2017. ápr. 6.

Rédiger Géza: Trombitás János szomorú históriája



 Egy szomorú, de igaz történetet beszélek el!

Hallgassátok meg, aztán gondolkozzatok rajta...

Mező-Békés híres volt szelíd, jámbor népéről. Talán éppen ezért is nevezték Békésnek...

Hanem egyszer csak megváltozott minden...!

A nép, mintha eszét vesztette volna, kivetkezett régi jó erkölcseiből. Kezdett üres lenni az Isten háza és népes lenni a falu korcsmája. Eszem-iszom, dinom-dánom, fényűzés s ami ezekkel karöltve szokott járni: dologtalanság istenkáromlás, rend felbomlás, ínség, nyomor kezdett lábra kapni.

Tiszteletes Berényi uram, a jó öreg pap hiába tartotta a legszebb prédikációkat, hiába beszélt Szodoma, Gomora elvetemült népéről: nem volt, aki meghallgassa -, vagy ha meghallgatták is, fel sem vették! „Azért fizetünk, hogy papoljon!” szokta mondani Trombitás János utam, a falu trombitája, akire jobban hallgatott a nép, mint a jó öreg Tiszteletes papra... Trombitás János a leggazdagabb ember volt Mező-Békésen.

Trombitásnak szelíd, jámbor szülői voltak! Ő is szelíd, jó fiú volt apja szárnyai alatt; de hogy besorozták katonának s a huszár „mundurt” reá adták: mintha kicserélték volna. Elfelejtett minden jót, amit szülőitől tanult s elsajátított minden rosszat, amit a legelvetemültebb katonáktól hallott és látott...

Nem volt szent előtte a másé s úgy káromkodott, mint egy kozák. A rossz hír elhatott a szülőkhöz s azok szégyenökben és bánatokban – bele is haltak. A fiút haza bocsátották, úgyse vették sok hasznát ott sem. Mikor hazajött, dús, gazdag örökség várt reá. Szomorkodott ugyan szülői halálán, s becsületére legyen mondva – két szép sírkövet is állított azok sírhalmai fölé, - hanem aztán ennyiből állott minden! Folytatta tovább előbbi korhely életét.

Szép sugár fiú volt. Hozzá hasonló egy sem volt a falu legényei közt. Őreá nézett a falu ifjúsága, őróla beszéltek, őtet utánozták jóban, rosszabban egyaránt... És itt kezdődik a falu veszedelme!...

Trombitás János czifra úri ruhát csináltatott magának. Drága kék posztóból nadrágot, mellényt és melyre álló zsinóros rövid „Zrínyi kaputot” szabatott. Csupán felsője, „szokmánya” volt daróc posztóból, - de azt is városi szabóval „úri módra” készítette: kihajtott melle, gallérja és szélei gazdagon zöld posztóval beszegve. Még kámzsát is varratott reá s hátul összegombolója volt, mint a Tekintetes Tiszttartó úrénak a szomszéd községbe...

A legények bámulták, az asszonynép szerette, mert hát csinosan állott rajta minden darab. Aztán kezdték utánozni: előbb a gazdagabb, azután a szegényebb legények.

A harisnyát, mit a juhok ingyen szolgáltattak, s szép leányok orsója pergetett fonallá a vidám téli estéken a „guzsalyasokban” a „fonokákban”: megvetették, paraszt viseletnek kezdették tartani.

A ruhával kezdették elsajátítani Trombitás János táncát, beszédét. Azt tartották a legügyesebb legénynek, aki legjobban tudta utánozni őt.

Az öreg emberek előbb bosszankodtak, morgolódtak, de utoljára ők is csak belenyugodtak, mert hát: „halad a világ!”

Így kezdett Mező-Békésen minden régi jó felbomlani!

Eddig a község állatai csordákba voltak beosztva s együttesen legeltették és nem volt senkinek semmi kára mezején. Trombitás megkezdte a külön legeltetést, természetesen azért, hogy a tilalmasban is étessen. Ha megfogták cselédjét,  mi ritka esetben történt, mert féltek tőle, kifizette. Szép barmai ingerül szolgáltak a falu legényeinek s példáját ők is követni kezdték s megkezdődött a határ prédálás... A régi rend felbomlásával a külön őrzés általános lett. A gyermekekre bízták a barmok őrizését s ezáltal elvonták azokat az iskolától, s a barmok mellett megtanították mezőt rabolni, Istent káromolni!

De hát nem az az én célom, hogy Mező-Békés felfordult állapotát leírjam, hanem hogy Trombitás János szomorú históriáját elbeszéljem.

Murányi Sándor: A székelyekhez

  
Teremt-e Isten több magyart,
Ha mink is elfogyánk?
Vörösmarty


Szállok ti hozzátok, édes székelyvérek!
Halljátok meg szómat ifiak és vének.
Jertek ide, jertek – szép asszonya, lánya,
S mind akiket Isten ép ésszel megálda.
Hadd tegyem kezemet szívetekre… így ni!
Egy kicsikét oda be is fogok nyitni; -
Mert nekem úgy tetszik – s amit látok – látok:
Nem éppen a legjobb rendben van szénátok.

Mesét mondanék – de magatok lennétek -,
Kik rajta kapnátok, hogy hazudok néktek.
Márpedig e virtust, egy Istenem, lelkem!
Sohse praktizáltam, soha nem szíveltem.
De meg aztán a mit mondani akarok,
Olyan szent igaz – mint égen a csillagok.
Aminek még abból ránk ragyog a fénye,
Székely-magyar ember örök dicsősége.

Volt egyszer egy nap nép – hogyne, hogyne tudnók? –
Szól az ének róluk… úgy hívták hogy: „ H u n n o k!”
Elég az, hogy voltak… dicsőség e néven,
Emlékezni róluk gyönyörűség nékem.
Hej, atyámfia! ha beszélnem kéne –
Mely csoda dolgokat hajtottanak végre:
Három nap és éjjel kevés volna arra –
Annyi, ami méltó tetteikből – dalra!
Az volt ám a derék, híres vitéz egy nép!
Mióta a világ: nem látott ilyet még.
Említsem királyát – turulos E t e l é t?
Aki villámokkal írta hírét, nevét…
Elmondjam-e mind e rövid versek rendén:
Mint foglaltak hazát Duna-Tisza mentén?
Avagy zengjem ezer diadalmas harcát –
Kik a fél világot keresztül viharzák?...

Kiknek porig hódolt büszke Bizánc, s Róma,
Nagy időn át hordva kincseit adóba.
Ám maguk nem nyögték soha senki jármát,
Szabadságuk lévén életüknél drágább.
Igaz szittya lelkük – mert büszke volt arra,
Hogy idegen úrnak parancsszavát hallja:
Elvérzettek inkább testvérküzdelemben,
Semhogy idegennek meghódolni kelljen…

Midőn beborult már, leáldozott napjuk,
Eltűntek az éjben… elhalt zúgó harcuk.
A dicsőség őket szárnyaira vette,
Fényes „hadak útján” Hadúrhoz emelte.
Csak  C s a b a  királyfi – egy kis csapat élén –
Bujdokol hegy-völgyön… sűrű erdők mélyén…
„Erdővidék” felé addig-addig mentek:
Míg a  R i k a  táján új hazára leltek.

Elmondjam-e mindezt elejétől végig?
Aminek hallása ma is hevít… szédít…
Nem mondom – mert minden krónikánál szebben
Meg van írva tudom – a ti szívetekben.
Oh én érzem örök dicsőségük árját,
Amely lelkemen oly mámorítón jár át.
A büszkeség heve zsongja át valómat:
Hogy e világhősök ő s a p á i n k  voltak!

Amidőn a magyart – s hajh be sokszor történt! –
A viharzó vészek már-már elsöpörték…
Jött a tatár, török… elnyomta a német, -
Örök harc, küzdelem sebeitől vérzett:
Mi adta az  E r ő t, győzni a sok harcot,
A  H i t e t, mely minket e  h e l y e n  megtartott?
Az a  t u d a t: hogy szent örökséget védünk,
S ősapáink lelke harcol velünk… értünk…

Ellenség ha ránk tört nyíltan avagy titkon:
A székely volt első a zord csatasíkon.
Szerette, féltette bérces kis hazáját,
Jaj volt azoknak, kik ősfaját gyalázták…
Daliás, hős, nemes volt a  h u n v é r s z é k e l y –
„Minden kis vércseppje drága gyönggyel ért fel.”
Rendületlen állott hite kőszikláján,
Nem járt a bűnösök hitlenek tanácsán…
Szelídség, jó erkölcs volt szíve vezére,
Isten és emberek gyönyörűségére…!

De az idő fordult… változtak a dolgok,
Az igaznak, jónak szép rendje megbomlott.
Turul sasmadár – mely egykor merészbátran
A napba tört, ma hajh vergődik por-sárban.
Honnan, miért ez így? e változás kérdem -?
Hiszen az a nap süt még ma is az égen.
Maros, Olt vidéke, szőke Nyárád mente,
Ma is olyan áldott… szép  miként régente…

A vén Hargitáról egy-egy várrom néz le,
Hajdan Rhabonbanok zajos ősi fészke.
Ott alussza álmát Etele  R i k á j a,…
Szép királyfiára… hős Csabára várva…
Zúgó fenyves erdők… vadregények bércek,
Mind… mind csak a székely híréről beszélnek.
Oly sok dicső emlék lekötni a lelket:
Nem kérve cserébe mást – csak  h o n s z e r e l m e t!

S ti, - akiknek Isten adta e szép földet,
Melyet őseitek vérükkel öntöztek…
Hol az ős hit, ős tűz oltárai égtek…
Hozsánna zeng ma az egy Isten nevének…
Hol szebb – illatosabb a mező virágja,
Édesebb – mert  m a g y a r – a dal felhangzása…
Hol magyar kérdésre magyarul felelnek:
E  m e g s z e n t e l t  h e l y r ő l, idegenbe mentek. –

Idegenbe mentek…  i d e g e n  o r s z á g b a,
Magatok vesztére, csúfos szolgaságba…
Magyarok, véretek, fajunk romlására,
A székely, a magyar  s z é g y e n-p i a c á r a…!
S kik a nagyvilágban rokon nélkül állunk,
Így pusztulunk, veszünk, így fogy kicsi számunk.
Így lesz veletek is majd nagyobb a száma,
Akik fenekednek gonoszul hazánkra…

Oh mert ellenségünk annyi mint a polyva!
Isten csodája, hogy élünk még e honba!...
… Voltunk nagylelkűek… n a g y o b b  m i n t  k e l l e t t,
Testvérül fogadván idege népeket, -
Akik hálából most rúgnak, rágnak, marnak,
És vesztét hirdetik a nemes magyarnak…
Ám ti mégis mentek… hadd fogyjon a  l e l k e!
Oh hol van a székely régi honszerelme…?

Régi honszerelme… régi jó erénye:
A lemenő napnak már kialvó fénye.
Földi javak után fut örege, ifja…
Dacos lelke Istent maga ellen hívja.
Tiszta búzátokat elölte a konkoly –
Senki a hon, s lelke javával nem gondol…
Mit nektek   t ű z o s z l o p… c s i p k e b o k o r l á n g j a?...
Ti vágytok Egyiptom veres hagymájára…

„Nehéz itt az élet!” – ezt hajtjátok egyre; -
Boldog Isten! hol nincs az életek terhe?
Elmúltak az idők… nem hull manna már ma, -
Nincs e földnek többé boldog kánaánja.
Küzdelem az élet… verejtékkel adják
Kenyerünknek minden betevő Falatját.
De e föld itt mégsem a Siralom völgye,
Ha a hit, a remény, a szeretet tölt be.

Lám, az ég is borul.. nem örökké tiszta, -
Igaz ember sorsát Istenre is bízza.
… Nekünk nincs több hazánk, - de ez egy: szent, drága,
Mint a hívőnek a Jézus keresztfája.
Aki ezt hűtlenül, könnyelműn elhagyja:
Bűnt tesz – mint ki édesanyját megtagadja.
… Megálljatok! elég a vérvesztés bűne…!
Térítsem meg a hon bánatos könnyűje.

Ahová ti mentek: az lesz Golgotátok,
Lehet mindenetek, de soha hazátok!
Lesz talán mi ottan pillanatnyi jót ád…
Oh csak egy nem lesz – a szent föld: M a g y a r o r s z á g!
Itt még lobog egy kis vigasztaló csillag,
O t t  elborul az is… más  h i t r e  tanítnak.
Itt, ha csüggedsz:  h i t e d  temploma hívogat…
O t t  eleped lelked szomj s búsulás miatt…

Itt még zeng az édes, bűbájos magyar szó, -
O t t  elvész mint zúgó viharban a jajszó.
Itt büszkén vallhatod magadat magyarnak,
O t t csak jövevény lész – akit megtagadnak. –
Itt van neved… néped, van jogod, van hazád, -
O t t  lész senki, semmi. Egy  h o n t a l a n  család!
Itt könnyű lesz sírod pora – ha majd nem lész,
O t t, az idegenben, virágtalan, nehéz…
- Oh hallgassatok hát intő szavaimra:
Kegyes Ábel sorsát ne bízza  K a i n r a!

Ez a föld itt mienk… akárki mit mondjon!
Ezer éve védjük vérrel minden ponton.
A szemetje, cenkje, baglyok, denevérek,
Akik hazát, hitet oly könnyen cserélnek –
A  v a k o n d o k  l e l k e k, kiknek nem szent semmi:
Hadd menjenek innen, más hazát keresni…!
De Te székelyvérem állj helyeden váltig, -
Álld, vagy ver a végzet: küzdj, munkálj halálig.
Bízd a jó Istenre jóra váló sorsod…

É s  n e  f e l e d d  s o h a  szittyamagyar  v o l t o d!

Forrás: Unitárius Közlöny 1. köt. 1888.

Gyallay Pap Domokos (1880-1970): A kis leányka



I.
Harmatcsepp a rózsán,
Ha ölébe vette,
Csillag a hold mellett,
Ha kézen vezette:
Olyan volt a Véghné kicsi leánykája.

Virágról mily hamar
Fölszárad a harmat!
Szép csillag, a hajnal
Téged is elaltat,
Mint a kis leánykát az a pár esztendő.

II.
Végh Andorné gyászruhája,
Le-leperdül a könny rája,
- nehéz göröngy kis koporsón -,
Oh, a szíve hogyne fájna!

Múlik egy év, kettő, három:
Új rügy hajt az élő ágon,
Ifjú asszony csak azt mondja:
- „H’jába várom, h’jába várom!” –

Virág nyit már a sírhanton,
Nyit: hogy újra elhervadjon.
Végh Andorné számítgatja:
- „Éltem is így elszaladjon?” –

Szőke haja kackiáson,
Túl van már a búsuláson,
Súgva mondja táncosának:
- „Csitt! a férjem meg ne lásson!” –

III.
Fekszik ágyán kínos betegen,
Őrizője félénk ne legyen:
Égiekről, kicsi lányáról
Jár a szája, mint a sebes szél.
(Azt mondják: az ilyen meg sem él.)

- „Felségem, édes, föl ne kelj!
Hisz gyönge vagy, mint a hópehely!”
- „Ágyam végén az a kis angyal
Az én lánykám!... Andor fognád meg,
Oh, nagy Isten, engem nem vár meg!”…

Mindkét szeme le van csukódva,
Nincsen messze már a végóra,
meg se mozdul teste kórágyán,
S kapkod mégis aszott kezével
Lánykájához, akit nem ér el

Forrás: Unitárius Közlöny XV. kötet 2. sz. Kolozsvár, 1901. február


Vargha Gyula: Leroskadás előtt



Sok volt a teher, gond, melyet viselék,
S egyszer csak a test majd azt mondja: elég;
Mint vén gebe, mely a hámnak neki-dől,
De kidől.

Szájtátva egész sereg állja körül;
A gazda sóhajt, a tömeg sem örül.
Kár érte. Habár csak rokkant talyigás
Az igás.

Az út közepén ha netán elesem,
Megérzik, akiknek kenyerét keresem:
De nekem jobb volna, hol gond se gyötör,
A gödör.

Gondok után oly jó: már gondtalanul,
Pihenni, aludni álomtalanul,
Feledni a szégyent, az arcpirítót
S a bitót.

A bitót, amelyre – hogy tűri az ég?! –
Már vonja hazánkat a cenk, a pribék,
S vak éjbe napunk reménytelenül
Lemerül.

Pihenni, pihenni, ez egy csak az ír,
Nincs más menedék, csak a sír, csak a sír…
De sírba levágyni, csüggedt-keserűn:
Ma bűn.

El, gyáva halálvágy! Ma nem szabad az,
Tápláljon a bosszú, éltessen a dac,
Vén karban is égjen rablót kiverő
Ifjúi erő.


 Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 7. sz. (1920. április 11.)

Drasche-Lázár Alfréd: Éva kis keze



Drasche-Lázár Alfréd új regénye, eltérően az eddigiektől, nem a mágnások és huszártisztek környezetében játszik, hanem az úgynevezett gentry körében s mint az író előbbi regényei közül a Tűzkereszt, külföldre is kiviszi meséje egy részét.

Ez a mese egy bájos, okos kisleány körül szövődik, aki anyátlanul, nagybátyjánál nevelkedett fel, mialatt az apja léha szerelmi kalandok után futkos. Ez a nagybáty komoly, gondolkozó politikus, aki egy politikai röpiratával szembehelyezkedik az egész közvéleménnyel: a hazaárulás vádjával terhelten kiközösítettje lesz a maga társadalmi körének. A kislányt, Évát is elveszi tőle apja s előbb egy nevelőnő gondjaira bízza, akiről utóbb kiderül, hogy közönséges kalandornő, sőt kémnő, majd Genfbe küldi francia rokonaihoz. Itt éri a kis Évát a háború, a kisleány nem tud nagynénjével megférni, intézetbe kerül, ahol az ententehoz tartozó lányoktól sokat kell szenvednie - a háborúnak ez a belehullámzása a leányinternátus életébe egyike a regény legsikerültebb részeinek -, végre apjával, aki a háború fáradalmait jött Svájcba kipihenni, egy luzerni nagy szállóba jut. Itt találkozik az öregedő diplomatával, akivel még Svájcba utaztában ismerkedett meg s aki nagy benyomást tett rá, de találkozik egy gazdag magyar fiatalemberrel is, akit egyszer látott Budapesten a színházban s akiről azóta titokban folyton ábrándozott. Az ábrándozásból hamar kölcsönös szerelem lesz s a diplomata, aki szintén szereti Évát, vereséget szenved a másik kérő fiatalságától.

Ez a váza a regénynek azzal a találékonysággal van kitöltve, amely Drasche-Lázár írói természetét jellemzi: egyre újabb és újabb környezetbe, érdekesebb és érdekesebb helyzetekbe bonyolítja szereplőit, egész sereg embert jellemez egy-két nem mély, de mégis megkülönböztető vonással. Drasche-Lázár kedveltsége az olvasók tömegei előtt onnan van, hogy a regénynek azt az elemét ragadja meg, amelyet a modern irodalom el szokott hanyagolni, holott az olvasó mindenek fölött szereti: a fordulatos és érdekfeszítő mesét. Ez a siker arra figyelmezteti az irodalmat, hogy az elbeszélésnek mégis csak a mesélés az ősformája, a regényolvasó többé-kevésbé mindig mesehallgató gyerek, aki nem bánja, ha az emberek, akikről hall, nincsenek is reálisan, mélyreható megelevenítéssel megrajzolva, a történet pszichológiai és szociális távlatai nem nyúlnak messzire, - a fődolog neki az, hogy a történésekre való kíváncsisága folyton ébren maradjon, bő táplálékot kapjon és végül is kielégíttessék. A regényt a Franklin-Társulat adta ki.


Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 5. sz. (1920. márczius 7.)

Szegedi István: Önarckép



Csak egy kinyújtott, árva kéz,
tenyér, amely üresen ásít,
a fátyolos szem ködbe vész,
de nem néz szembe véle másik;
és tétován a tíz köröm,
amely a semmiben kapargat,
ó, hol vagy, drága kincs, öröm,
előlük mély föveny takarhat:
két láb, mely rossz ütemre lép,
a perc elé lassan kalimpál
és egyre hozná közelébb,
mi egyre távolabbrul int már;
két makrancos, kemény ajak,
amely kopáran zárul össze
és nem becézik lágy hajak,
hogy harmatával kéj fürössze;
a fül csigája csak kereng
és önnön útvesztőbe téved,
fészket rakott belé a csend,
míg tűnnek hangtalan az évek.

Egy puszta falra írtam ezt
és arra túl halottak élnek
és egyre több a sírkereszt
és egyszer majd idáig érnek.


Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 5. sz. (1920. márczius 7.)

Erdős Renée: Az élet királynője





Erdős Renée nagy új regénye egyenes folytatása Az új sarj-nak, amely néhány év előtt jelent meg s második része egy regénysorozatnak, amely nyilván még folytatódni fog.

Az első regény Éblen Bettyjéből, a vidéki kis zsidólányból, aki elindul Budapestre színésznőnek, időközben Érseki Benoite lesz, hírneves írónő, aki forró, érzékien szenvedélyes szerelemben van Bártfy Lászlóval, a nála is hírnevesebb íróval. A szerelem több szenvedést hoz a költőnőnek, mint örömöt: csak az érzékiség forrásából táplálkozik, a két lélek erkölcsi összhangja nélkül, tehát mértéktelenül forró szerelmes órák, heves zengésű, hol zaklatottan vibráló, hol siváran lecsüggedő hangulatok és kínok civakodások, meddő szakítási tervek végletei között hányódik. A férfi szeszélyes, cinikus, kíméletlen, morális fék nélküli, a nő is erősen érzéki, de a magasabb rendű erkölcsi érzés csírája benne v an, folyton fejlődik, mindjobban kiszélesíti a közte és szerelmese közötti szakadékot.

Bekövetkezik a természetszerű szakítás, a férfi sértett, hiúságában és fekete lángú szerelmében vesztére tör a nőnek, szerelmük titkait a közbeszéd pellengérére viszi, megrágalmazza, beszennyezi az egész világ előtt s még kenyérkeresetében is lehetetlenné teszi a nőt, terrorral, rábeszéléssel elijeszti a kiadókat, hogy kéziratait megvásárolják. A nő mozdulatlanul tűri az inzultusokat, teljesen tehetetlen velük szemben, néhány nem nagy befolyású barátja hiába igyekszik segíteni rajta s végre mikor már a nyomor kezd nála kopogtatni, egy derék barátnője segítségével elindul külföldre.

A regény itt csak megszakad, folytatása a ciklus harmadik részére marad. A regény érdekességet kettőben van: a két művészember szerelmének részletes, valószerű, néha már fotográfia-szerű rajzában, amely nincs ugyan egy egységes felfogás által szorosan összefogva, részleteiben azonban az emberi természet nem egy titkát leplezi le, másfelől pedig a tizenöt-húsz év előtti budapesti irodalmi viszonyok sok tekintetben memoire-szerűen ható jellemzésében, amely egyoldalúan van ugyan nézve s megvan benne az a hajlandóság, hogy egy bizonyos irodalmi csoportot azonosítson az egész irodalmi világgal, de tele van olyan vonásokkal, amelyekből nagyrészt rekonstruálni lehet ama kor irodalmi levegőjét s amelyek magyarázatát adják, hogy miért volt a kilencszázas évek elejének sajtó körüli irodalma olyan sekélyes és koncentrálatlan.

A regénynek tagadhatatlan értékei és érdekessége mellett egy nagy baja van: nagy terjedelme dacára is meglehetősen szűk körét foglalja be az életnek, nagyon is hozzátapad a részletekhez, nincs meg benne az összefoglaló nagy kontúr s épp ezért aminek a fődolognak kellene lenni, a hősnő morális világfelfogásának kifejlése, megtisztulása és megszilárdulása szinte teljesen elvész a részletek mögött.


Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

P. Verlaine: Költészettan



Zenét minékünk, csak zenét,
Ezért a versed lebegőben
Ragadd meg a lágy levegőben,
Amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,
És megvetőn dobd a zenének,
Mert édes a tétova ének,
s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek
És déli, reszkető verőfény,
S a langyos őszi ég merő fény,
Kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,
És semmi Szín, koldusi ékül,
Ó, fuvola s kürt összekékül,
E sima álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,
Baj lenne ha versedbe hagynád,
Az ötletet, e durva hagymát,
Melytől könnyez e szent Azur.

Szónoklat? Törd ki a nyakát
És jó ha izmod megfeszíted,
Pórázra szoktatván a Rímet.
Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,
Süket gyerek, oktondi néger,
Babrál olcsó játékszerével
S kongatja szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!
Legyen a vers egy meg nem álló
Lélek, mindig új vágyba szálló,
Mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,
Hajnalban, az ideges szélben
Méntákra üljön észrevétlen…
a többi csak irodalom.

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)