,
Mindenjek elvesztvén majd éltek fogytáig,
Nem jutván bár ottan mily nagy szerentsébe,
Vagy a mostoha sors vad üldözésébe
Keveredjenekis, és az életjeket
Tsak azért tengetik, s minden esetjeket
Eltürik, hogy haza visza juthassanak
barátjok karjain vigadozhassanak.
Oh Hazám4 éretted én is úgy buzogok,
Hogy tőled távozva mindég tsak zokogok;
Te benned születtem érted meg is halok
Egy sirnak valót tsak füldedben foglalok,
Melly parton keblembe szerelmedet zárom,
A lészen szívemen egy erős závárom.

Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.

Vöröss Lajos (18.sz. vége -19. sz. eleje): A muzsához

Muzsám lágy tüzeddel oly gyengén égeted
Szivemet; a miglen lantodat pengeted;
Hogy minden hangzása ujjabb tüzet adván,
Akaratom ellen Te hozzád ragadván,
Kelletik engednem hatalmas erődnek,
Mint egy a bájolást hozó éneklődnék,
Ha egyszer raboddá tehetz, gyöngyörüség
Miden tetted tárgya tsak az igaz hűség.
Tsak te vezetz engem Magános Édenben
A hol elégségeet találok mindenben;
Te gyujtasz Hazámhoz szent tüzet szivemben;
Te adsz öröm érzést minden lépésemben;
Általad buzognak Testemnek erei,
Általad virulnak életem idei,
Te viszel a hives  hárfa árnyékába
Édes andalgásba merülve, folytába
Egy zuggó tsermelynek tsendes habzásához
Virágos partjának pázsintos tájjához.
Ha eped a szievm szomoruságában,
Sir, zokog, kesereg, olvad bántjában,
Te jösz kegyes karral a barátság veled
Szárnyaid fedezvénengem s azt öleled,
Lantodat ált’ adod aztat által vévén
Kevéssé pengetem minden bum letévén
Dőlök az örömnek özönes öblébe,
Ferdek Castalius izesült vizében.
Ha az irigységnek komorodott Vádja,
Rám dühös fullánkját mérgessen okádja:
Te jelen vagy mindjárt igazság tükrével,
Amaz arany időt hozó szent békével,
Kimentesz éltemnek veszélyei közzül
Mutatz hiv mentséget barátság eszközül.
Igaz; Rabod vagyok azt ugyan megvallom,
De hogy az lehessek, magamnak javallom
Nem a haszonvétel, és a’nak rut sárja
Hajlandó sivemet kebeledhez zárja.
Hanem a Barátság nyájas enyelgése,
És a szivre ható Cyterád Zengése,
Bajolja szivemet annyira Tehozzád,
Oszlékony Örömem mert Tsoportra hozád
Oh kedves Bilintsek! Mivel ilyel bírok,
Öröm könnyeimtől melyjem ázik sírok.
Jövel tehát Muzsám! Tégy jót hogy immár a
Szegény tanitványod kezdjen valahára
Danlani, jöjj, hozzád maga a lantodat,
Hogy így így érezzem Anyai voltodat,
Ápolgass jótékony, és Baráti karral,
Tegyed mind ezeket egy szegény Magyarral.

Forrás: Vöröss Lajos: Érzékeny versek. Pesten, Trattner János Tamás betüivel és költségével 1817.

Ismeretlen szerző: Liszt Ferenchez

 
Te, kinek Isten már kisded kezébe
Adá egy mennyország bűkulcsait,
Ki fölragadtad szentebb élv egébe,
Vagy elmeritéd bánat tengerébe
A halandóknak milliárdjait;
Ki istenitő tapsok nagy viharján
Beszárnyalád a föld hegy- sikjait,
S a lelkesült ezreknek válla-, karján
Üléd hallatlan diadaljaid;
Kinek   szive  imádás tömjénében
Öntulbecsléstől el nem szédüle,
Sőt, a szerencse ringató ölében
Belőle  részvét, jótét cserdüle;
Ki annyi kétely s megvetés dacára
Bevallád bátran Róma ős hitét,
S végáldozatkép legfőbb oltárára,
Hogy ott lobogjon fő dicsed sugára,
Letetted lelked, nagy neved hirét;
Ki most halmozva ujabb koszorukkal,
M’előtt pihensz babérid lombjain,
Hozzánk jösz: (föl, föl alacson kapunkkal!)
Üdvözlégy ős Esztergom romjain!!
Isten hozott! Im hódolatunk szókat
Keres, de mind e percig nem lele
Nagyságodhoz méretteket, méltókat,
Kit egy világ bálvánnyá emele!
Kit egy Pius, az Ur képviselője,
Látogatásra kétszer méltatott:
Az, ha nem is volt vert arany bölcsője,
Fejdelminél magasb diszt aratott.
S kit magasztal a „vészek zongorája+,
Nem érdeklendi kis elmék szikrája;
Kivált midőn imént egy lángözön,
Az elragadtatásnak netovábbja
Zajlott körül Pesten, - csaknem közöny
Fog itt vegyülni ajkad mosolyába.
Láttunk mi  ott, mikor legszebb virágod
Anyád: a hon keblére feltüzéd,
S a rémorkánt, mi közt hallgatóságod
Éljen-rohamban szórta rád tüzét.
Mit visszadörg a Kárpát szirt- barlangja
És Ádriának üvöltő vészhangja:
Annak Esztergom csak csekély viszhangja.
Fogadd magyar Sion! Őt figyelemmel,
Kit mindenütt dicsőit a világ!
Bánj véle mint művészfejdelemmel,
Tiszteld a lángészt, embert, hon fiát.
Főtemplomunk fölszentelt boltozatját
Ő rengeté meg égi hangival,
Kisérve benne első áldozatját
Bibornokunknak, hő imáival.
Fogadd rokonszenv- sőt  elismeréssel
A nemzet egy főrendü csillagát,
Ha tőle függ: roppant eltökéléssel
Liszt Esztergomban  üté föl  lakát.*
A hit s honegyház szent szolgálatába
Ohajta lépni a zenészkirály!
Mily égi lángot vet ez a hazába,
Sion! Mi dics, mi jóllét ömlik rád!
Százszorta boldog, hogyha a müvészet
Téged szemel ki székesvárosul,
És bájaiddal, miket a természet
Pazarla rád, - csin, érdek párosul!
De ind, mi legfőbb, s mit központul tisztel
A föld: Rómán leli csak sátorát.
A Pétertemplom megdicsőül Liszttel,
Ha ez kíséri legfőbb áldorát.
Itt lesz hazád! Itt pap levél, a karról
Hirdetni Krisztus szent parancsait.
Mit a világ nem ért, s már nem hisz: arról
Meggyőzi majd példád, szent hangjaid.
Szeráfdalok, Isten dörgése ottan
Világosítandják a hit tanát;
Nem emberszózat ez, - vallják legottan, -
Mely így a keblek mélyén villan át.
Elporlik akkor a hit kételygátja:
Hol mennyet érez ind, sőt nyitva látja.
S midőn jelenleg honanyádtól megválsz:
Hogy Megváltódnak légy apostola:
Még egyszer István vártetőjén megállsz,
Mely kilenc év előtt megbámula.
Kiszálsz, hogy mély a végtisztelettel hódolj
A nemzet ősz áldorfejének, és
Minden magyart, bucsuzva, benne csókolj,
S  áldott  legyen a végölelkezés.
És költözöl a vértanuk honába,
Hol élő szent a kettős fejdelem,
A honnan áldás s fény jött Europába,
Honnét koronánk, s minden jobb elem.
Ha majd a pápa lábihoz borulva,
Letetted uj babérfüzéreid,
Mondd el, mit ő vágy hallni szivszorulva:
Hogy diszben áll az Ur keresztje itt.
Sirnak ugyan még gyászos düledékek,
Sajg a török seb, s testvérszakadály:
De tündöklőbbek a szentélyi ékek,
Miót’ Scitovszky szentügy élin áll,
A hitlenség kimenni kezd divatból,
A szabad elv tudja korlátjait,
S a fenyegető vészes áradatból
Megmentve lesz a hon, a nép, a hit.
S ha kérdi szentatyánk, kinek köszönje
Isten után e jobb érzületet?
Kiáltjuk im: többek közt tényezője
Te is valál, Dantéd, Erzsébeted.

(* Hitelesen tudjuk, hogy a világhirü művész még ez évi januárban ily szándéku lépést tétetett.)

Forrás: Esztergomi Ujság  III. évf. 36. szám. September 3. 1855.

Faludi Ferenc (1704-1779): A győzedelmeskedő Nádasdi*

 
Rettentő Marsnak fajzati,
Ti bátor seregek!
Bellona igaz magzati
Jól vitézkedtetek!
Meggyőztük burgus kölkeit,
Fejünkre esküdt ölyveit:
Már dicsekedjetek!

Megvertük kevély táborát,
Vágtuk, mint barmokat:
Letéptük sűrű sátorát,
Raktunk testhalmokat:
Gázoltuk büdös véreket,
Patvarba üztük lelkeket:
Kin örvendezzetek!

Elnyertük Schweidnitz várait,
Villám pattantyuit,
Boroszló tornyos falait,
Mennydörgő álgyuit,
Rabszíjra fűztük emberét,
Prédára adtuk mindenét:
Istent dicsérjetek!

Mondjon az egész bátorunk
Háladó éneket,
Puskánk, álgyúnk, puskaporunk
Hasítson egeket,
Forgassunk nagy poharakat,
Igyunk Te-Deum borokat:
Nekem is töltsetek! -

Új lármát hallok, fiaim!
Új erő üt reánk:
Menjünk elejbe, bajnokim!
Rivadjon trombitánk:
Ujítsunk rajtok sebeket,
Vágjuk apróra sziveket:
Megyek, kövessetek.

(* A tartalom kétségtelenül mutatja, hogy e szép ének a történetekkel egykorúlag, tehát 1757-ben íratott.)

Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.

Faludi Ferenc (1704-1779): A tavasz

 
Királyi mulatság erdőkben sétálni,
Árnyékos utcáin fel s alá járkálni;
Fülemüle éneklésén,
Gyenge szellők legyezésén
Örömet nevelni,
Kedve szerint élni!

Az olcsó nyulakat bokorból kiverni,
Fiatal madárkák fészkét felkeverni,
Hegyet, völgyet megkerülni,
Friss források mellett ülni,
Ebédre megtérni,
Jó lakáshoz férni.

A setét gondokat magas szegre tenni,
Feladott étkekből jó izűen enni;
Enni, meg nem csömörleni,
Közbe vígan beszélleni.
Fris borokat inni,
A vizet dicsírni.

Eszem-iszom után könyökére dűlni,
Egy fél órácskáig álomba merülni:
Könnyü testtel felserkenni,
Holmi dolgán általmenni,
Kártyákat forgatni,
Játékkal mulatni.

Diána udvarát megint látogatni,
Ernyős sátoriban, mint reggel, mulatni;
A kakukkal szerencséjét
Megpróbálni, jövendőjét,
Hegyek ellen állni,
Ekhóval tréfálni.

Pintyőke sirását, galambnak nyegését,
A játékos rigó hangos fütyülését,
gerlicének búsulását,
Társa után bujdosását
Szemre fülre venni,
Más gonddal nem lenni.

Erdőkből kimenni mezők térségére,
A lenyugvó napnak nézni szekerére:
Pásztor után sétálgatni,
Muzsikáját meghallgatni:
Korydon dudáját,
Mopszus furuglyáját.

Görbe trombitákat otthon fuvattatni,
Vacsora után is nyugtig így mulatni:
Úgy-e, pajtás, megpróbáltad,
A mint mondám, úgy találtad:
Királyi mulatság,
Ártatlan bolondság.*

(* A 4. és 8. versszakot Faludi utóbb kihagyta (l. Révai II. kiadás 11. lapját). Az acad. Codexben a 4-d. Megvan. Nálok nélkül az ének csonka, azért visszaállítottam.)

Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.

Faludi Ferenc: A kisasszony felelete*

 
Híres főrend nemzetében,
Nincsen  hiba termetében,
Jól hordozták, jól nevelték,
Volt is okok, hogy kedvelték:
De nem tetszik, tudom mért.

Tiszta szeme s ábrázatja,
Tejbe mártott arculatja,
Hol rózsák is elmulatnak,
Egybe kevert színt mutatnak:
De nem tetszik, tudom mért.

Magasan költ nagy homloka,
Sugár cédrus ép dereka,
Vállát veri szög hajával,
Hajnal hasad ajakával:
De nem tetszik, tudom mért.

Lovát Marc úgy nem ugratja,
Jobban, mint ő, nem forgatja,
Mint az evet felültében,
Meg sem mozdul lágy nyergében:
De nem tetszik, tudom mért.

Táncos, elmés, emberséges,
Törvénytudó, mesterséges,
Jámbor, józan, mértékletes,
Takarékos, kellemetes:
De nem tetszik, tudom mért.

Kedvlegelő nyájassága,
Szívébresztő vidámsága,
Teljes öröm barátsága,
paradicsom társasága:
De nem tetszik, tudom mért:
Mert hamisnak mond, azért.**

(* Mind a három codexben: Oda respondens.)
(** Némely másolatokban, miket Révai használt (I. II-od. Kiad.) e két dal   e g y  páros éneket képez, melyben a két szerető, Hippolytus és Phaedra váltva éneklik versszakaikat, s végül közösen ezt: 

Nincs e földön oly ékesség,
Nem is lehet oly deliség,
Melynek nem volna homálya,
S nem látszatnék rút hiába:
Azért nem kell, noha szép,
Mert méreggel írott kép.

Később, mint Faludi saját kézirata, s a Kaprinaié és az academiáé is, mutatja, igen szerencsés gondolattal, külön választotta, s még szerencsésben, e közös zárszakot elhagyta. E fanyar felfogás egy a világtól elvonult bölcsé lehet, de nem két kötődő szerelmesé, kiknek annyi okuk van egymást imádni – hacsak ezt is kötődésnek nem vesszük.)

Forrás: Faludi Ferenc versei . Ötödik kiadás Toldy Ferenc által. Pest, Emich Gusztáv sajátja 1854.