2017. ápr. 6.

Pajzs Elemér: Gyerek



Honoré Damier: Mosónő

A rétek szagára már csak a könyvébe préselt vadvirágok emlékeztették. Ott múltak el fölötte a napok a nehéz levegőjű mosókonyhákban, melyeknek ablakait ködösre izzadta a gőz. Könyökig vájkált a forró szappanos lében, lúggal maratta a kezét és etette fával, szénnel a kemencét, hogy csak úgy piroslott az oldala. Reggel pálinkázott, mint a ráncos képű öreg mosónék, este a tagjait fájdította. A pálinka meg a lefekvés közé eső időben tornászott, hajladozott a teknő mellett, kétségbeesett dühvel gyúrta, tépázta a ruhát, talán így akarta levezetni a lelkébe rekedt fájdalmat. Húszegynehány éves volt és már oly mélyről kotorta elő az emlékeit, mint a kályha mellett mesélő ezüsthajú nagymamák.

Csak a borús napok vágtak a hangulatához, mikor tintaszín felhőkaraván vándorolt az égen, a derű nem kellett, a derű fájt, a napsugarak szúrtak, mint az éles tűk és fölfakasztották a szundikáló múltat. Már nem várt, nem álmodott, szinte jó volt ez a taposómalom, ahol kedvére robotolhatott, hol az áthatlan, tompító gőz fallal védte az emlékektől, nem adott magára, lompos lett, elszélesedett. Pedig ha olykor vasárnap komótos léptekkel elriszált a templomtér ákácai alatt, el-elköhintették magukat a legények, srófoltak egyet a bajszukon és ravaszul csippentettek a szemükkel. Mert hát így, kimondottan, nagyon gusztusos volt a mosóné; húsos, dús melle kidagasztotta a szaténblúzt, szemöldei félholdja oly feketén ívesedett a gömbös szemgolyók fölött, mintha korommal javította volna oda. De ő nem szívelte ezeket az éhes tekinteteket; még mindig a régi férfi volt belerajzolva a lelkébe, a citromszín nyápic ifiúr, akit úgy gyűlölt, hogy meg tudta volna fojtani és úgy szeretett, hogy a lábát csókolta volna. Hányszor akarta már kitépni a lelkéből, mint ártalmas gazt a virágos kertből! De nem lehetett. Nem lehetett. Nagyon mély gyökeret eresztett. És kétszeresen is megvolt. Ott volt mellette a kicsinyített mása: a gyerek.

A gyerek.

Akit elvettek, elloptak tőle, akinek kis száját letépték a melléről. Ellopták tőle a gyerekét… Hányszor kiáltotta be a kastélyba torkaszakadtából: „Tolvaj! tolvaj!” És mit nyert vele? Elkergettették a cselédekkel.

Hogy is volt?

A gyereket elvették, őt kiebrudálták, pénzzel vakították. Ó, nagyon kedvesek voltak: segítettek batyuba kötni a vackait és udvariasan kitárták előtte a kaput, hogy mennél gyorsabban becsaphassák. És ő ment, mert vérében volt az engedelmesség. De hányszor visszanézett, nagy ég! A nyaka is belefájdult.


Ó, mennyit ólálkodott azóta a park vasdárdái körül! Órákig el tudta nézni a kiskocsit, amint tologatták a gondozott utakon… pedig össze volt húzva a függönye. Hányszor elmaradt a napszámból, mikor a gyerek tipegni, gőgicsélni kezdett, jár a baba jár… Mit sem adott volna, ha egyszer kedvére összecsókolhatja! Hány éjszakát töltött álmatlanul, mikor a szemüveges doktor könnyű csézája az oroszlános kapu elé gurult.

Aztán már nem bírt magával, pesztonkának akart szegődni a teste gyümölcse, a gyereke mellé. De nem fogadták föl. Pénzt kínáltak, sok pénzt, legyezőt formáltak a bankókból, úgy tolták az orra alá, hogy pusztuljon onnét, takarodjék a pokolba, akárhova, csak el, el a gyerek közeléből.

Aztán egy kis szőke asszony költözött be a kastélyba, talpig csipkében, virágos hintóban és ettől a naptól ő vezette a gyereket kézen fogva. Ez most az anyja, ez csókolja (vagy üti), ez köti elébe a szalvétát, hogy le ne csöppentse a ruháját, mond neki mesét, hogy álomba ringassa, ez ad rá tisztát, ha maszatosra kente magát. Ez öleli és a gyerek is ezt öleli, ezt az idegent. … Hogy lehet ezt kibírni? Hogy bírhat el ennyit egy gyönge szív? Hát mért raknak két vállra ennyi, ennyi terhet? Össze kell roskadni, el kell dőlni belé…

-        -        -        -        -        -        -        -        -        -        -       

A gyerek nőtt, fejlődött, mint a fa, amelyre vigyáz a kertész. Már iskolatáska púposodott a hátán, matrózblúz ölelgette a kis derekát, tengerészsipka pántlikája csiklandozta a fülét. A nap megpirította, barna volt az arca, mint egy kiszítt tajtékpipa.

- Lelkem, kis lelkem! – sóhajtozott a mosóné fájdalmas gyönyörrel, valahányszor meglátta. – Egész az apja!

És most eleven-élénken előtte állt a férfi, az isten, akkor cingár siheder még és a fűszeres nyár eleji éjszaka: a parkban álmodtak, az orgonák és a csillagok szemet hunytak, hogy ne lássák, amint belopakodik a kis kamarába, amelyben lázban várta valaki. Mint valami álom! Ha nem lenne itt az élő bizonyíték, a gyerek, talán el se hinné, hogy igaz volt. De itt van, nyílik, mint egy rózsa és ni, gyűrűt kapott a szívem, gyűrű fénylik a kicsi ujján. Igen, bejött a kamarába, egy nyaláb orgonát szórt a pallóra… Egymás szájából ették a cukrot, az ezüstpapírjából golyókat gyúrtak, dobálóztak vele…

A mosóné követte a fiát, mint az árnyék. Elkísérte az iskolába, csöngetéskor várt rá a kapuban. És beszélgetett vele gondolatban:

- Hogy aludtál szentem? Jól fölmondtad a leckét?

És melléje szegődött, súrolta a testével, megérintette a ruhája szövetét.

Ha a doktoréknál, bérlőéknél szép almát kapott tízóraira, eltette a köténye zsebébe és kifényesítette a blúza ujján. Neki akarta adni, neki, a fiának, de nem volt hozzá mersze. Mikor így kísérgette az utcán, a büszkeség szinte szétvetette a mellét, ki szerette volna kiáltani a világba: „Ez a gyerek az én gyerekem!... De az enyém; az én gyerekem…”

Egyszer már nagyon kikívánkozott belőle a szó, megérintette a gyerek karját:

- Pubika!...

A gyerek fölnézett és ő lázasan beszélni kezdett; elharapta, lenyelte a szavakat, mindent egyszerre akart elmondani, mindent, ami évek alatt felgyülekezett benne.

- Pubika, szép drága szentem… nézzen egy kicsit rám, nevessen egy kicsit rám, adja ide a kicsi kezét… Pubika, szép drága, tudja ki vagyok én: ugye nem ismer, mi, mondja?... Én vagyok a maga… a maga…

Itt elakadt. Az utolsó nagy, gyönyörű szó nem fért ki a torkán. És kis szünet után így fejezte be:

- Én vagyok a maga dadája

A gyerek lenézőn, hitetlenkedve nézett rajta végig:

- Maga? Egy ilyen vöröskezű? Menjen innét!

Az anya megnézte a kezét, mintha kíváncsi lett volna, tényleg vörös-e, odatartotta a szeme elé és rásírt a vörös kezére és… és mégis boldog volt.


Forrás: Vasárnapi Ujság 67. évf. 3. sz. (1920. február 8.)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése