Teremt-e Isten több
magyart,
Ha mink is elfogyánk?
Vörösmarty
Szállok ti hozzátok, édes székelyvérek!
Halljátok meg szómat ifiak és vének.
Jertek ide, jertek – szép asszonya, lánya,
S mind akiket Isten ép ésszel megálda.
Hadd tegyem kezemet szívetekre… így ni!
Egy kicsikét oda be is fogok nyitni; -
Mert nekem úgy tetszik – s amit látok – látok:
Nem éppen a legjobb rendben van szénátok.
Mesét mondanék – de magatok lennétek -,
Kik rajta kapnátok, hogy hazudok néktek.
Márpedig e virtust, egy Istenem, lelkem!
Sohse praktizáltam, soha nem szíveltem.
De meg aztán a mit mondani akarok,
Olyan szent igaz – mint égen a csillagok.
Aminek még abból ránk ragyog a fénye,
Székely-magyar ember örök dicsősége.
Volt egyszer egy nap nép – hogyne, hogyne tudnók? –
Szól az ének róluk… úgy hívták hogy: „ H u n n o k!”
Elég az, hogy voltak… dicsőség e néven,
Emlékezni róluk gyönyörűség nékem.
Hej, atyámfia! ha beszélnem kéne –
Mely csoda dolgokat hajtottanak végre:
Három nap és éjjel kevés volna arra –
Annyi, ami méltó tetteikből – dalra!
Az volt ám a derék, híres vitéz egy nép!
Mióta a világ: nem látott ilyet még.
Említsem királyát – turulos E t e l é t?
Aki villámokkal írta hírét, nevét…
Elmondjam-e mind e rövid versek rendén:
Mint foglaltak hazát Duna-Tisza mentén?
Avagy zengjem ezer diadalmas harcát –
Kik a fél világot keresztül viharzák?...
Kiknek porig hódolt büszke Bizánc, s Róma,
Nagy időn át hordva kincseit adóba.
Ám maguk nem nyögték soha senki jármát,
Szabadságuk lévén életüknél drágább.
Igaz szittya lelkük – mert büszke volt arra,
Hogy idegen úrnak parancsszavát hallja:
Elvérzettek inkább testvérküzdelemben,
Semhogy idegennek meghódolni kelljen…
Midőn beborult már, leáldozott napjuk,
Eltűntek az éjben… elhalt zúgó harcuk.
A dicsőség őket szárnyaira vette,
Fényes „hadak útján” Hadúrhoz emelte.
Csak C s a b a királyfi – egy kis csapat élén –
Bujdokol hegy-völgyön… sűrű erdők mélyén…
„Erdővidék” felé addig-addig mentek:
Míg a R i k a táján új hazára leltek.
Elmondjam-e mindezt elejétől végig?
Aminek hallása ma is hevít… szédít…
Nem mondom – mert minden krónikánál szebben
Meg van írva tudom – a ti szívetekben.
Oh én érzem örök dicsőségük árját,
Amely lelkemen oly mámorítón jár át.
A büszkeség heve zsongja át valómat:
Hogy e világhősök ő s a p á i n k voltak!
Amidőn a magyart – s hajh be sokszor történt! –
A viharzó vészek már-már elsöpörték…
Jött a tatár, török… elnyomta a német, -
Örök harc, küzdelem sebeitől vérzett:
Mi adta az E r ő t,
győzni a sok harcot,
A H i t e t, mely
minket e h e l y e n megtartott?
Az a t u d a t: hogy
szent örökséget védünk,
S ősapáink lelke harcol velünk… értünk…
Ellenség ha ránk tört nyíltan avagy titkon:
A székely volt első a zord csatasíkon.
Szerette, féltette bérces kis hazáját,
Jaj volt azoknak, kik ősfaját gyalázták…
Daliás, hős, nemes volt a
h u n v é r s z é k e l y –
„Minden kis vércseppje drága gyönggyel ért fel.”
Rendületlen állott hite kőszikláján,
Nem járt a bűnösök hitlenek tanácsán…
Szelídség, jó erkölcs volt szíve vezére,
Isten és emberek gyönyörűségére…!
De az idő fordult… változtak a dolgok,
Az igaznak, jónak szép rendje megbomlott.
Turul sasmadár – mely egykor merészbátran
A napba tört, ma hajh vergődik por-sárban.
Honnan, miért ez így? e változás kérdem -?
Hiszen az a nap süt még ma is az égen.
Maros, Olt vidéke, szőke Nyárád mente,
Ma is olyan áldott… szép
miként régente…
A vén Hargitáról egy-egy várrom néz le,
Hajdan Rhabonbanok zajos ősi fészke.
Ott alussza álmát Etele
R i k á j a,…
Szép királyfiára… hős Csabára várva…
Zúgó fenyves erdők… vadregények bércek,
Mind… mind csak a székely híréről beszélnek.
Oly sok dicső emlék lekötni a lelket:
Nem kérve cserébe mást – csak h o n s z e r e l m e t!
S ti, - akiknek Isten adta e szép földet,
Melyet őseitek vérükkel öntöztek…
Hol az ős hit, ős tűz oltárai égtek…
Hozsánna zeng ma az egy Isten nevének…
Hol szebb – illatosabb a mező virágja,
Édesebb – mert m a g
y a r – a dal felhangzása…
Hol magyar kérdésre magyarul felelnek:
E m e g s z e n t e l
t h e l y r ő l, idegenbe mentek. –
Idegenbe mentek… i d
e g e n o r s z á g b a,
Magatok vesztére, csúfos szolgaságba…
Magyarok, véretek, fajunk romlására,
A székely, a magyar s
z é g y e n-p i a c á r a…!
S kik a nagyvilágban rokon nélkül állunk,
Így pusztulunk, veszünk, így fogy kicsi számunk.
Így lesz veletek is majd nagyobb a száma,
Akik fenekednek gonoszul hazánkra…
Oh mert ellenségünk annyi mint a polyva!
Isten csodája, hogy élünk még e honba!...
… Voltunk nagylelkűek… n a g y o b b m i n t
k e l l e t t,
Testvérül fogadván idege népeket, -
Akik hálából most rúgnak, rágnak, marnak,
És vesztét hirdetik a nemes magyarnak…
Ám ti mégis mentek… hadd fogyjon a l e l k e!
Oh hol van a székely régi honszerelme…?
Régi honszerelme… régi jó erénye:
A lemenő napnak már kialvó fénye.
Földi javak után fut örege, ifja…
Dacos lelke Istent maga ellen hívja.
Tiszta búzátokat
elölte a konkoly –
Senki a hon, s
lelke javával nem gondol…
Mit nektek t ű z o s z l o p… c s i p k e b o k o r l á
n g j a?...
Ti vágytok Egyiptom
veres hagymájára…
„Nehéz itt az
élet!” – ezt hajtjátok egyre; -
Boldog Isten! hol
nincs az életek terhe?
Elmúltak az idők…
nem hull manna már ma, -
Nincs e földnek
többé boldog kánaánja.
Küzdelem az élet…
verejtékkel adják
Kenyerünknek minden
betevő Falatját.
De e föld itt
mégsem a Siralom völgye,
Ha a hit, a remény,
a szeretet tölt be.
Lám, az ég is
borul.. nem örökké tiszta, -
Igaz ember sorsát
Istenre is bízza.
… Nekünk nincs több
hazánk, - de ez egy: szent, drága,
Mint a hívőnek a
Jézus keresztfája.
Aki ezt hűtlenül,
könnyelműn elhagyja:
Bűnt tesz – mint ki
édesanyját megtagadja.
… Megálljatok! elég
a vérvesztés bűne…!
Térítsem meg a hon
bánatos könnyűje.
Ahová ti mentek: az
lesz Golgotátok,
Lehet mindenetek,
de soha hazátok!
Lesz talán mi ottan
pillanatnyi jót ád…
Oh csak egy nem
lesz – a szent föld: M a g y a r o r s z á g!
Itt még lobog egy
kis vigasztaló csillag,
O t t elborul az is… más h i t r e
tanítnak.
Itt, ha
csüggedsz: h i t e d temploma hívogat…
O t t eleped lelked szomj s búsulás miatt…
Itt még zeng az
édes, bűbájos magyar szó, -
O t t elvész mint zúgó viharban a jajszó.
Itt büszkén
vallhatod magadat magyarnak,
O t t csak jövevény
lész – akit megtagadnak. –
Itt van neved…
néped, van jogod, van hazád, -
O t t lész senki, semmi. Egy h o n t a l a n család!
Itt könnyű lesz
sírod pora – ha majd nem lész,
O t t, az
idegenben, virágtalan, nehéz…
- Oh hallgassatok
hát intő szavaimra:
Kegyes Ábel sorsát
ne bízza K a i n r a!
Ez a föld itt
mienk… akárki mit mondjon!
Ezer éve védjük vérrel minden ponton.
A szemetje, cenkje, baglyok, denevérek,
Akik hazát, hitet oly könnyen cserélnek –
A v a k o n d o
k l e l k e k, kiknek nem szent semmi:
Hadd menjenek innen, más hazát keresni…!
De Te székelyvérem állj helyeden váltig, -
Álld, vagy ver a végzet: küzdj, munkálj halálig.
Bízd a jó Istenre jóra váló sorsod…
É s n e f e l e d d
s o h a szittyamagyar v o l t o d!
Forrás:
Unitárius Közlöny 1. köt. 1888.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése