Honoré Damier: Mosónő
A rétek szagára már csak
a könyvébe préselt vadvirágok emlékeztették. Ott múltak el fölötte a napok a
nehéz levegőjű mosókonyhákban, melyeknek ablakait ködösre izzadta a gőz.
Könyökig vájkált a forró szappanos lében, lúggal maratta a kezét és etette
fával, szénnel a kemencét, hogy csak úgy piroslott az oldala. Reggel
pálinkázott, mint a ráncos képű öreg mosónék, este a tagjait fájdította. A
pálinka meg a lefekvés közé eső időben tornászott, hajladozott a teknő mellett,
kétségbeesett dühvel gyúrta, tépázta a ruhát, talán így akarta levezetni a
lelkébe rekedt fájdalmat. Húszegynehány éves volt és már oly mélyről kotorta
elő az emlékeit, mint a kályha mellett mesélő ezüsthajú nagymamák.
Csak a borús napok
vágtak a hangulatához, mikor tintaszín felhőkaraván vándorolt az égen, a derű
nem kellett, a derű fájt, a napsugarak szúrtak, mint az éles tűk és
fölfakasztották a szundikáló múltat. Már nem várt, nem álmodott, szinte jó volt
ez a taposómalom, ahol kedvére robotolhatott, hol az áthatlan, tompító gőz
fallal védte az emlékektől, nem adott magára, lompos lett, elszélesedett. Pedig
ha olykor vasárnap komótos léptekkel elriszált a templomtér ákácai alatt,
el-elköhintették magukat a legények, srófoltak egyet a bajszukon és ravaszul
csippentettek a szemükkel. Mert hát így, kimondottan, nagyon gusztusos volt a
mosóné; húsos, dús melle kidagasztotta a szaténblúzt, szemöldei félholdja oly
feketén ívesedett a gömbös szemgolyók fölött, mintha korommal javította volna
oda. De ő nem szívelte ezeket az éhes tekinteteket; még mindig a régi férfi volt
belerajzolva a lelkébe, a citromszín nyápic ifiúr, akit úgy gyűlölt, hogy meg
tudta volna fojtani és úgy szeretett, hogy a lábát csókolta volna. Hányszor
akarta már kitépni a lelkéből, mint ártalmas gazt a virágos kertből! De nem
lehetett. Nem lehetett. Nagyon mély gyökeret eresztett. És kétszeresen is
megvolt. Ott volt mellette a kicsinyített mása: a gyerek.
A gyerek.
Akit elvettek, elloptak
tőle, akinek kis száját letépték a melléről. Ellopták tőle a gyerekét… Hányszor
kiáltotta be a kastélyba torkaszakadtából: „Tolvaj! tolvaj!” És mit nyert vele?
Elkergettették a cselédekkel.
Hogy is volt?
A gyereket elvették, őt
kiebrudálták, pénzzel vakították. Ó, nagyon kedvesek voltak: segítettek batyuba
kötni a vackait és udvariasan kitárták előtte a kaput, hogy mennél gyorsabban
becsaphassák. És ő ment, mert vérében volt az engedelmesség. De hányszor
visszanézett, nagy ég! A nyaka is belefájdult.
Ó, mennyit ólálkodott
azóta a park vasdárdái körül! Órákig el tudta nézni a kiskocsit, amint
tologatták a gondozott utakon… pedig össze volt húzva a függönye. Hányszor
elmaradt a napszámból, mikor a gyerek tipegni, gőgicsélni kezdett, jár a baba
jár… Mit sem adott volna, ha egyszer kedvére összecsókolhatja! Hány éjszakát
töltött álmatlanul, mikor a szemüveges doktor könnyű csézája az oroszlános kapu
elé gurult.
Aztán már nem bírt
magával, pesztonkának akart szegődni a teste gyümölcse, a gyereke mellé. De nem
fogadták föl. Pénzt kínáltak, sok pénzt, legyezőt formáltak a bankókból, úgy
tolták az orra alá, hogy pusztuljon onnét, takarodjék a pokolba, akárhova, csak
el, el a gyerek közeléből.
Aztán egy kis szőke
asszony költözött be a kastélyba, talpig csipkében, virágos hintóban és ettől a
naptól ő vezette a gyereket kézen fogva. Ez most az anyja, ez csókolja (vagy
üti), ez köti elébe a szalvétát, hogy le ne csöppentse a ruháját, mond neki
mesét, hogy álomba ringassa, ez ad rá tisztát, ha maszatosra kente magát. Ez
öleli és a gyerek is ezt öleli, ezt az idegent. … Hogy lehet ezt kibírni? Hogy
bírhat el ennyit egy gyönge szív? Hát mért raknak két vállra ennyi, ennyi
terhet? Össze kell roskadni, el kell dőlni belé…
- - - - - - - - - - -
A gyerek nőtt,
fejlődött, mint a fa, amelyre vigyáz a kertész. Már iskolatáska púposodott a
hátán, matrózblúz ölelgette a kis derekát, tengerészsipka pántlikája
csiklandozta a fülét. A nap megpirította, barna volt az arca, mint egy kiszítt
tajtékpipa.
- Lelkem, kis lelkem! –
sóhajtozott a mosóné fájdalmas gyönyörrel, valahányszor meglátta. – Egész az
apja!
És most eleven-élénken
előtte állt a férfi, az isten, akkor cingár siheder még és a fűszeres nyár
eleji éjszaka: a parkban álmodtak, az orgonák és a csillagok szemet hunytak,
hogy ne lássák, amint belopakodik a kis kamarába, amelyben lázban várta valaki.
Mint valami álom! Ha nem lenne itt az élő bizonyíték, a gyerek, talán el se
hinné, hogy igaz volt. De itt van, nyílik, mint egy rózsa és ni, gyűrűt kapott
a szívem, gyűrű fénylik a kicsi ujján. Igen, bejött a kamarába, egy nyaláb
orgonát szórt a pallóra… Egymás szájából ették a cukrot, az ezüstpapírjából
golyókat gyúrtak, dobálóztak vele…
A mosóné követte a fiát,
mint az árnyék. Elkísérte az iskolába, csöngetéskor várt rá a kapuban. És
beszélgetett vele gondolatban:
- Hogy aludtál szentem?
Jól fölmondtad a leckét?
És melléje szegődött,
súrolta a testével, megérintette a ruhája szövetét.
Ha a doktoréknál,
bérlőéknél szép almát kapott tízóraira, eltette a köténye zsebébe és
kifényesítette a blúza ujján. Neki akarta adni, neki, a fiának, de nem volt
hozzá mersze. Mikor így kísérgette az utcán, a büszkeség szinte szétvetette a
mellét, ki szerette volna kiáltani a világba: „Ez a gyerek az én gyerekem!...
De az enyém; az én gyerekem…”
Egyszer már nagyon
kikívánkozott belőle a szó, megérintette a gyerek karját:
- Pubika!...
A gyerek fölnézett és ő
lázasan beszélni kezdett; elharapta, lenyelte a szavakat, mindent egyszerre
akart elmondani, mindent, ami évek alatt felgyülekezett benne.
- Pubika, szép drága
szentem… nézzen egy kicsit rám, nevessen egy kicsit rám, adja ide a kicsi
kezét… Pubika, szép drága, tudja ki vagyok én: ugye nem ismer, mi, mondja?...
Én vagyok a maga… a maga…
Itt elakadt. Az utolsó
nagy, gyönyörű szó nem fért ki a torkán. És kis szünet után így fejezte be:
- Én vagyok a maga dadája…
A gyerek lenézőn,
hitetlenkedve nézett rajta végig:
- Maga? Egy ilyen
vöröskezű? Menjen innét!
Az anya megnézte a
kezét, mintha kíváncsi lett volna, tényleg vörös-e, odatartotta a szeme elé és
rásírt a vörös kezére és… és mégis boldog volt.
Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 3.
sz. (1920. február 8.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése