Rongyos a csizmám, rongyos az ingem,
Leszakad rólam maholnap minden,
Feltűtöttem már sövényt, garádot,
Ünnepem van, ha kenyeret látok.
Szegény szenvedő, síró feleségem
Tehetetlenül, szótlanul nézem;
Nem tudom már, hogy mivel biztassam,
Vigasztaló szóm elfogyott lassan.
Szegény fiunk meg idegen földön –
Hiába várjuk, hogy hazajöjjön…
Hát sírunk, sírunk, folynak a
könnyek,
De szívünk soha attól se’ könnyebb.
Csak sírunk, sírunk, míg végre intek,
Hogy kímélni kell bús könnyeinket,
Mert ha kiapad futó patakjuk:
Szegény hazánkat mivel siratjuk?!
Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 1.
sz. (1920. január 11.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése