2017. ápr. 6.

Murányi Sándor: A székelyekhez

  
Teremt-e Isten több magyart,
Ha mink is elfogyánk?
Vörösmarty


Szállok ti hozzátok, édes székelyvérek!
Halljátok meg szómat ifiak és vének.
Jertek ide, jertek – szép asszonya, lánya,
S mind akiket Isten ép ésszel megálda.
Hadd tegyem kezemet szívetekre… így ni!
Egy kicsikét oda be is fogok nyitni; -
Mert nekem úgy tetszik – s amit látok – látok:
Nem éppen a legjobb rendben van szénátok.

Mesét mondanék – de magatok lennétek -,
Kik rajta kapnátok, hogy hazudok néktek.
Márpedig e virtust, egy Istenem, lelkem!
Sohse praktizáltam, soha nem szíveltem.
De meg aztán a mit mondani akarok,
Olyan szent igaz – mint égen a csillagok.
Aminek még abból ránk ragyog a fénye,
Székely-magyar ember örök dicsősége.

Volt egyszer egy nap nép – hogyne, hogyne tudnók? –
Szól az ének róluk… úgy hívták hogy: „ H u n n o k!”
Elég az, hogy voltak… dicsőség e néven,
Emlékezni róluk gyönyörűség nékem.
Hej, atyámfia! ha beszélnem kéne –
Mely csoda dolgokat hajtottanak végre:
Három nap és éjjel kevés volna arra –
Annyi, ami méltó tetteikből – dalra!
Az volt ám a derék, híres vitéz egy nép!
Mióta a világ: nem látott ilyet még.
Említsem királyát – turulos E t e l é t?
Aki villámokkal írta hírét, nevét…
Elmondjam-e mind e rövid versek rendén:
Mint foglaltak hazát Duna-Tisza mentén?
Avagy zengjem ezer diadalmas harcát –
Kik a fél világot keresztül viharzák?...

Kiknek porig hódolt büszke Bizánc, s Róma,
Nagy időn át hordva kincseit adóba.
Ám maguk nem nyögték soha senki jármát,
Szabadságuk lévén életüknél drágább.
Igaz szittya lelkük – mert büszke volt arra,
Hogy idegen úrnak parancsszavát hallja:
Elvérzettek inkább testvérküzdelemben,
Semhogy idegennek meghódolni kelljen…

Midőn beborult már, leáldozott napjuk,
Eltűntek az éjben… elhalt zúgó harcuk.
A dicsőség őket szárnyaira vette,
Fényes „hadak útján” Hadúrhoz emelte.
Csak  C s a b a  királyfi – egy kis csapat élén –
Bujdokol hegy-völgyön… sűrű erdők mélyén…
„Erdővidék” felé addig-addig mentek:
Míg a  R i k a  táján új hazára leltek.

Elmondjam-e mindezt elejétől végig?
Aminek hallása ma is hevít… szédít…
Nem mondom – mert minden krónikánál szebben
Meg van írva tudom – a ti szívetekben.
Oh én érzem örök dicsőségük árját,
Amely lelkemen oly mámorítón jár át.
A büszkeség heve zsongja át valómat:
Hogy e világhősök ő s a p á i n k  voltak!

Amidőn a magyart – s hajh be sokszor történt! –
A viharzó vészek már-már elsöpörték…
Jött a tatár, török… elnyomta a német, -
Örök harc, küzdelem sebeitől vérzett:
Mi adta az  E r ő t, győzni a sok harcot,
A  H i t e t, mely minket e  h e l y e n  megtartott?
Az a  t u d a t: hogy szent örökséget védünk,
S ősapáink lelke harcol velünk… értünk…

Ellenség ha ránk tört nyíltan avagy titkon:
A székely volt első a zord csatasíkon.
Szerette, féltette bérces kis hazáját,
Jaj volt azoknak, kik ősfaját gyalázták…
Daliás, hős, nemes volt a  h u n v é r s z é k e l y –
„Minden kis vércseppje drága gyönggyel ért fel.”
Rendületlen állott hite kőszikláján,
Nem járt a bűnösök hitlenek tanácsán…
Szelídség, jó erkölcs volt szíve vezére,
Isten és emberek gyönyörűségére…!

De az idő fordult… változtak a dolgok,
Az igaznak, jónak szép rendje megbomlott.
Turul sasmadár – mely egykor merészbátran
A napba tört, ma hajh vergődik por-sárban.
Honnan, miért ez így? e változás kérdem -?
Hiszen az a nap süt még ma is az égen.
Maros, Olt vidéke, szőke Nyárád mente,
Ma is olyan áldott… szép  miként régente…

A vén Hargitáról egy-egy várrom néz le,
Hajdan Rhabonbanok zajos ősi fészke.
Ott alussza álmát Etele  R i k á j a,…
Szép királyfiára… hős Csabára várva…
Zúgó fenyves erdők… vadregények bércek,
Mind… mind csak a székely híréről beszélnek.
Oly sok dicső emlék lekötni a lelket:
Nem kérve cserébe mást – csak  h o n s z e r e l m e t!

S ti, - akiknek Isten adta e szép földet,
Melyet őseitek vérükkel öntöztek…
Hol az ős hit, ős tűz oltárai égtek…
Hozsánna zeng ma az egy Isten nevének…
Hol szebb – illatosabb a mező virágja,
Édesebb – mert  m a g y a r – a dal felhangzása…
Hol magyar kérdésre magyarul felelnek:
E  m e g s z e n t e l t  h e l y r ő l, idegenbe mentek. –

Idegenbe mentek…  i d e g e n  o r s z á g b a,
Magatok vesztére, csúfos szolgaságba…
Magyarok, véretek, fajunk romlására,
A székely, a magyar  s z é g y e n-p i a c á r a…!
S kik a nagyvilágban rokon nélkül állunk,
Így pusztulunk, veszünk, így fogy kicsi számunk.
Így lesz veletek is majd nagyobb a száma,
Akik fenekednek gonoszul hazánkra…

Oh mert ellenségünk annyi mint a polyva!
Isten csodája, hogy élünk még e honba!...
… Voltunk nagylelkűek… n a g y o b b  m i n t  k e l l e t t,
Testvérül fogadván idege népeket, -
Akik hálából most rúgnak, rágnak, marnak,
És vesztét hirdetik a nemes magyarnak…
Ám ti mégis mentek… hadd fogyjon a  l e l k e!
Oh hol van a székely régi honszerelme…?

Régi honszerelme… régi jó erénye:
A lemenő napnak már kialvó fénye.
Földi javak után fut örege, ifja…
Dacos lelke Istent maga ellen hívja.
Tiszta búzátokat elölte a konkoly –
Senki a hon, s lelke javával nem gondol…
Mit nektek   t ű z o s z l o p… c s i p k e b o k o r l á n g j a?...
Ti vágytok Egyiptom veres hagymájára…

„Nehéz itt az élet!” – ezt hajtjátok egyre; -
Boldog Isten! hol nincs az életek terhe?
Elmúltak az idők… nem hull manna már ma, -
Nincs e földnek többé boldog kánaánja.
Küzdelem az élet… verejtékkel adják
Kenyerünknek minden betevő Falatját.
De e föld itt mégsem a Siralom völgye,
Ha a hit, a remény, a szeretet tölt be.

Lám, az ég is borul.. nem örökké tiszta, -
Igaz ember sorsát Istenre is bízza.
… Nekünk nincs több hazánk, - de ez egy: szent, drága,
Mint a hívőnek a Jézus keresztfája.
Aki ezt hűtlenül, könnyelműn elhagyja:
Bűnt tesz – mint ki édesanyját megtagadja.
… Megálljatok! elég a vérvesztés bűne…!
Térítsem meg a hon bánatos könnyűje.

Ahová ti mentek: az lesz Golgotátok,
Lehet mindenetek, de soha hazátok!
Lesz talán mi ottan pillanatnyi jót ád…
Oh csak egy nem lesz – a szent föld: M a g y a r o r s z á g!
Itt még lobog egy kis vigasztaló csillag,
O t t  elborul az is… más  h i t r e  tanítnak.
Itt, ha csüggedsz:  h i t e d  temploma hívogat…
O t t  eleped lelked szomj s búsulás miatt…

Itt még zeng az édes, bűbájos magyar szó, -
O t t  elvész mint zúgó viharban a jajszó.
Itt büszkén vallhatod magadat magyarnak,
O t t csak jövevény lész – akit megtagadnak. –
Itt van neved… néped, van jogod, van hazád, -
O t t  lész senki, semmi. Egy  h o n t a l a n  család!
Itt könnyű lesz sírod pora – ha majd nem lész,
O t t, az idegenben, virágtalan, nehéz…
- Oh hallgassatok hát intő szavaimra:
Kegyes Ábel sorsát ne bízza  K a i n r a!

Ez a föld itt mienk… akárki mit mondjon!
Ezer éve védjük vérrel minden ponton.
A szemetje, cenkje, baglyok, denevérek,
Akik hazát, hitet oly könnyen cserélnek –
A  v a k o n d o k  l e l k e k, kiknek nem szent semmi:
Hadd menjenek innen, más hazát keresni…!
De Te székelyvérem állj helyeden váltig, -
Álld, vagy ver a végzet: küzdj, munkálj halálig.
Bízd a jó Istenre jóra váló sorsod…

É s  n e  f e l e d d  s o h a  szittyamagyar  v o l t o d!

Forrás: Unitárius Közlöny 1. köt. 1888.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése