Rédiger Géza: Trombitás János szomorú históriája

 Egy szomorú, de igaz történetet beszélek el!

Hallgassátok meg, aztán gondolkozzatok rajta...

Mező-Békés híres volt szelíd, jámbor népéről. Talán éppen ezért is nevezték Békésnek...

Hanem egyszer csak megváltozott minden...!

A nép, mintha eszét vesztette volna, kivetkezett régi jó erkölcseiből. Kezdett üres lenni az Isten háza és népes lenni a falu korcsmája. Eszem-iszom, dinom-dánom, fényűzés s ami ezekkel karöltve szokott járni: dologtalanság istenkáromlás, rend felbomlás, ínség, nyomor kezdett lábra kapni.

Tiszteletes Berényi uram, a jó öreg pap hiába tartotta a legszebb prédikációkat, hiába beszélt Szodoma, Gomora elvetemült népéről: nem volt, aki meghallgassa -, vagy ha meghallgatták is, fel sem vették! „Azért fizetünk, hogy papoljon!” szokta mondani Trombitás János utam, a falu trombitája, akire jobban hallgatott a nép, mint a jó öreg Tiszteletes papra... Trombitás János a leggazdagabb ember volt Mező-Békésen.

Trombitásnak szelíd, jámbor szülői voltak! Ő is szelíd, jó fiú volt apja szárnyai alatt; de hogy besorozták katonának s a huszár „mundurt” reá adták: mintha kicserélték volna. Elfelejtett minden jót, amit szülőitől tanult s elsajátított minden rosszat, amit a legelvetemültebb katonáktól hallott és látott...

Nem volt szent előtte a másé s úgy káromkodott, mint egy kozák. A rossz hír elhatott a szülőkhöz s azok szégyenökben és bánatokban – bele is haltak. A fiút haza bocsátották, úgyse vették sok hasznát ott sem. Mikor hazajött, dús, gazdag örökség várt reá. Szomorkodott ugyan szülői halálán, s becsületére legyen mondva – két szép sírkövet is állított azok sírhalmai fölé, - hanem aztán ennyiből állott minden! Folytatta tovább előbbi korhely életét.

Szép sugár fiú volt. Hozzá hasonló egy sem volt a falu legényei közt. Őreá nézett a falu ifjúsága, őróla beszéltek, őtet utánozták jóban, rosszabban egyaránt... És itt kezdődik a falu veszedelme!...

Trombitás János czifra úri ruhát csináltatott magának. Drága kék posztóból nadrágot, mellényt és melyre álló zsinóros rövid „Zrínyi kaputot” szabatott. Csupán felsője, „szokmánya” volt daróc posztóból, - de azt is városi szabóval „úri módra” készítette: kihajtott melle, gallérja és szélei gazdagon zöld posztóval beszegve. Még kámzsát is varratott reá s hátul összegombolója volt, mint a Tekintetes Tiszttartó úrénak a szomszéd községbe...

A legények bámulták, az asszonynép szerette, mert hát csinosan állott rajta minden darab. Aztán kezdték utánozni: előbb a gazdagabb, azután a szegényebb legények.

A harisnyát, mit a juhok ingyen szolgáltattak, s szép leányok orsója pergetett fonallá a vidám téli estéken a „guzsalyasokban” a „fonokákban”: megvetették, paraszt viseletnek kezdették tartani.

A ruhával kezdették elsajátítani Trombitás János táncát, beszédét. Azt tartották a legügyesebb legénynek, aki legjobban tudta utánozni őt.

Az öreg emberek előbb bosszankodtak, morgolódtak, de utoljára ők is csak belenyugodtak, mert hát: „halad a világ!”

Így kezdett Mező-Békésen minden régi jó felbomlani!

Eddig a község állatai csordákba voltak beosztva s együttesen legeltették és nem volt senkinek semmi kára mezején. Trombitás megkezdte a külön legeltetést, természetesen azért, hogy a tilalmasban is étessen. Ha megfogták cselédjét,  mi ritka esetben történt, mert féltek tőle, kifizette. Szép barmai ingerül szolgáltak a falu legényeinek s példáját ők is követni kezdték s megkezdődött a határ prédálás... A régi rend felbomlásával a külön őrzés általános lett. A gyermekekre bízták a barmok őrizését s ezáltal elvonták azokat az iskolától, s a barmok mellett megtanították mezőt rabolni, Istent káromolni!

De hát nem az az én célom, hogy Mező-Békés felfordult állapotát leírjam, hanem hogy Trombitás János szomorú históriáját elbeszéljem.

Murányi Sándor: A székelyekhez

  

Teremt-e Isten több magyart,

Ha mink is elfogyánk?

Vörösmarty

Szállok ti hozzátok, édes székelyvérek!

Halljátok meg szómat ifiak és vének.

Jertek ide, jertek – szép asszonya, lánya,

S mind akiket Isten ép ésszel megálda.

Hadd tegyem kezemet szívetekre… így ni!

Egy kicsikét oda be is fogok nyitni; -

Mert nekem úgy tetszik – s amit látok – látok:

Nem éppen a legjobb rendben van szénátok.

Mesét mondanék – de magatok lennétek -,

Kik rajta kapnátok, hogy hazudok néktek.

Márpedig e virtust, egy Istenem, lelkem!

Sohse praktizáltam, soha nem szíveltem.

De meg aztán a mit mondani akarok,

Olyan szent igaz – mint égen a csillagok.

Aminek még abból ránk ragyog a fénye,

Székely-magyar ember örök dicsősége.

Volt egyszer egy nap nép – hogyne, hogyne tudnók? –

Szól az ének róluk… úgy hívták hogy: „ H u n n o k!”

Elég az, hogy voltak… dicsőség e néven,

Emlékezni róluk gyönyörűség nékem.

Hej, atyámfia! ha beszélnem kéne –

Mely csoda dolgokat hajtottanak végre:

Három nap és éjjel kevés volna arra –

Annyi, ami méltó tetteikből – dalra!

Az volt ám a derék, híres vitéz egy nép!

Mióta a világ: nem látott ilyet még.

Említsem királyát – turulos E t e l é t?

Aki villámokkal írta hírét, nevét…

Elmondjam-e mind e rövid versek rendén:

Mint foglaltak hazát Duna-Tisza mentén?

Avagy zengjem ezer diadalmas harcát –

Kik a fél világot keresztül viharzák?...

Kiknek porig hódolt büszke Bizánc, s Róma,

Nagy időn át hordva kincseit adóba.

Ám maguk nem nyögték soha senki jármát,

Szabadságuk lévén életüknél drágább.

Igaz szittya lelkük – mert büszke volt arra,

Hogy idegen úrnak parancsszavát hallja:

Elvérzettek inkább testvérküzdelemben,

Semhogy idegennek meghódolni kelljen…

Midőn beborult már, leáldozott napjuk,

Eltűntek az éjben… elhalt zúgó harcuk.

A dicsőség őket szárnyaira vette,

Fényes „hadak útján” Hadúrhoz emelte.

Csak  C s a b a  királyfi – egy kis csapat élén –

Bujdokol hegy-völgyön… sűrű erdők mélyén…

„Erdővidék” felé addig-addig mentek:

Míg a  R i k a  táján új hazára leltek.

Elmondjam-e mindezt elejétől végig?

Aminek hallása ma is hevít… szédít…

Nem mondom – mert minden krónikánál szebben

Meg van írva tudom – a ti szívetekben.

Oh én érzem örök dicsőségük árját,

Amely lelkemen oly mámorítón jár át.

A büszkeség heve zsongja át valómat:

Hogy e világhősök ő s a p á i n k  voltak!

Amidőn a magyart – s hajh be sokszor történt! –

A viharzó vészek már-már elsöpörték…

Jött a tatár, török… elnyomta a német, -

Örök harc, küzdelem sebeitől vérzett:

Mi adta az  E r ő t, győzni a sok harcot,

A  H i t e t, mely minket e  h e l y e n  megtartott?

Az a  t u d a t: hogy szent örökséget védünk,

S ősapáink lelke harcol velünk… értünk…

Ellenség ha ránk tört nyíltan avagy titkon:

A székely volt első a zord csatasíkon.

Szerette, féltette bérces kis hazáját,

Jaj volt azoknak, kik ősfaját gyalázták…

Daliás, hős, nemes volt a  h u n v é r s z é k e l y –

„Minden kis vércseppje drága gyönggyel ért fel.”

Rendületlen állott hite kőszikláján,

Nem járt a bűnösök hitlenek tanácsán…

Szelídség, jó erkölcs volt szíve vezére,

Isten és emberek gyönyörűségére…!

De az idő fordult… változtak a dolgok,

Az igaznak, jónak szép rendje megbomlott.

Turul sasmadár – mely egykor merészbátran

A napba tört, ma hajh vergődik por-sárban.

Honnan, miért ez így? e változás kérdem -?

Hiszen az a nap süt még ma is az égen.

Maros, Olt vidéke, szőke Nyárád mente,

Ma is olyan áldott… szép  miként régente…

A vén Hargitáról egy-egy várrom néz le,

Hajdan Rhabonbanok zajos ősi fészke.

Ott alussza álmát Etele  R i k á j a,…

Szép királyfiára… hős Csabára várva…

Zúgó fenyves erdők… vadregények bércek,

Mind… mind csak a székely híréről beszélnek.

Oly sok dicső emlék lekötni a lelket:

Nem kérve cserébe mást – csak  h o n s z e r e l m e t!

S ti, - akiknek Isten adta e szép földet,

Melyet őseitek vérükkel öntöztek…

Hol az ős hit, ős tűz oltárai égtek…

Hozsánna zeng ma az egy Isten nevének…

Hol szebb – illatosabb a mező virágja,

Édesebb – mert  m a g y a r – a dal felhangzása…

Hol magyar kérdésre magyarul felelnek:

E  m e g s z e n t e l t  h e l y r ő l, idegenbe mentek. –

Idegenbe mentek…  i d e g e n  o r s z á g b a,

Magatok vesztére, csúfos szolgaságba…

Magyarok, véretek, fajunk romlására,

A székely, a magyar  s z é g y e n-p i a c á r a…!

S kik a nagyvilágban rokon nélkül állunk,

Így pusztulunk, veszünk, így fogy kicsi számunk.

Így lesz veletek is majd nagyobb a száma,

Akik fenekednek gonoszul hazánkra…

Oh mert ellenségünk annyi mint a polyva!

Isten csodája, hogy élünk még e honba!...

… Voltunk nagylelkűek… n a g y o b b  m i n t  k e l l e t t,

Testvérül fogadván idege népeket, -

Akik hálából most rúgnak, rágnak, marnak,

És vesztét hirdetik a nemes magyarnak…

Ám ti mégis mentek… hadd fogyjon a  l e l k e!

Oh hol van a székely régi honszerelme…?

Régi honszerelme… régi jó erénye:

A lemenő napnak már kialvó fénye.

Földi javak után fut örege, ifja…

Dacos lelke Istent maga ellen hívja.

Tiszta búzátokat elölte a konkoly –

Senki a hon, s lelke javával nem gondol…

Mit nektek   t ű z o s z l o p… c s i p k e b o k o r l á n g j a?...

Ti vágytok Egyiptom veres hagymájára…

„Nehéz itt az élet!” – ezt hajtjátok egyre; -

Boldog Isten! hol nincs az életek terhe?

Elmúltak az idők… nem hull manna már ma, -

Nincs e földnek többé boldog kánaánja.

Küzdelem az élet… verejtékkel adják

Kenyerünknek minden betevő Falatját.

De e föld itt mégsem a Siralom völgye,

Ha a hit, a remény, a szeretet tölt be.

Lám, az ég is borul.. nem örökké tiszta, -

Igaz ember sorsát Istenre is bízza.

… Nekünk nincs több hazánk, - de ez egy: szent, drága,

Mint a hívőnek a Jézus keresztfája.

Aki ezt hűtlenül, könnyelműn elhagyja:

Bűnt tesz – mint ki édesanyját megtagadja.

… Megálljatok! elég a vérvesztés bűne…!

Térítsem meg a hon bánatos könnyűje.

Ahová ti mentek: az lesz Golgotátok,

Lehet mindenetek, de soha hazátok!

Lesz talán mi ottan pillanatnyi jót ád…

Oh csak egy nem lesz – a szent föld: M a g y a r o r s z á g!

Itt még lobog egy kis vigasztaló csillag,

O t t  elborul az is… más  h i t r e  tanítnak.

Itt, ha csüggedsz:  h i t e d  temploma hívogat…

O t t  eleped lelked szomj s búsulás miatt…

Itt még zeng az édes, bűbájos magyar szó, -

O t t  elvész mint zúgó viharban a jajszó.

Itt büszkén vallhatod magadat magyarnak,

O t t csak jövevény lész – akit megtagadnak. –

Itt van neved… néped, van jogod, van hazád, -

O t t  lész senki, semmi. Egy  h o n t a l a n  család!

Itt könnyű lesz sírod pora – ha majd nem lész,

O t t, az idegenben, virágtalan, nehéz…

- Oh hallgassatok hát intő szavaimra:

Kegyes Ábel sorsát ne bízza  K a i n r a!

Ez a föld itt mienk… akárki mit mondjon!

Ezer éve védjük vérrel minden ponton.

A szemetje, cenkje, baglyok, denevérek,

Akik hazát, hitet oly könnyen cserélnek –

A  v a k o n d o k  l e l k e k, kiknek nem szent semmi:

Hadd menjenek innen, más hazát keresni…!

De Te székelyvérem állj helyeden váltig, -

Álld, vagy ver a végzet: küzdj, munkálj halálig.

Bízd a jó Istenre jóra váló sorsod…

É s  n e  f e l e d d  s o h a  szittyamagyar  v o l t o d!

Forrás: Unitárius Közlöny 1. köt. 1888.

Gyallay Pap Domokos (1880-1970): A kis leányka

I.

Harmatcsepp a rózsán,

Ha ölébe vette,

Csillag a hold mellett,

Ha kézen vezette:

Olyan volt a Véghné kicsi leánykája.

Virágról mily hamar

Fölszárad a harmat!

Szép csillag, a hajnal

Téged is elaltat,

Mint a kis leánykát az a pár esztendő.

II.

Végh Andorné gyászruhája,

Le-leperdül a könny rája,

- nehéz göröngy kis koporsón -,

Oh, a szíve hogyne fájna!

Múlik egy év, kettő, három:

Új rügy hajt az élő ágon,

Ifjú asszony csak azt mondja:

- „H’jába várom, h’jába várom!” –

Virág nyit már a sírhanton,

Nyit: hogy újra elhervadjon.

Végh Andorné számítgatja:

- „Éltem is így elszaladjon?” –

Szőke haja kackiáson,

Túl van már a búsuláson,

Súgva mondja táncosának:

- „Csitt! a férjem meg ne lásson!” –

III.

Fekszik ágyán kínos betegen,

Őrizője félénk ne legyen:

Égiekről, kicsi lányáról

Jár a szája, mint a sebes szél.

(Azt mondják: az ilyen meg sem él.)

- „Felségem, édes, föl ne kelj!

Hisz gyönge vagy, mint a hópehely!”

- „Ágyam végén az a kis angyal

Az én lánykám!... Andor fognád meg,

Oh, nagy Isten, engem nem vár meg!”…

Mindkét szeme le van csukódva,

Nincsen messze már a végóra,

meg se mozdul teste kórágyán,

S kapkod mégis aszott kezével

Lánykájához, akit nem ér el…

Forrás: Unitárius Közlöny XV. kötet 2. sz. Kolozsvár, 1901. február

Vargha Gyula: Leroskadás előtt

Sok volt a teher, gond, melyet viselék,

S egyszer csak a test majd azt mondja: elég;

Mint vén gebe, mely a hámnak neki-dől,

De kidől.

Szájtátva egész sereg állja körül;

A gazda sóhajt, a tömeg sem örül.

Kár érte. Habár csak rokkant talyigás

Az igás.

Az út közepén ha netán elesem,

Megérzik, akiknek kenyerét keresem:

De nekem jobb volna, hol gond se gyötör,

A gödör.

Gondok után oly jó: már gondtalanul,

Pihenni, aludni álomtalanul,

Feledni a szégyent, az arcpirítót

S a bitót.

A bitót, amelyre – hogy tűri az ég?! –

Már vonja hazánkat a cenk, a pribék,

S vak éjbe napunk reménytelenül

Lemerül.

Pihenni, pihenni, ez egy csak az ír,

Nincs más menedék, csak a sír, csak a sír…

De sírba levágyni, csüggedt-keserűn:

Ma bűn.

El, gyáva halálvágy! Ma nem szabad az,

Tápláljon a bosszú, éltessen a dac,

Vén karban is égjen rablót kiverő

Ifjúi erő.

 Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 7. sz. (1920. április 11.)

Drasche-Lázár Alfréd: Éva kis keze

Drasche-Lázár Alfréd új regénye, eltérően az eddigiektől, nem a mágnások és huszártisztek környezetében játszik, hanem az úgynevezett gentry körében s mint az író előbbi regényei közül a Tűzkereszt, külföldre is kiviszi meséje egy részét.

Ez a mese egy bájos, okos kisleány körül szövődik, aki anyátlanul, nagybátyjánál nevelkedett fel, mialatt az apja léha szerelmi kalandok után futkos. Ez a nagybáty komoly, gondolkozó politikus, aki egy politikai röpiratával szembehelyezkedik az egész közvéleménnyel: a hazaárulás vádjával terhelten kiközösítettje lesz a maga társadalmi körének. A kislányt, Évát is elveszi tőle apja s előbb egy nevelőnő gondjaira bízza, akiről utóbb kiderül, hogy közönséges kalandornő, sőt kémnő, majd Genfbe küldi francia rokonaihoz. Itt éri a kis Évát a háború, a kisleány nem tud nagynénjével megférni, intézetbe kerül, ahol az ententehoz tartozó lányoktól sokat kell szenvednie - a háborúnak ez a belehullámzása a leányinternátus életébe egyike a regény legsikerültebb részeinek -, végre apjával, aki a háború fáradalmait jött Svájcba kipihenni, egy luzerni nagy szállóba jut. Itt találkozik az öregedő diplomatával, akivel még Svájcba utaztában ismerkedett meg s aki nagy benyomást tett rá, de találkozik egy gazdag magyar fiatalemberrel is, akit egyszer látott Budapesten a színházban s akiről azóta titokban folyton ábrándozott. Az ábrándozásból hamar kölcsönös szerelem lesz s a diplomata, aki szintén szereti Évát, vereséget szenved a másik kérő fiatalságától.

Ez a váza a regénynek azzal a találékonysággal van kitöltve, amely Drasche-Lázár írói természetét jellemzi: egyre újabb és újabb környezetbe, érdekesebb és érdekesebb helyzetekbe bonyolítja szereplőit, egész sereg embert jellemez egy-két nem mély, de mégis megkülönböztető vonással. Drasche-Lázár kedveltsége az olvasók tömegei előtt onnan van, hogy a regénynek azt az elemét ragadja meg, amelyet a modern irodalom el szokott hanyagolni, holott az olvasó mindenek fölött szereti: a fordulatos és érdekfeszítő mesét. Ez a siker arra figyelmezteti az irodalmat, hogy az elbeszélésnek mégis csak a mesélés az ősformája, a regényolvasó többé-kevésbé mindig mesehallgató gyerek, aki nem bánja, ha az emberek, akikről hall, nincsenek is reálisan, mélyreható megelevenítéssel megrajzolva, a történet pszichológiai és szociális távlatai nem nyúlnak messzire, - a fődolog neki az, hogy a történésekre való kíváncsisága folyton ébren maradjon, bő táplálékot kapjon és végül is kielégíttessék. A regényt a Franklin-Társulat adta ki.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 5. sz. (1920. márczius 7.)

Szegedi István: Önarckép

Csak egy kinyújtott, árva kéz,

tenyér, amely üresen ásít,

a fátyolos szem ködbe vész,

de nem néz szembe véle másik;

és tétován a tíz köröm,

amely a semmiben kapargat,

ó, hol vagy, drága kincs, öröm,

előlük mély föveny takarhat:

két láb, mely rossz ütemre lép,

a perc elé lassan kalimpál

és egyre hozná közelébb,

mi egyre távolabbrul int már;

két makrancos, kemény ajak,

amely kopáran zárul össze

és nem becézik lágy hajak,

hogy harmatával kéj fürössze;

a fül csigája csak kereng

és önnön útvesztőbe téved,

fészket rakott belé a csend,

míg tűnnek hangtalan az évek.

Egy puszta falra írtam ezt

és arra túl halottak élnek

és egyre több a sírkereszt

és egyszer majd idáig érnek.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 5. sz. (1920. márczius 7.)

Erdős Renée: Az élet királynője

Erdős Renée nagy új regénye egyenes folytatása Az új sarj-nak, amely néhány év előtt jelent meg s második része egy regénysorozatnak, amely nyilván még folytatódni fog.

Az első regény Éblen Bettyjéből, a vidéki kis zsidólányból, aki elindul Budapestre színésznőnek, időközben Érseki Benoite lesz, hírneves írónő, aki forró, érzékien szenvedélyes szerelemben van Bártfy Lászlóval, a nála is hírnevesebb íróval. A szerelem több szenvedést hoz a költőnőnek, mint örömöt: csak az érzékiség forrásából táplálkozik, a két lélek erkölcsi összhangja nélkül, tehát mértéktelenül forró szerelmes órák, heves zengésű, hol zaklatottan vibráló, hol siváran lecsüggedő hangulatok és kínok civakodások, meddő szakítási tervek végletei között hányódik. A férfi szeszélyes, cinikus, kíméletlen, morális fék nélküli, a nő is erősen érzéki, de a magasabb rendű erkölcsi érzés csírája benne v an, folyton fejlődik, mindjobban kiszélesíti a közte és szerelmese közötti szakadékot.

Bekövetkezik a természetszerű szakítás, a férfi sértett, hiúságában és fekete lángú szerelmében vesztére tör a nőnek, szerelmük titkait a közbeszéd pellengérére viszi, megrágalmazza, beszennyezi az egész világ előtt s még kenyérkeresetében is lehetetlenné teszi a nőt, terrorral, rábeszéléssel elijeszti a kiadókat, hogy kéziratait megvásárolják. A nő mozdulatlanul tűri az inzultusokat, teljesen tehetetlen velük szemben, néhány nem nagy befolyású barátja hiába igyekszik segíteni rajta s végre mikor már a nyomor kezd nála kopogtatni, egy derék barátnője segítségével elindul külföldre.

A regény itt csak megszakad, folytatása a ciklus harmadik részére marad. A regény érdekességet kettőben van: a két művészember szerelmének részletes, valószerű, néha már fotográfia-szerű rajzában, amely nincs ugyan egy egységes felfogás által szorosan összefogva, részleteiben azonban az emberi természet nem egy titkát leplezi le, másfelől pedig a tizenöt-húsz év előtti budapesti irodalmi viszonyok sok tekintetben memoire-szerűen ható jellemzésében, amely egyoldalúan van ugyan nézve s megvan benne az a hajlandóság, hogy egy bizonyos irodalmi csoportot azonosítson az egész irodalmi világgal, de tele van olyan vonásokkal, amelyekből nagyrészt rekonstruálni lehet ama kor irodalmi levegőjét s amelyek magyarázatát adják, hogy miért volt a kilencszázas évek elejének sajtó körüli irodalma olyan sekélyes és koncentrálatlan.

A regénynek tagadhatatlan értékei és érdekessége mellett egy nagy baja van: nagy terjedelme dacára is meglehetősen szűk körét foglalja be az életnek, nagyon is hozzátapad a részletekhez, nincs meg benne az összefoglaló nagy kontúr s épp ezért aminek a fődolognak kellene lenni, a hősnő morális világfelfogásának kifejlése, megtisztulása és megszilárdulása szinte teljesen elvész a részletek mögött.

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)

P. Verlaine: Költészettan

Zenét minékünk, csak zenét,

Ezért a versed lebegőben

Ragadd meg a lágy levegőben,

Amint cikázik szerteszét.

Ha szókat írsz, csak légy hanyag,

És megvetőn dobd a zenének,

Mert édes a tétova ének,

s a kétes olvadó anyag.

Fátylak mögött tüzes szemek

És déli, reszkető verőfény,

S a langyos őszi ég merő fény,

Kék csillagok tündöklenek.

Mert csak te kellesz, Árnyalat,

És semmi Szín, koldusi ékül,

Ó, fuvola s kürt összekékül,

E sima álomszárny alatt.

A gyilkos Csattanó gaz úr,

Baj lenne ha versedbe hagynád,

Az ötletet, e durva hagymát,

Melytől könnyez e szent Azur.

Szónoklat? Törd ki a nyakát

És jó ha izmod megfeszíted,

Pórázra szoktatván a Rímet.

Mi volna, ha nem volna gát?

Ó jaj, a Rím silány kolomp,

Süket gyerek, oktondi néger,

Babrál olcsó játékszerével

S kongatja szegény bolond.

Zenét minékünk, muzsikát!

Legyen a vers egy meg nem álló

Lélek, mindig új vágyba szálló,

Mely új egekbe ugrik át.

Egy jó kaland legyen dalom,

Hajnalban, az ideges szélben

Méntákra üljön észrevétlen…

a többi csak irodalom.

Ford.: Kosztolányi Dezső

Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 4. sz. (1920. február 22.)